A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-03 / 1. szám

[. Útközben még a szeszélyes időjárás is megkínozta Istvánt. Silány gúnyáján átfütyült a télutó szele. Nadrágja merő latyak, átázott bakancsa ólomnehéz a sártól. Tagjaj elgémberedtek, s mintha zajló jégtábláik szabdalták volna össze a testét. Erejefogytán is elszántan szedte a lábát. Különösen "a, néptelenebb útszakaszokon húzta meg a lépést, nehogy a kísérői még dagadtabbra rugdalják bokáját. Cserepes ajkán s a szemhéján a láz tüze piroslott. Azé a lázé, amely a konok tüdőgyulladás hü szálláscsmálója. A városba érve bilincsbe verték, s úgy hajtották be a főkapitányságra. A kísérők feszes vigyázzban tisztelegtek, s átadták az „előállítottat". Szemük se rebbent, arcizmuk se mozdult, csak a kakastól! rezdült meg a kalapjukon. Mord törzsőrmester vette „kezelésbe", s menten ráordított: — Hogy hínak? — Szekér Istvánnak. — Csúf, paraszt neved van! — Apámtól örököltein — hagyta rá egykedvűen, mintha fel se venné a sértést. A fogát azonban összeszorította. Ha állon ütnék, el ne harapja a nyelvét. A csendőr annyira dühbe gurult, hogy pofozkodni is elfelejtett: — Még gúnyolni mersz, te rihes kutya! Bizonyosan nem volt névadó apja, azért bőszült fel ennyire — gondolta István. — Nagyra vagy a neveddel, a jegyzőkönyvet mégse írtad alá! Vagy betűt se tudsz, csak politikát? — epéskedett tovább a vallató, s hirtelen sarkonfordult. Magára hagyták az elöszobaféle helyiségben. Csuklójáról már előbb lekapcsolták a vasat, s így átkutathatta a zsebeit. De nem lelt abban semmit, amivel szörnyű éhségét némiképp csillapíthatta volna. Leült hát a gyalulatlan lócára, s reménytelenül bámulta a füsttől szürke falat. Az irodákból kihallatszott az írógépek egyhangú kattogása, meg a kurta utasítások, a nyers parancsszavak, de főképp a jajveszékelés.* — Ne bántsanak, Szekér az oka! — sikongta valaki, s hirtelen elakadt, mintha utolsót hörögne. István hamarosan rájött, hogy csak komédiáznak. Senkit se vallatnak odabent, csupán őt szeretnék megijeszteni. Biztos volt a dolgában, hogy senki se vallhatna rá semmit. Mégis borsódzott a háta. Kicsapódott az ajtó. s a harapós törzsőrmester helyett egy vigyori képű csendőr lépett ki rajta: — Bocsánat, Szekér úr, hogy megvárakoztattuk! Ha máskor így történne, csapjon az asztalra, bátran! De ö csak várta, hogy mire végzi a másik. •— Vagy tudja mit? — Ugorjon fel az asztalra! — Na, ugrik, vagy nem? — Ilyen sárosan? — Ugorj fel no, hisz nem vagy te veréb. — Vagy veréb vagy? — Nem vagyok veréb. Persze, hogy nem — szeppent meg István. Kelepcét sejtett. Megmagázták, letegezték, az asztalra ugráltatnák — ennek nem lesz jó vége. A vigyorgó csendőr bizonyosan kegyetlenebb, mint a dühös. A mérges a kínzás közben előbb-utóbb kitölti a mérgét s odább áll, a vigyorgónak azonban szórakozást jelent a kínzás. Sejtette, hogy ő húzza a rövidebbet, akár szót fogad, akár nem. A vásott gyerek gombostűjén kimúló cserebogárra gondolt, meg a dióhéjcipőben keringőző, bekötött szemű macskára. Nemsokára hasonló sorsra jut ő is, ember létére, ártatlanul. Felkászálódott az asztalra. — Derék Rinaldó vagy, bátor, őszinte — röhögött a biztatója, és sürgős mehetnékje támadt. A feje szédült, a térde rogyadozott. Nagy megerőltetésébe került, hogy talpon maradjon. Talán a szeme is homályba révedt, mert észre se vette, hogy a törzsőrmester valahonnan visszasettenkedett mögéje: — Ki vagy te itt, hogy az asztalunkon táncolsz? — A másik úr, a hadnagy úr kívánta, hogy ide álljak. — Én kívántam, te gazember? — futott vissza a mosolygó, s ormótlan öklével