A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-07 / 32. szám

Mire hazaért, Józsi bácsi már meg is kopózta a libát, s ala- . pos szidást is kapott, mert eladta a háztól még a káposztás követ is. A harmadik történet: Józsi bácsi sokat hencegett azzal, hogy amíg ő lesz a bakter, addig egy galambfióka sem veszhet el senki udvarából. Néhány legény összebeszélt ellene, és este, az első kürtsző után már kísértésbe hozták: mivel mással, mint itókával. — Kóstolja csak, Józsi bácsi. Isteni jó ital. Még a halott is feltámadna. Nyeijen csak belőle. — Hát nem szívesen, de ha úgy kívánjátok, hát isten neki, iszok belőle — mondotta nevetve, s jól meghúzta az üveget. Ügy negyedóránként más és más „hazafelé" tartó legény kínálta meg, s éjfélre teljesen „elkészült". A hídon, még elfújta az éjfélt, s tovább akart indulni, — de csődöt mondott a lába. Erre vártak a legények. Feltették egy szekérre, és levitték Tornaijára, a Berekbe, ahol egyszerű, falusi házak lapultak az út két oldalán. Ott aztán lábra állították, lelket vertek bele, és figyelmeztették a kötelességére. Fogta is az öblös hangú kürtöt, és borízű hangon elénekelte a zengő kürtszó után: „Éjfél után óra kettő ..." Itt-ott lámpák gyúltak ki. Puskás bácsi még az udvarra is kiment, hogy megnézze, ki énekel. A ravasz fuvarosok persze elbújtak és várták, hogy mi lesz. Jött is nemsokára a tornaijai őr, a félszemű Molnár Jani bácsi, aki felháborodva nekitámadt. — Mi az ördögöt ordítozol itt, te Józsi! Mit keresel te itt? Sértődött morgás volt a válasz. — Én a dolgomat végzem, de te mit keresel itt éjjel? — azzal tovább ballagott, és újra rázendített a mondókára. — Szóó Gyula (aki az önkéntes fuvaros volt) megsúgta Jani bácsinak, hogy honnan fúj a szél, és hagyták, hogy virradatig gömöri bakter őrizze Tornaiját. Folytassam? Amikor a kecsői erdők felől pitymallani kezdett, a gömöri kertek alatt egy cifrákat káromkodó ember lopakodott szégyenkezve a falu felé, egyenest a kocsma ajtónak véve az irányt, ahol a legények hangosan ráköszöntek. — Jó reggelt, Józsi bácsi! Honnan-honnan ilyen sietve? Jót nevettek — felzörgették Csala Janit, aki készséggel kiszolgálta őket. S ez egyszer Józsi bácsi fizetett, hogy a rajta esett szörnyű nagy sérelmet egy kis tüzes vízzel szép tisztára mossák. A negyedik eset a fronton történt, 1916-ban. Szakács volt, és így csak ritkán került életveszélybe, de mégis nagyon unta a háborút. Egy közelharc után a százados legkedvesebb barátja ott maradt az orosz lövészárok előtt, s a holttestét senki sem merte behozni. Kihirdette, hogy aki elmegy érte, annak kijárja a front szolgálat alóli felmentést. A szakács jelentkezett. Egyesek elbúcsúztak tőle, egyesek kérték az óráját, — mert hogy úgyis ottmarad. Elindult. Hasoncsúszva közelítette meg a drótsövényt, átbújt alatta, s már csak néhány lépésnyire volt a céltól, amikor az orosz őrség ráemelte a fegyverét. Kicsit tudott már oroszul s odakiáltott. — Ne lőjetek, nem akarok semmi rosszat! — Majd kimagyarázta, hogy ha a halottat elviszi, hazamehet, szüleihez, kedveséhez. Az orosz katonák megértették. Fegyverüket a földre fektették és intettek neki. — Cselekedj gyorsan. Ujjongva tért vissza a magyar lövészárokba. Nem értették meg, hogy egy lövés sem esett, pedig egyébkor cudarul hullt mindig az ólom. Józsi bácsi pedig boldogan mosolygott, jó ebédet fözött, s mivel a százados is betartotta a szavát, haza is jótt nemsokára, Sajógömörre, ahol húsz hosszú esztendeig harangozott, sírt ásott, és őrizte a falut mindaddig, amíg a községi bírót meg nem verte. A tréfához azonban élete végéig hű maradt. VERES JÁNOS: Kincskereső Alkonyatkor indul a kertek alól, tolvajként bújik, körtefák, nádak közt menekül, — nem örült, csak álmodozó. Lámpása szomorú csillag, denevért riogat, holtakat költöget, s mint balladák baljós szelleme, dombokon imbolyog. Temetőkben, nyirkos barlangokban, mohos várromok pincéjében virraszt, körmével köveket mozdít ki a sárból. Ásót von elő, s kincs helyett gyürüs férgeket babrál, vakondot, olajzöld bogarat. Álmodozó, mint a művészek, s fiatal lányok; kineveti az igazi csillag, a madár, a mezei zsálya, csak az akácfa sír, ha leül a vadzab közé s lüktető fejét törzséhez hajtja, — levelei aranyporos égen libegnek: csillagok, ne kacagjatok, azt hiszi, ha rálehel az elképzelt kincsre, szikrázó fényében meglátja, amit elvesztett, amitől háború, zűrzavar, lobogó tüz elütötte -teljes életét, hajdani vágyát, az ifjúkor elhervadt arany-dáliáit. Sohase lel rá, a pasák a fazék aranyat másüvé ásták. Áll a dombon, a holdfényben, arca fából van, elfelejtett mosolyogni, szeme barna üveggolyó — semmi lett, pedig sólyom lehetett volna; jó ágya lehetne, asszonya, pénze. Áll a dombon, mögötte ágyúcső csillog, gépmadár zúg, tank dübörög, — lent a házakban tej csobog virágos pohárba, könyviapók zizegnek, rádiók zöld macskaszeme ég, ölelő pántokká válnak a karok ... Felhő hasal a dombra, eltakarja a kincskereső lámpását, elaludtak a madarak, csak az akácfa lombja susog. TÖRÖK ELEMÉR: Mint áqi madarak Csöndesen ballagok az öszi alkonyon barázdát vonva a röt-szőke avaron. Szél füröszti hűsen napszítta arcomat, s megrázza szelíden a hervadt lombokat. Mily nagy-nagy szerelem borult most szívemre, s mint égi madarak vígan énekelve megyek tovább, tovább, mint vándor mendeaél, s nyomomban ott zörög egy nagy szénás szekér. KOVÁCS ISTVÁN