A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

Udvariaskodtam Két megálló után a trolibusz megtelt. Láttam, hogy mellettem egy idősebb aszszony áll. Furcsának találtam, hogy üljek, amikor egy asszony áll s ezért {elkeltem a helyemről. — Tessék, üljön le — mondtam neki. — Köszönöm. Csak üljön tovább a helyén, kérem. Én úgyis mindjárt leszállok. Mögöttem állt egy jiatalabb nö, hozzá jordultam. • — Kérem, jogialjon helyet... — Mi az? Mit akar? Csak üljön a helyén, kérem. Maga öregebb nálam ... — Persze, hogy öregebb vagyok önnél — mondtam — de maga nö, és engem feszélyez az ülés, amikor önnek állnia kell. — Nem, nem, üljön csak! — Ugyan, kérem, hiszen ... — Nem, nem. nem ... — Hallja, maga polgártárs! Elég volt á pimaszkodásböl! - rontott rám egy termetes asszonyság, aki kézzel-lúbbal furakodott a kijárat felé. Kellemetlen dolog volt elállni az emberek útját, de ugyancsak furcsának találtam, hogy üljek, amikor sok nö kénytelen állni. — Kérem, üljön le ön a helyemre — mondtam udvarias mosollyal a rám nehezedő, termetes asszonyságnak. — Miért akar mindenkinek lyukat beszélni a hasába? Öljön a jetiekére, ne macerálja az embereket — kiáltott rám a gömbölyű asszony, miközben teljes testsúlyával a lábamra lépett, r-ajd tovább tornászva magát, határozott léptekkel tört előre. — Polgártársnő, kérem, iiljön le ... — mondtam már egy kissé szepegve egy asszonykának, aki háttal állt nekem. — Mit hülyéskedik az emberekkel? Nem akarnak leülni, punktum! Mit akar tőlük? — dühöngött egy férfiú. — Csak ugrál — jegyezte meg más. — Nem értem, miért méltatlankodnak — mondtam —, hiszen csak át akarom adni a helyemet valamelyik nőnek. — Megtetszett valamelyik? Udvarolni akarsz? Ezt nem a trolibuszban kell csinálni, hékás. Hívd meg őt a színházba, a moziba — pattogott a baloldalamon levő férfiú. — Nem szégyelli magát? — mondtam. — Honnan veszi, hogy udvarolni akarok? Mondja, polgártársnő, udvaroltam magának? — Tudja a jófcne — válaszolta a nő. — Hát nem hallotta, mit mondtam magának? Üljön le, kérem, ezt mondtam. Még ez is udvarlás? És egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy magának udvaroljak? — Nocsak! Talán nekem nem szabad udvarolni, hallja? Olyan ronda vagyok én, hallja? Nyomorék vagyok én, mi? Vagy talán görbe a lábam? — Egyáltalán nem érdekel a lába. Nekem egészen más céljaim voltak. — Miféle céljai voltak magának?! Sértegetni akar, hallja? Kalauz elvtársnő. Egy huligán szemtelenkedik. — Micsoda, én vagyok huligán? Elment talán az esze? — Nohát! Hallották? Bolondnak nevezett egy asszonyt! — Nem szégyelli magát, elvtársnő? Felajánlottam az ülőhelyemet, felkértem, hogy üljön le, nehogy egy nőnek állnia kelljen . . . — No nézzék! Azért mert nő vagyok, már állnom sem szabad? Egyszóval még emberszámba se vesz? — Ugyan, kérem ... Én csak arra gondoltam, hogy átadom a helyemet... felajánlom, hogy üljön te. — Mondjuk már, felajánlotta — kész. Mit untatja tovább a jó népet? „Üljön le, üljön le, üljön le! .." — Utas elvtárs! — avatkozott a vitába a kalauznö, — Legyen már vége ennek a murinak, üljön le, vagy szálljon le, de ezt a dumát szüntesse be. A trolibuszon vagyunk, nem az italboltban. — Igaza van, — hagyták helyben az utasok. — Sértegeti a nőket, elfoglalja a helyüket, nem engedi leülni a tisztességes embereket. Szálljon le az első megállónál. Igy is csináltam. Leszálltam és gyalog mentem. Vlagyimir Poljakov Oroszból fordította: Pagonyi Antal A Fő utcán, szombaton este 7-kor. Alacsony, alig másfél méternyi katona, egyenruhában. A nő talán még kisebb, filigránabb, ő karói