A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-03 / 1. szám

[. Útközben még a szeszélyes időjárás is meg­kínozta Istvánt. Silány gúnyáján átfütyült a télutó szele. Nadrágja merő latyak, átázott bakancsa ólom­nehéz a sártól. Tagjaj elgémberedtek, s mint­ha zajló jégtábláik szabdalták volna össze a testét. Erejefogytán is elszántan szedte a lábát. Különösen "a, néptelenebb útszakaszokon húzta meg a lépést, nehogy a kísérői még dagad­tabbra rugdalják bokáját. Cserepes ajkán s a szemhéján a láz tüze piroslott. Azé a lázé, amely a konok tüdő­gyulladás hü szálláscsmálója. A városba érve bilincsbe verték, s úgy hajtották be a főkapitányságra. A kísérők fe­szes vigyázzban tisztelegtek, s átadták az „előállítottat". Szemük se rebbent, arcizmuk se mozdult, csak a kakastól! rezdült meg a kalapjukon. Mord törzsőrmester vette „kezelésbe", s menten ráordított: — Hogy hínak? — Szekér Istvánnak. — Csúf, paraszt neved van! — Apámtól örököltein — hagyta rá egyked­vűen, mintha fel se venné a sértést. A fogát azonban összeszorította. Ha állon ütnék, el ne harapja a nyelvét. A csendőr annyira dühbe gurult, hogy po­fozkodni is elfelejtett: — Még gúnyolni mersz, te rihes kutya! Bizonyosan nem volt névadó apja, azért bőszült fel ennyire — gondolta István. — Nagyra vagy a neveddel, a jegyzőköny­vet mégse írtad alá! Vagy betűt se tudsz, csak politikát? — epéskedett tovább a vallató, s hirtelen sarkonfordult. Magára hagyták az elöszobaféle helyiségben. Csuklójáról már előbb lekapcsolták a vasat, s így átkutathatta a zsebeit. De nem lelt ab­ban semmit, amivel szörnyű éhségét némi­képp csillapíthatta volna. Leült hát a gyalulatlan lócára, s remény­telenül bámulta a füsttől szürke falat. Az irodákból kihallatszott az írógépek egy­hangú kattogása, meg a kurta utasítások, a nyers parancsszavak, de főképp a jajveszéke­lés.* — Ne bántsanak, Szekér az oka! — sikongta valaki, s hirtelen elakadt, mintha utolsót hö­rögne. István hamarosan rájött, hogy csak komé­diáznak. Senkit se vallatnak odabent, csupán őt szeretnék megijeszteni. Biztos volt a dol­gában, hogy senki se vallhatna rá semmit. Mégis borsódzott a háta. Kicsapódott az ajtó. s a harapós törzsőr­mester helyett egy vigyori képű csendőr lé­pett ki rajta: — Bocsánat, Szekér úr, hogy megvárakoz­tattuk! Ha máskor így történne, csapjon az asztalra, bátran! De ö csak várta, hogy mire végzi a másik. •— Vagy tudja mit? — Ugorjon fel az asz­talra! — Na, ugrik, vagy nem? — Ilyen sárosan? — Ugorj fel no, hisz nem vagy te veréb. — Vagy veréb vagy? — Nem vagyok veréb. Persze, hogy nem — szeppent meg István. Kelepcét sejtett. Megmagázták, letegezték, az asztalra ugráltatnák — ennek nem lesz jó vége. A vigyorgó csendőr bizonyosan kegyetlenebb, mint a dühös. A mérges a kínzás közben előbb-utóbb kitölti a mérgét s odább áll, a vigyorgónak azonban szórakozást jelent a kínzás. Sejtette, hogy ő húzza a rövidebbet, akár szót fogad, akár nem. A vásott gyerek gom­bostűjén kimúló cserebogárra gondolt, meg a dióhéjcipőben keringőző, bekötött szemű macskára. Nemsokára hasonló sorsra jut ő is, ember létére, ártatlanul. Felkászálódott az asz­talra. — Derék Rinaldó vagy, bátor, őszinte — röhögött a biztatója, és sürgős mehetnékje támadt. A feje szédült, a térde rogyadozott. Nagy megerőltetésébe került, hogy talpon marad­jon. Talán a szeme is homályba révedt, mert észre se vette, hogy a törzsőrmester vala­honnan visszasettenkedett mögéje: — Ki vagy te itt, hogy az asztalunkon tán­colsz? — A másik úr, a hadnagy úr kívánta, hogy ide álljak. — Én kívántam, te gazember? — futott vissza a mosolygó, s ormótlan öklével kék ka­rikákat