A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-26 / 26. szám

A% olvasó szemével IV. Vannak a költészetnek olyan témái, melyek mondhatni évezredek óta szakadatlanul a költői lélek mozgatói: a szerelem, a halál, a hajnál az alkony és sorolhatnánk még tovább is. Évezredek óta lényegében azonos gondolatokat hasonló módon foglalnak versbe a költők, sokszor még a forma is pontosan megegyezik és mégis minden — mondjuk — szerelmes versben van valami új, amit csak az a költő érzett, akinek a müvét olvassuk. Minden emberben van valami új, vagy más, ami megkülönböztet bennünket egymástól. Ez az új, vagy ez a más a költőknél fokozottabban jelentkezik, mert belső világukat, az életről alkotott egyéni képvilágukat nem tudják magukban hordani, ki is kell fejezniök, formába kell önteniök. A forma: a nyelv. Azért nevezhettük a nyelvet végtelenül gazdag kifejezési eszköznek, mert segítséqével mindig minden új kifejezhető. Petőfi óta a magyar nyelv nem változot lényegesen, a költészetben azonban állandóan helyet követelt az új, Ady és József Attila forradalmian új a magyar költészetben, a „régi" nyelv pedig engedelmes művészi nyersanyag kezükben. Az új és a más érzékeltetésére szolgálnak a költői képek. A szimbólumokkal már olyan mondanivalót éreztet a költő, amit megmagyarázni szinte nem is tehet. Az eddig említett szóképek a nyelv meglevő. általában is használt szóanyagából állnak, ha a szóképekben, különösen a szimbólumokban -szereplő szavak tartalma egészen más is, mint ha a beszédben használnánk őket. Sokszor azonban a költőnek az új kifejezésére, legmélyebb, s ezért leginkább újszerű gondolatainak érzékeltetésére nem elég a szóképekadta sokféle lehetőség: ilyenkor új szavakat alkot, amelyek szimbólium-jellegüek, képszerúségük mellett mint érthető, de új szavak jobban éreztetik a költő gondolatvilágát, jobban hatnak az olvasó képzeletére. Ozsvald Árpád jegenyéje és szőlőkarója szótárilag és az általános nyelvhasználat szempontjából még nem új szó, de A tűz c. említett versének lángsuhanca már nagyonis a költői szóteremtés példája: Jó így nézni e törpe harcot, ahogy a fürge lángsxthancok birk&znak hasábfák oldalán Az egész vers újszerű, mert arról szól, milyennek látja a költő a tüzet, ez az alkalmi neologizmus (a stilisztika nyelvében hapax legomenon) azonban már olyan szókép, ahol két kapcsolt fogalom új szóban alkot egészet. A költőnek nem az volt a célja, hogy a lángsuhanc szó általában elterjedjen, csupán azért alkotta, mert pillanatnyi hangulatának megfelelő kifejezésre nem talált alkalmas "szót. Üj szavak alkotása különösen olyan fogalmak kifejezni akarásakor gyakori, amelyek elvontak, sőt tartalmuk sokszor filozófiai kérdéseket takar. Az örök fogalmának kifejezése a vágy gondolatával összekapcsolva több költőt is új szó használatára indít. Örökszomjasok betömött forráslyuknál epedve s vándorok egy helyben járva végtelen menetbe, császárok számkivetve, faunok űzve árnyékszüzeket szerelmes üzenet átdöfött mézeskalácsszivekbe. (Forbáth: Örökszomjasok) Ebben a rövidke, széles és mély tartalmú versben, melynek hangulata Dante Poklát idézi emlékezetünkbe, szimbolikus értelmű a két alkalmi neologizmus: az örökszomjas és az árnyékszűz. Zala József Gondolsz-e rám című versében ugyancsak az örök fogalma jelentkezik, bár itt nem a legszerencsésebben: Zúg az erdő Hallod, hogy zengenek a fák? Hogy sír, hogy zúg, vonaglik az erdő? Remegő kökénybokrokon lobog a könnyű csipkeketidö. Egy fényes álom jár a fák közt, egy szívdobogtató csoda, szivárványt perget szüntelen a galagonya ágboga. Karélyos levelek sugdolóznak, egy nyírfa halkan feldalol, gyémántot csorgat a fenyő, mézharmat reszket a gazon. Táncol, kering a tölgyek lombja, zöld lángok kergetőznek, és összebújnak gyolcspuhán a fátylasszemű özek. Egy fényes álom jár a fák közt, egy életre kelt szép mese, jön, jön aranyos köntösében Csipkerózsika kedvese. A cserfák lábujjhegyre állnak, és mélyet sóhajt a pagony s egy rigó, egy sárgarigó fütyülve repdes valahol. Megérzed-e, hogy örök-szomjú vágyam a távolból örökké ostromol? Ebben az esetben az örök-szomjú mint alkalmi újszerűség megállja a helyét, a következő sorban szereplő örökké azonban túlzott