emberébe. Csupa magabiztosság az aptó katona, született délceg öntudat és férfiasság. Hogyne. Már maga az egyenruha sem kutya ám, nem mindenkinek van olyan. Hátha még hozzá egy ennivaló kislány kapaszkodik támaszt keresve az ember erős karjába. Ej, ez nem tréfadolog. Szemébe húzza zöldcsíkos tányérsapkáját és megy kemény léptekkel, melyek talán méretben nem ütik meg az előírásos hosszúságot, de ez a lány miatt is van. Bírjon lépést tartani. Fiatalok, összesen sem számlálnak negyven évet. A fiú keveset szól, inkább csak hümmöget a lány beszédére. Ha szól is, lassan, megfontoltan röviden. Megtartja, kihangsúlyozza férfivoltát, a különbséget, mellyel a természet bőkezűsége elhal-Kotten mozta, amikor nem gyámoltalan, támaszra szoruló teremtéssé formálta. Egy falatozóba térnek be. Rövid tanácskozás után katonánk beáll a pénztár előtti sorba. A lány egy asztal mellett vár, kissé nekitámaszkodva. Gyakran találkozik a szemük. Komoly a fiú nézése, mint illik valakihez, aki néhány perc múlva több koronás üzletet bonyolít le. Nem mosolyogna a világért sem. Társa rá-ránevet, ilyenkor komoran, majdnem szemrehányóan néz vissza. — No, — vélem hallani. — Remélem nem azt akarja, hogy visszanevessek rá, ejnye — és fejét csóválja. A pénztárhoz ér. — Két kaszinótojást kérek! — A pultnál tessék fizetni! Meghökken, nem "jól hall? Miért? Ő, a katona, akire íme, ha nem látnák, ott, az a szőke, fehérballonos nö van bizva, kér két kaszinótojást és nem kap? — Két kaszinótojást —' mondja még egyszer keményebben. — Kérjen a pultnál és ott is fizessen. Végre megérti. Ez bizony kudarc, tökéletes kudarc ... Ezt nem tudni? Egy éve itt van már és nem tudta. Hogy nézzen most a szemébe a szőkének, aki csak tegnap jött fel meglátogatni öt, feltétlen bizalommal fűzi karját az övébe és csodálattal néz fel rá. Óvatosan odapislant. A lány mosolyog. Nincs mit tenni, odaódaíog ... — Gyere! — mondja röviden és már megy is előre. A lány utána. Engedelmesen. A pultnál vesznek két kaszinótojást, lassan, majszolva eszik. Fiatalok, evés közben néha-néha a kezük összeér ... DUBA GYULA BEDE ANNA: Fűzfa Mennyit változott ez a fűzfa e hét szép tavaszi napon! Minden, mi él, így változik ma. Mi történt vele? Én tudom. Frissül a tölgyfák minden izma e hét szép tavaszi napon: minden új, fönséges és tiszta —' gyökereken és gallyakon. Minden, mi él, így változik mai a sok kicsi ér már - patak, a szántóföldön búza nyit s a gyapotban, mely virág, fakad, érik már a robbanás titka. íme, hát ilyen lett a fűzfa , e hét szép tavaszi napon, amíg az áradást itta, mit a tuskó nem is sejt, fogadom! PETRIK JÓZSEF: Éjjeli vers Verset kérnek az égő csillagnyájak, parányi neszek is sort követelnek, a mindenség szól: verset, verset, verset!,, reszketek mint a kékes gáliepermet. Ha csak sóhajnyi szellő is lebegne, lecsordulnék a barna föld ajkára; ha csak egy fényszál érintené vállam, ezüstös párám az egekbe szállna. De semmi sem bánt, csügg az ég felettem, csügg mozdulatlan, mint a fáradt hinta. Valami biztat: verset, verset, verset! írok. S minden sor, minden szavam: Hilda. MONOSZLÖl M. DEZSŐ: Termo idők dicsérete Egy egész esztendő szüli meg az évet, örökké vajúdik, fiat hord az élet, a volt, van szikrát s a lesz lángokat fogan, friss folyammá újul az elfáradt folyam. Pillogd pillanat kebelén a percek néző hónapokká s látó évvé lesznek, a Múlás ölében az örök új mozdul, s mi, kik a holnapot választottuk sorsul, bokrait gondozva a termő Jelennek, hisszük, hogy a Jövő fáivá lehetnek. Mert sohse meddő az időknek méhe, bimbósítja vágyak nemző szenvedélye.