A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-31 / 31. szám

S észre se vették, kikúszott alóluk a vén fa árnyéka. A napsugarak belefésültek a lány szőke hajába, majd cseppet odább vidám táncra keltek a szemében. Kati felült, s letessékelt ügyesen a szoknyájáról egy odatévedt hangyát. — Éhes vagyok — sóhajtotta s rákönyökölt a fiú mellére. Péter szeme keskenyre húzódott s incselkedöen kivillant a foga. — Pedig ... - kezdte s hirtelen elhallgatott. Zavartan megrándult az ajka. Engesztelőn nyúlt volna a lány után, de az talpra szökkent s már bukdácsolt lefelé a fák között, úgy ahogy volt, mezítláb. A Fenyőgyöngye büféjében érte utol a második sóskiflinél. Összemosolyogtak, aztán nem törődve a furcsálló tekintetekkel, elkezdtek hangosan nevetni. A csapos kérés nélkül tolta eléjük a két sört. — Mit akartál mondani? - kérdezte a lány s pajkosan megvillant a szeme. Péter nagyot harapott a kiflibe. — Na — rántotta meg követeiden Kati a fiú kabátját. - De ne hazudj! — Semmi különöset... Már nem is tudom. — Azt mondtam, hogy éhes vagyok, mire te úgy kezdted: „Pedig..." — Hát... - nyelt Péter - azt akartam mondani, hogy... s megint nyelt — „pedig meg volt rendelve az ebédünk." — Nem valami mást? — Ugyan... Kati úgy tett, mintha elhinné, megbocsátóan rámosolygott a fiúra s megindult hazafelé a szerpentinen. Ahogy mentek, a jobboldalt egyre emelkedő part tövében, Péter már messziről észrevette, hogy mozog a meggyfa koronája. Először meghökkent, aztán dühös lett. Űgy érezte, valami becstelenség történt. Összeszorította az ajkát s meghúzta a lépést. Még oda sem ért, már rákezdte. — Nem jössz le onnan rögtön, mit képzelsz, neked ültették azt a fát! Kócos kamaszfej hajolt ki az ágak közül! — Halló, old boy, valami baj van?! .—> nevetett. — Nézd kisöcsém, olyan pofont kapuz rögtön, hogy kiesel a béketáborból. — Kisöcséd ám a svábhegyi betegszamár! — vágott vissza hetykén a gyerek. Péter elvörösödött s már mászott is fel a parton. Bokrokba, gyökerekbe kapaszkodva tornászta magát egyre magasabbra. A gyerek persze meglépett, mire Péter fölért. Ahogy visszacsúszott a szerpentinre, csak ennyit mondott: — Lekopasztanák ezek az egész hegyet, ha engedné az ember. Kati belekarolt. — Nagy voltál — súgta, de alig tettek meg húsz lépést, hirtelen megállt. — Az én virágom meg ottmaradt — mondta s meglepetéstől, kerekre nyílt szemét tanácstalanul Péterre emelte. — Ügy is hervadt volt már — legyintett a fiú. Kati szívében édes izgalom ébredt. — Petikém, hozzál nekem egy ágat — mondta s átölelte a fiú karját. — A fáról? — hökkent meg Péter. A lány bólintott. — Csak ekkorácskát — emelte fel a mutatóujját. — Kitűnő ötlet, mondhatom — nevetett a fiú, s ezzel, mintegy lezárva az ügyet, ment is volna tovább. Kati nem engedte, fogta a karját. — N-a-a-a, csak egy ici-picikét, — s oly esdeklön nézett rá, hogy Péter elkomolyodott. Hallgattak, nézték egymást. Kétoldalt a fenyőfák hegyein, izgató borzongás futott végig, s nyomában enyhe sóhaj lebbent az út fölé, hegyek fölé. Péter arca szigorú lett, a hangja gúnyos. — Miután elzavartam azt a fickót, most menjek én oda, ugye és kopasszam tovább? — Az a kicsi már nem számít .