A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-19 / 25. szám

fölkavarodott a meder vize is: a halóriás villámgyorsan fordult és farkával ;ávágott a csalira. öntudatlanul nagyot rántottam a két kézre fogott mogyoróboton ... éreztem, hogy csalim valamin fönnakadt... A lazac a vízben a folyó közepe felé húzott. Erre megfordultam, a botot vállamra kaptam, hátrafelé sem tekintve, a lapos part melletti gyepes legelőre futottam. Éreztem: nagy terhet húzok magam után! Jó száz lépés után megfordultam; a zöld gyepen levegő után kapkodva elterült a folyó halkirálya, a vándorlazac. Egyszer még a levegőbe fölvetette hatalmas testét, de a halászzsinór visszarántotta a földre. Most láttam csak, hogy a hármas horogból kettő farktövén behatolt a testébe és fogva tartotta. Az aranyhalacska után nem kapott, csak rácsapott a farkával és ez volt a veszte. A fogoly lassan lélegzett, majd az is elállt, hátuszonya idegesen még egyszer megrezdült... a levegőn megfulladt ... Vége volt... Elfogódottan leültem hatalmas zsákmányom mellé pihenni. Pál vitéznek valóban igaza volt, akkora, mint egy férfi lábszára. Zöldes hátán, ezüstpikkelyes testén végigsiklottak a meleg nyár napsugarai. A zsákmány testéből kikapcsoltam a horgokat, a halászszerszámot leszereltem, a halkirály kopoltyúján át rövid zsineget fűztem. A mogyoróbotra akasztva hazafelé vittem az óriást: feje vállamon pihent, farka pedig lábikrámat verdeste. A falu szélső háza előtt szembejött a keresztapám. Megállított: — Honnan jössz, fiú? r— Horgásztam! Mit fogtál? — Hatalmas lazacot! — De jó kedved van! Hol van az a bizonyos hatalmas lazac? •— A hátamon! Megkerült és csak annyit mondott: — Ejha! Nézte egy darabig, aztán faggatott: — Mit csinálsz majd vele? — Megy a konyhába a püspöki ebédhez. — Ne, te bolond! Több lazacot evett a püspök életében, mint amennyit láttál! Add el: megveszem! Mindenre fel voltam készülve, esak erre az ajánlatra nem. Eugen Jebeleanu: E I DICE Jut még eszedbe az a tél, a régvolt? Lassan. szitálta ránk a szürke égbolt a szemhatárra szétterülve végig nagy tollpehelyként libbenő pilléit. Kora reggel tűnt el mögöttünk Prága tornyainak ködlepte tarkasága. Rohant a gép, lapján a sima rétnek. Jobbkézre nagy bányász-város fehérlett. Lidice felé mentünk. Senki sem kívánt beszélni. Néztünk csendesen, mint leng utánunk, szinte szárnyra kapva, esy-eQU falu kéklő erdő-darabka. A háború már véget ért. Ahol tegnap tank járt, ma bányász bandukol s letartott hegyek fáin túl az égen erdőt nagy kürtök füstje fest serényen. Lidice felé mentünk. Es a gép elfordította hirtelen fejét s a téli szél miatt az útszegélyre torlott havak között a rétre tért le s megállt. „Mi történt?" — néztem körül én. „Mit keresünk a puszta rét füvén? A cél Lidice volt! Mért tért a gép ki?" S vezetőnk néztem, mint aki nem érti. „Megérkeztünk." - szólt. S mint ki mit se lát, néztem körül. — „S Lidice ? ..." - Itten állt... Hitler verette széjjel házait. Míg falu volt, e réten álltak itt." A szemhatárt figyeltük réveteg. Gyolcsot a tájra sűrű hó vetett. Kopár sík. Varjak. Kormos fák. Ború. Lábunk alatt sírjában egy falu. í Kis múzeum várt ránk a pusztaságban. Bement a cseh. Majd én. S te is utánam. - „Amit itt látnak, az maradt miránk!" Lassan hajolt fejünk a fal iránt. Üveg alatt, tárlókban összeégett