barázdált István szeme köré. Közben a „törzsúr" is nekirontott. Ügy elpáholták, hogy összecsuklott. Felmosdatták, s feltörülték utána a padlót. Sajgott minden porcikája, de az akarata megacélosodott. Jajszó nélkül tűrte az alapos „puhítást". Megboldogult ap­jára gondolt, aki valamikor szintén a főkapi­tányság „vendége" volt minden választás ide­jén. És az se panaszkodott. Még a családja előtt is titkolta hegedő sebeit, hogy senki se sajnálkozzék fölötte. Csak semmi könyörgés, gyáva meghunyász­kodás, hogy kínzói ne örvendezhessenek a szenvedéseinek. A fegyveres . ellenfelekkel szemben ugyan pillanatnyilag tehetetlen, de majd ... Lehúzatták a bakancsát, meztelen talpát ér­zéketlenre botozták, s utána vízbe kellett áz­tatnia a 'ábát, hogy túlságosan fel ne dagad­jon. De hasztalan volt minden mesterkedés. Nem vallott, s még csak könyörületért se es­dekelt. Kínzói taktikát változtattak. — Nagyon kiokosodtál, öregem? — kérdez­ték tőle nyájassá lágyított hangon. A gyomra elkorogta az igenlést. A „törzsúr" lukulluszj lakomára tessékelte: — Libasült, csirkepaprikás, fokhagymás ros­télyos. bécsiszelet, borjúpörkölt, disznópör­költ ... — melyiket kedveli jobban Szekér úr? — A disznópörköltet — nyögte ki a hosszas biztatásra a koplalók áhítatos vágyakozásával. Előbb ugyan még eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát ugratni, de időközben meg­gondolta. Hisz neki már minden mindegy, akármit mond, bármit cselekszik. Jobb, ha túl­esik rajta, ha mihamarabb félholtra verik. — És hátha elébe vetnek legalább egy darabka kenyeret? „Valóban senki ember vagyok" — berzen­kedett kissé az önérzete az alamizsna ellen, de az éhség hatalmas meggyőző erő. Nemsokára lelküsmeretével is viaskodnia kellett. Vádolta magát, hogy amíg szabad­lábon volt, sokkal többet is tehetett volna. A belső felindulástól csaknem szétpattant a keble, s vallomásra nyílott az ajka. Szenvedni akart tovább, még keservesebben. Oktalanul óhajtotta, hogy még alaposabban meggyötör­jék. A csendörök azonban kevesellték a beis­merést. Súlyos bűnökkel terhelt ember vallo­mására vártak. Már az is bántotta, megalázta Istvánt, hogy ezek az embernyűzók túlbecsülik. Erősebb, rendíthetetlenebb ellenfélnek tartják, mint amilyen valóban. Pedig, ami eddig tőle tellett, az a bűnlistán jóformán semmi. Nagyzoló ha­zudozással akarta tódítani a vallomását, hogy az ártatlanságát bűnösséggé ferdíthesse. A „törzsúr" kárörvendő arca azonban észre­térítette. Belátta azonnal, hogy a valótlanság­ból sohse lesz hősiesség. Majd jóváteszem a gyöngeségem, ha kisza­badulok! — határozta el magában, s ez kissé megnyugtatta. A csendőr pedig tovább incsel­kedett az étvágyával: — Négy-öt adaggal megbirkóznál egyszerre? — Meg, de egy falat se kell! — Ne szabódj, no, hisz nem vagyunk mi emberevők. ( — Koplaltam eleget a magam asztalánál is, mégis kibírtam. — De most a mi vendégünk vagy! — Hidd el, nagyra becsüljük a magadfajta keménykö­tésű legényt, s nekünk is van szívünk ... Csak légy okos, embereid meg magad! Nem tudta hirtelenében, hogy mire vélje a csendőri magatartás pálfordulását. — Talán besúgóvá aljasítanák, ha kötélnek állna? .Színleg még azt is elvállalom — tusako­dott magában. — Legalább jobban megisme­rem a szándékukat." És bólintott, hogy el­fogadja az ételt. A törzsőr harsanó parancsszavára egy nagy serpenyő pörköltet tettek elébe. Nyolc ember­nek is elegendő lett volna. — Fogj hozzá melegében! — biztatták hár­man is egyszerre. Az aranyló zsírplkkelyes mártás illatára még a köszönöm is a torkában rekedt. Mohón ne­kilátott a csupahús ételnek. Sebesen kanala-10 KOVÁCS GÁSPÁR

Next

/
Thumbnails
Contents