—: legyintett a lány akaratosan. — De számít. — Űgy is szétszedik az egész fát, mire besötétedik. Kati úgy érezte, szavai megfellebezhetetlenek. Leült az útszélen a fűre. — Siess, itt megvárlak — vetette t.N> Péternek. A fiú sóhajtott, de olyat, hogy nyögésnek is beillett volna, majd erőt véve magán, leguggolt a lányhoz. Ügy beszélt hozzá, ahogy makacs gyerekéhez a tehetetlen szülő. — Ne butáskodj, a legelső virágárusnál egész csokorral veszünk .... Ekkora csokorral — mutatta széttárva a karját. — Nekem ebből kell. Hát nem érted? — mondta türelmetlenül a lány. — Nem. A lány megvonta a vállát és félrefordult. Péter fölállt és nagyokat toppantva, leverte cipőjéről a port. — Jössz, vagy nem? - nézett le rá s megpöccintette cipője orrával a lány szandálját. Kati elkapta a lábát s ülő helyzetében dühösen megfordult. — No, akkor jó szórakozást — mondta Péter s kemény léptekkel megindult lefelé a szerpentinen. A kanyar után megállt, óvatosan viszszalesett s behúzódott az út mellett egy bokor mögé. Leguggolt s cseppet széthúzta maga előtt az ágakat, hogy kilásson az útra. Szomjasan csapott le a tekintete minden magános kirándulóra. Tetszett neki a helyzet, előre élvezte, hogy ráijeszt majd a lányra. Csak jönne már! De Kati nem jött, s közben beesteledett. Már csak néha-néha tűnt fel a kanyarban egy-egy ráérő szerelmespár. Az erdő apró neszeit elriasztó emberlárma csendes zsongássá csitult s ezt is elnyelte lassan a májusi növényzet illatozása. Köröskörül egyetlen útmenti villanylámpa fényeskedett, vallatta makacsul az erdő bozótos szélét, körülfonva titokzatos árnyékokkal a kuporgó fiút. Péternek már rég elment a kedve az ijesztéstől. Éhes volt, fáradt és fázott. Jópárszor föltette magában, hogy vár még három embert, aztán megy. Aztán még hármat várt és még hármat. Hiába szánta rá magát az indulásra, nem mozdultak a lábai. Hasztalan ágaskodott, szilajkodott az akarata, végül meg kellett adnia magát. S megindut vissza. Szívét a legyőzött keserűsége és szégyene nyomta, s valahol a legmélyén jóleső bosszúvágy csírázott. Felkapaszkodott az út másik oldalán a partra, hogy észrevétlenül közelítsen a lányhoz. Kati még mindig ott gubbasztott az út szélén. Térdét fölhúzta támasztéku! a karja alá, arra döntötte a fejét. Idősebb pár jött fentről. Megállt a lány mellett. — Mi történt lelkem? — kérdezte az aszszony. Kati fel sem nézett. — Miért sír? — hajolt oda a férfi is. Pétert szíven ütötte a szó, hogy a lélekzete is elállt, s már törtetett is fel a meggyfához. Tördelt egy nyalábra való virágos gallyat s futott vele vissza, mintha kergetnék. Olyan lendülettel, hogy majd fölbukott a lányban. Eléje rakta a virághalmot. Kati fölnézett s könnyes szemeiben hálás mosoly pislákolt. Ilyen szépet Péter még sohasem látott. Karjába szedte a gallyakat a lány, s megindultak. — Szép? — kérdezte Péter megilletődött hangon. — Szép - bólintott a lány s egy hajfürt a homlokára billent - ... csak nem gondoltam, hogy ilyen nehézkes vagy ... Már rég otthon lehetnénk. Péter elámult, aztán elfehéredett. Hangtalanul lépkedett a lány mellett, engedelmesen, mint egy megvert kutya. 13.