A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-26 / 26. szám

- Szóval, írt. Hát akkor, bátyám... Bólintanak. Tusák elmegy, nem fordul vissza. Fütyörészve hosszú léptekkel siet a házak mellettt. Ösztövér, görnyedt, háta sokáig látszik. Az öregek örülnek. Hogyne örülnének, hiszen annyira várták. Kalács és kávé 7an az asztalon. De ók maguk valahogy nem olyanok, mint várná az ember. Többet hallgatnak, mint szólnak. — Lefogytál fiam — mondja az anyja. Az öreg feltűzi a kitüntetést, kihúzza magát. - Harminc esztendeje dolgozom a kazánnál ... Még mondana valamit, de aztán csak legyint, tüskés fehér haját simogatja. Szép a kitüntetés. Kis, piros szalagon fityeg, sárgán csillan a fényben. — Egész kis gyűlés volt. Eljöttek a műhelybeliek, a párttitkár is ott volt, meg az igazgató is — De a szavak valahogy tompán puffannak. Az ajtó sarkig van tárva, széles sugárban hömpölyög be az áttetsző por. - Még négy-öt évig eldolgozgatok, aztán megyek a tóra pecázni. Feri az anyját nézi. A sarokban üldögél. kezét az ölébe ejti. Álladóan a fiút nézi, de ha az rápillant, félrekapja a szemét. Feri leül, megszegi a kalácsot, kortyol hozzá a hűs kávéból. — Meséljenek már valamit — kérdi. Gizivel mi van? Azok ketten összenéznek. Hallgatnak. Az öregember viszszagöngyöli az érmet a skatulyába, óvatoson becsusszantja a fiókot. Az asszony kitekint az ablakon, petyhüdt az arca. Feri egyszerre mindent megért. Tusák zavarát is, meg az ő hallgatásukat is. Szájában^ megreked a falat, lassan, gyűrkőzve rágja tovább. Arcán kidudorodnak az izmok az érdeklődéstöi. A nyitott ajtó előtt egy csapat gyerek rohan el. Sárkányt eresztenek. Egyikük beordít az ajtón, szamárfület mutat. Feri felugrik, az asztalra támaszkodik. Nézi az anyját. - Miért nem Írtak erről? - kérdezi tompán, alig elfojtott dühvel. — És ő miért nem írta meg tavasz óta? Az asszony habozik. - Nem akartuk - feleli. - Ügyis nehéz sorod lehetett. — A krisztusát neki! - Hát így jobb? Nehezen szedi a levegőt. Sarkonfordul, az ajtóhoz megy. Remeg a válla. — Kivel állt össze? Süvít a hangja, az ablak is megpendül belé. Az asszony odamegy hozzá, puhán a vállára teszi a kezét. — Fiacskám, ezen már úgysem lehet segíteni. Két esztendő nagy idö... — Kivel? — kérdezi ismét a fiú, de most se fordul meg. Hallja maga mögött anyja lélegzését. Hosszú, nyugodt lélegzés. — Reggelre megmondom. Addig te is megnyugszol. Feri megrántja a vállát, kilép a küszöbön. Senkivel se akar találkozni. A házak mögé megy, ki az úthoz. Hanyatt veti magát az árokparton, a letaposott füvön. A felhőket bámulja. Amikor bevonult, akkor is idejött a felhőket bámulni. Szereti őket. Fehérek és puhák, mint Gizi. Ha a felhőket nézi, melege lesz, mert Gizire gondol. De most még a verejtéke is hideg. Melléje telepedik valaki, a fű surrogásáról hallja. Felnéz. Keresztes az. Nézik egymást, hallgatnak. Nem barátja a Keresztes. Alig ismerik egymást, jobbára csak látásból. Alacsony, csendes fiú. Sokat cigarettázik, egyikről a másikra gyújt. Azt mondják, tanárnak készül. — 'Beszédem lenne veled — mondja Keresztes. Feri megint a felhőket figyeli. — Szóval, te? — Igen. Ismét hallgatnak. Pedig mindkettőjükből nyomakodna elő a szó. Keresztes elnyomja a cigarettát, előrehajol, térdére fekteti az állát. Mereven nézi a földet. — Tudod — szól csendesen — én először nem akartam. Fene tudja, talán becsületből nem... De aztán nem bírtam. Mindennap láttam, reggelente együtt indultunk a városba.... — Adj egy bagót. Rágyújtanak. Feri felül. Keresztesre pillant. — Meddig jutottatok? Gúnyosan hajlik a hangja, a szeme is gúnyos. Keresztes zavarba jön, ujjai között forgatja a cigarettát. — Össze akarunk házasodni. — Én is el akartam venni. Az úton teherautó döcög. Nagyokat huppan a gödrökben. Amikor elhúz mellettük, porfelhőt kavar. Megtelik a szájuk keserű homokkal. Keresztes lenyeli a füstöt, sokáig tétovázik. — Gizi beszélni szeretne veled. — Én nem. Ügy csattan a hangja, mint az ostorcsapás. Felállnak. Megint csak nézik egymást. Keresztes elfordítja a fejét. Feri keményen löki ki magából a szavakat. — Semmi dolgom vele. Ő is azzal áll össze, akivel akar, én is azzal beszélek, akivel akarok. Keresztes most ránéz. Egyenest a szeme közé. — Nincs igazad. Én nem erőszakoskodtam vele. Ha elküldött volna, egy szóval sem próbálkozom. — Én se próbálkozom. Tegye, amit jónak lát. Elindulnak hazafelé. Már alkonyodik. Megint a zizegős füvön mennek, lábuk alatt nyögnek a levelik. Feri hosszúkat lép. Keresztes alig tud vele lépni. A telep felől fények gyúlnak, mint nagy halvány szentjános-bogarak, imbolyognak az alkonyatban. A fák között szél surran, felborzolja lombjukat. Hazáig nem szólnak egymáshoz. Ott Keresztes mondja: — Beszélj vele. — Majd. Keresztes bólint, a kezét nyújtja. Feri habozik, aztán puhán kezét fog vele. "A tanár űr" — gondo'lja. Egyedül megy tovább. Hajlott háttal, lecsüggedt fejjel. Kabátujja a házak falát súrolja. Beleb Károly r»Jx» 10