nyomósítás, s így az örök fogalma veszít hangulatából. Az alkalmi újszerűségek kép-voltát jól megfigyelhetjük Rácz Olivér verseiben: Hullámok hátán lomha fényverés Május éjszakáján mesefakadás Merengő arc, mit csókeső borit (A pozsonyi vár alatt) Ezekben az új szavakban a képszerüség mellett a hangulati hatás szempontjából az is szerepet játszik, hogy alkalmi jelentésük mellett igen közeli az általáos jelentésük: a fényverés mellett lehetetlen nem érzeni a jégverést, a mesefakadás mellett a rügyfakadást. Stílushatás szempontjából különösen az utóbbi kifejező: a mese: költészet; a mese: emlék. Ügy születik vers, úgy kél életre az emlékezés, a mese a vár alatt gondolkodó költőben, mint májusi éjszakán a rügyfakadás. A költö nem mond hasonlatokat, nem használ mint-eket, pusztán egyetlen szót: mesefakadás. Hasonló kifejező erejű alkalmi új szókat használ Rácz Olivér Üjkori óda Janus Pannoniushoz című versében is: Te ismerted a tarlók Zúzmaráját, a ridegléptü, vad magyar telet S ahová szálltak bús elégiáig, ordasszagú, barbár urak felett ... új századokról álmodok valót, azúrszívedbe burkolt álmodom, magyari népnek mondok biztatót. Ezek a szavak jó példái a szinesztéziának, az együttérzésen alapuló szóképnek, mely több gondolat „összeérzésével" jön létre. A ridegléptü szóban kapcsolja össze a költőben élő hangulatokat a vad magyar télről. Látjuk tehát, mennyire kimeríthetetlenek a költői nyelv lehetőségei: amikor a költő nem talál igazán kifejező szót hangulatának leírására, újat alkot. Az új szó minden magyarul beszélő számára érthető, s ha nem is válik általánosan használttá, mégis gazdagítja a nyelvet. A szlovákiai magyar költők nyelvéről szóló fejtegetéseinkben a költő nyelvének csak egy részével foglalkoztunk: a szóképpel, mely a költészet alapja. Nem beszéltünk olyan dolgokról, mint például fokozás. ellentét, szinomímák stb. Célunk nem is az volt, hogy a költői nyelv minden tulajdonságára rámutassunk: csupán ízelítőt akartunk adni, hogyan kell verset olvasni úgy, hogy igazán láthassuk a szépet "a nyelvi kifejezésben. Az olvasó azt várná — és joggal, hogy értékelést is kapjon a szlovákiai magyar költők nyelvéről, stílusáról. A nyelvészeti értékelés azonban nem könnyű dolog, és főként igen hosszadalmas tudományos munka. Annyit azonban mondhatunk, hogy a szlovákiai magyar költőknél a nyelvet teljes gazdagságában láthatjuk. A példaanyagot kizárólag hazai költök műveiből állítottuk össze és ez már maga is — értékelés. Nyelvi szempontból egészséges, fejlődőképes költészet ez. A név szerint említett költőkön kívül még sokan vannak, akiknek neve és müvei méltán szerepelhettek volna példáink között. Az anyag túlnyomó többsége jó vers, ha a kiválasztás gyakran okozott is nehézséget, mert az általában műgonddal, a tartalom és a forma egységének jegyében írt versek mellett jócskán akadnak selejtes munkák is — ezpkkel itt nem foglalkoztunk. Befejezésül még egy gondolat. A költészetben mindig a legnagyobb veszély az öncélúság és egy általános emberi hiba: önmagunk túlbecsülése. Ez a kettő okozza rendszerint különösen a fiatal költőknél az „engem nemértenek"-féle abszolút téves értékelése A költő természet-adta tehetségét komoly munkával kell hogy fejlessze, nem elégedhet meg azzal, hogy tud írni. Állandóan tanulnia kell, a lehető legalaposabban ismernie kifejezésmódjának eszközét: a nyelvet. Az élő, a közhasználatú nyelvet is. És nem arra kell törekednie, hogy minél érthetetlenebbül fejezze ki magát, hanem arra, hogy verseit megértse és mondanivalóját, hangulatát megérezze olvasóink nagy tömege. A költő tehát nem önmagának tetszeleg, hanem szolgálja népét akkor is, ha lelkének legelrejtettebb zugait feltárva segít az olvasónak abban, hogy műélvezete valóban művészet legyen. Az ilyen szellemben alkotó költőknél jó kezekben van a nyelv, mely mint minden a világon, a természetes szépet szereti a mesterkélttel szemben. És a nyelv az, melynek segítségével a költő megteheti azt, amire Forbáth Imre olv művészien int: A költö legyen emberebb ember, forradalmak kürtöse, világítótorony, ember, ki melyen mellreszívja a népek vágyait, kinek az álma próféták tüzes nyelvével nyaldossa a jövőt. KÄFER ISTVÁN 15