kék karikákat barázdált István szeme köré. Közben a „törzsúr" is nekirontott. Ügy elpáholták, hogy összecsuklott. Felmosdatták, s feltörülték utána a padlót. Sajgott minden porcikája, de az akarata megacélosodott. Jajszó nélkül tűrte az alapos „puhítást". Megboldogult apjára gondolt, aki valamikor szintén a főkapitányság „vendége" volt minden választás idején. És az se panaszkodott. Még a családja előtt is titkolta hegedő sebeit, hogy senki se sajnálkozzék fölötte. Csak semmi könyörgés, gyáva meghunyászkodás, hogy kínzói ne örvendezhessenek a szenvedéseinek. A fegyveres . ellenfelekkel szemben ugyan pillanatnyilag tehetetlen, de majd ... Lehúzatták a bakancsát, meztelen talpát érzéketlenre botozták, s utána vízbe kellett áztatnia a 'ábát, hogy túlságosan fel ne dagadjon. De hasztalan volt minden mesterkedés. Nem vallott, s még csak könyörületért se esdekelt. Kínzói taktikát változtattak. — Nagyon kiokosodtál, öregem? — kérdezték tőle nyájassá lágyított hangon. A gyomra elkorogta az igenlést. A „törzsúr" lukulluszj lakomára tessékelte: — Libasült, csirkepaprikás, fokhagymás rostélyos. bécsiszelet, borjúpörkölt, disznópörkölt ... — melyiket kedveli jobban Szekér úr? — A disznópörköltet — nyögte ki a hosszas biztatásra a koplalók áhítatos vágyakozásával. Előbb ugyan még eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát ugratni, de időközben meggondolta. Hisz neki már minden mindegy, akármit mond, bármit cselekszik. Jobb, ha túlesik rajta, ha mihamarabb félholtra verik. — És hátha elébe vetnek legalább egy darabka kenyeret? „Valóban senki ember vagyok" — berzenkedett kissé az önérzete az alamizsna ellen, de az éhség hatalmas meggyőző erő. Nemsokára lelküsmeretével is viaskodnia kellett. Vádolta magát, hogy amíg szabadlábon volt, sokkal többet is tehetett volna. A belső felindulástól csaknem szétpattant a keble, s vallomásra nyílott az ajka. Szenvedni akart tovább, még keservesebben. Oktalanul óhajtotta, hogy még alaposabban meggyötörjék. A csendörök azonban kevesellték a beismerést. Súlyos bűnökkel terhelt ember vallomására vártak. Már az is bántotta, megalázta Istvánt, hogy ezek az embernyűzók túlbecsülik. Erősebb, rendíthetetlenebb ellenfélnek tartják, mint amilyen valóban. Pedig, ami eddig tőle tellett, az a bűnlistán jóformán semmi. Nagyzoló hazudozással akarta tódítani a vallomását, hogy az ártatlanságát bűnösséggé ferdíthesse. A „törzsúr" kárörvendő arca azonban észretérítette. Belátta azonnal, hogy a valótlanságból sohse lesz hősiesség. Majd jóváteszem a gyöngeségem, ha kiszabadulok! — határozta el magában, s ez kissé megnyugtatta. A csendőr pedig tovább incselkedett az étvágyával: — Négy-öt adaggal megbirkóznál egyszerre? — Meg, de egy falat se kell! — Ne szabódj, no, hisz nem vagyunk mi emberevők. ( — Koplaltam eleget a magam asztalánál is, mégis kibírtam. — De most a mi vendégünk vagy! — Hidd el, nagyra becsüljük a magadfajta keménykötésű legényt, s nekünk is van szívünk ... Csak légy okos, embereid meg magad! Nem tudta hirtelenében, hogy mire vélje a csendőri magatartás pálfordulását. — Talán besúgóvá aljasítanák, ha kötélnek állna? .Színleg még azt is elvállalom — tusakodott magában. — Legalább jobban megismerem a szándékukat." És bólintott, hogy elfogadja az ételt. A törzsőr harsanó parancsszavára egy nagy serpenyő pörköltet tettek elébe. Nyolc embernek is elegendő lett volna. — Fogj hozzá melegében! — biztatták hárman is egyszerre. Az aranyló zsírplkkelyes mártás illatára még a köszönöm is a torkában rekedt. Mohón nekilátott a csupahús ételnek. Sebesen kanala-10 KOVÁCS GÁSPÁR