mindenféle apró kis semmiségek: pénz, tollhegy, rozsdús karcsat, kis fasíp, melyet szilánkká vert a dinamit, ajtókilincs, sodronyból egy öreg szemnek szolgáló ócska szemüveg, egy gyiíszű, csákány, egy kép kerete, jegygyűrű rézből, füsttől fekete. Az ajtónál üvegfedélen üt babát láttunk s egy pár kis korcsolyát... Húsomba vájtam körmömet, miközben fojtott a könny - de a sírást legyőztem. Vágytam a hóba ki. Néztem reád. De visszafogtak a kis korcsolyák. Hull-hull a hó. Kis korcsolyák... Ha itt ma még élne gyermek, fényük mint vakítna ... Vezetőnk néztem. Ő se könnyezett. Csak forrón fogott kettőnkkel kezet. „Elvtársak..." Többet nem is szólt a szájam, Akár nagy kőfal, álltunk mind a hárman. Szemben a hóval, széllel, pusztulással gyűlöletünkből nőtt az óriás fal, mint nagy vetés, amelyet olthatatlan harag táplál és így romolhatatlan. A nagyvilág haragjából kinőtt falakkal egybe láttuk nőni öt, s mint valami nagy fürész foga vágott e fal a légbe s emelte magát Qtt magasabbra, mint Lidice s a büszke szovjet földön lerombolt falvak üszke. Vörös csillagunk lágy fénye alatt nagy csúcsokként ragyogtak e, falak. S a haragjukból támadt gyűlölet állt őrséget a várfalak felett. Hullott a hó. De már a réten ott nem hám.an álltunk mi, de milliók! Fordította: SZEMLÉR FERENC Némán néztem keresztapám derűs arcát, aki hozzám lépett, a halat vállamról leemelte és a kezében méricskélte: — Vendégeim lesznek! A hal elkél az asztalunknál ls! Ritka példány. — Nem lehet! — nyugtalankodtam. — Mit mondana az édesapám? — Ha befogod a szádat, édesapád nem fog semmit sem mondani és senki semmit sem tudni. Itt van érte három ezüst forint, menj szépen haza! Lazac nélkül is lesz elég ennivaló az ünnepi ebéden! Azzal fogta a nagy halat, kabátja alá rejtette, a kertek alá fordult, mintha mi sem történt volna. Három» forinttal a kezemben ott álltam az úton. Néztem ... néztem őket... és valóban nem tudtam, mitévő legyek? Ekkor a szélső ház előtti padkáról fölemelkedett egy sárgazsinőros kék egyenruha. Pál vitéz itt várt és innen figyelte az alkut. t- Sikerült? Némán bólintottam. A sarokban? Igent intettem. — Elvitte a bácsija? — Eladtam három forintért. Itt van egy ezüst ünnepi ebédre, a másik áldomásra és hallgasson, mert ha a bérlő megtudja, megver bennünket! — No-no! hangzott Pál vitéz rövid beleegyezése. Nem vettem észre, hogy a füle mögött virginai szivar sötétlett. Leemelte, a szalmaszálat kihúzta belőle, a kénesmasinát végigrántott a nadrágszárán, szippantás közben a láng lobogásün át felém pislantott, szemének derűs mosolya: — A fő: sikerült! Jó éjt, úrfi! Egyenesen a faluba indult vissza, én pedig a kertek alBtti útra fordultam. Egyik délelőttön a pitvarban apám és bácsimnak ház előtti beszélgetését hallgattam: — Nagy kanállal ettél? — Meghívtak, hát elmentem. — Mit tálaltak ott nektek? Édesatyám felsorolta az ételeket, italokat. — Hol maradt a lazac? —: ingerkedett keresztapám. — Miféle lazac? — Ügy beszélsz, mintha nálatok lazacot tálaltak volna! — Tálaltak! Nem kicsit, hanem nagyot! — Hol szerezted? — A fiad fogta! — A fiam? — csodálkozott édesapám. — Persze, hogy a fiad! Nem is a püspök részére! — Hol van az a betyár? — horkant fel apám és a házba rontott. A betyár az udvaron keresztül a kertbe inalt és felkúszott a vén körtefa lombkoronájába. 13