A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-06-19 / 25. szám
TÓTH ELEMÉR: MONOSZLÖY M. DEZSŐ: Megfagytak a fák Virrasztó szerelem Eső esett. Két nap, két éjszaka esett megállás nélkül. Utána fújt a szél, hideg északi szét fújt; két nap két éjszaka esett. A meggy éppen virágba szökkent az udvaron, a ház előtt; északi szél fújt, hordta, tépte a szirmokat az udvaron a ház előtt. Apám nézte az eget, felhők szaladtak fönt s a homlokán is. Mormogott: „Ha eláll a szél, reggelre elfagy itt" -felhők voltak a homlokán is. Aztán csend lett. Megreszkettek a csillagok és fölsírtak a fák. Dél lepte be az ágakat nagy dér, s a szívemet. Megfagytak a csillagok s a fák. Alszol, csillogó nedves az ajkad, s mint szélcsendben nesztelen fuvalmak, apró szuszogások csipkézik a csendet. Szemed szempillák fészkébe rejtett, s én várom mikor bont szárnyat pillantásod, amelyben fémes villanások villáma reszket. Ily önzőn virrasztok feletted ... Megáll a perc, az óra, nem gondolok porokra, altatókra, csak Rád, ki nesztelen is csipkézed a csendet. A világ most ringó jászol, dúdolva mondom: nekem virágzói, s felkeltelek, mert ennyi örömmel nehéz egyedül. NAGY OLIVÉR: Fények az éjszakában Koromba mártott nagy palástját vállára vette már az éjszaka, de a hegyekből tűrt gallérjából derengőn villant ki a kék nyaka. Kucsmáján sorra mind kigyúltak messzi világból gyűjtött ékkövek, derekára patak ezüstje ötvözött fénylő, ritka szép övet. Szíve verése halkabb lett már, egész testében lágyan remegett, s számolta ott lent a völgy ölén sorra kihunyd sápadt tényeket. ötlete, ettől fogva az egész élete csupa védekezés, csupa ellentámadás. Ogy jár-kel az emberek között, mint valami eleven, időzített pokolgép. A fönökhöz hívják, s mintha beszélőgép indulna el benne, szaporán és mormolva sorolja: ,.Ha elmegyek, azt mondják, hogy hajbókolok előtte, ha nem megyek, azt mondják, hogy összeférhetetlen vagyok." Megtetszik neki egy lány, s a masina máris kerepeli: „Meg ne lásd, rá se gondolj, verd kl a fejedből. Mert ha van mit a tejbe aprítania, azt mondják, a vagyonára áhítozol, ha meg semmije sincs, rád fogják, hogy szegény lánnyal akarod kivasaltatni a káderlapodat. Munkába járj pontosan, de pontatlanul, az embereknek nyerd meg a tetszését, de fütyölj rájuk, a nyelved lógjon, úgy fuss utánuk, de kerüld őket..." Az is meglehet, hogy Vacula Antal legszívesebben fejest ugrana ki az ablakból — de mit szólnának hozzá a népek? Megmentenék, fölélesztenék és kinevetnék. nézd csak, mekkora szelet ver maga körül; ráadásul, amibe kezd, elfuserálja, még ez az utolsó lépése sem sikerült... Vagy pedig — ezek mindenre képesek — nem mentenék meg, meghalna, és az emberek kinevetnék: Láttatok már ilyen komédiást? Mint valami gróf vagy költö, úgy ugrik ki az életből! Futóbolond... Vacula Antal szíve megtelt keserű daccal. Anélkül, hogy tudta volna, pikkelypáncélt növesztett, mint valami özönvíz előtti ösállat, amely az őserdőben ragadozó vadak, zord sziklák és tüskés bozót között él... És aztán történt valami. Amikor eljött a vezérigazgató és Vacula Antalhoz közeledett, Antal — anélkül, hogy előzőleg megfontolta volna —t hirtelen összecsapta a bokáját, barátságosan elmosolyodott és őszinte, szívélyes szóval üdvözölte a vezért. Egy pillanatra ugyan felvillant az agyában: „Mit szólnak majd hozzá ?", de csodálatos módon — csöppet sem törődött vele. A munkába pontosan járt, akár a legdrágább svájci óra, s ha valaki elkésett, rövid, találó megjegyzéssel szégyenítette meg. Udvarias hódolattal viselkedett minden nö, szőke sportamazonok, és varkocsos hajadonok iránt, tisztelettudón és feltűnőn hajlongott a múzeum elöljáróságának tagjai előtt akár az utca túlsó oldaláról is, s egyáltalán megtanulta, hogyan kell megbízható, teljes hatású mosolyba gyűrnie a képét, gyengéd könyökei pedig megkérgesedtek a nehéz, de sikeres igyekezettől. Néha-néha még kísértette a gondolat: „Mit szólnak hozzá az emberek?", daca azonban egyre hatalmasabb, pikkelypáncélja egyre keményebb lett, s jómaga mind világosabban értette, hogy akármit szóljanak, mondanák akkor is, ha semmit sem tenne, vagy éppen az ellenkezőjét annak, amit tesz. Az ellenkezőjét cselekedte tehát, hiába szóltak hozzá, sőt szólták meg az emberek, mégpedig csámcsogva. Á vezérigazgató azonban egyik áruházi látogatásakor váratlanul megállt, és csendesen megkérdezte a kísérőitől: — Ki az a rokonszenves, ügybuzgő' fiatalember a hármasban? A vezérigazgató lánya pedig, aki nem viselt varkocsokat és sportkedvelő szőke amazon sem volt, váratlanul fokozott, sőt türelmetlen érdeklődést mutatott Vacula Antal Iránt. Az emberek, mint az már magától értetődik, nem tettek lakatot a szájukra, kimondták, ami a szivüket nyomta, és — csak éppen kissé meqvá'toztatva fekvést és hangnemet — imigyen csicseregtek: — Hát ez a Vacula Antal... no de ilyet! Ki hitte volna róla...? Azt képzeltem, hogy csak amolyan kontrás, második legény a csárdában, ő meg... no hát, ekkora meglepetést: egyszeriben kiderül, hogy prímás akar lenni! Sasfióka bújt ki a kakukktojásból! — Helyre legény — áradoztak az emberek —, ez aztán ismeri a dürgést! Megy a maga útján, nem néz se jobbra, se balra, kemény a feje, és ráadásul esze is van! Olyan asszonyt kapott, hogy akárki mind a tíz ujját megnyalhatná utána, az apósa befolyásos ember, egykori kollégái mind a keze alá kerültek, most aztán megtaníthatja őket kesztyűbe dudálni! Vacula Antal azonban most már meg sem hallja a szóbeszédet. Mint a barokk köztiszteletben álló szakértője eljár a múzeum elöljáróságának üléseire, ott ül a nemzeti bizottság népművelési tanácsában, a lövészegyesület dfszelnökévé választotta, ha ünnepséget vagy népgyűlést rendeznek, ott feszit az első sorban, messzi vidéken ismeri mindenki, tisztelik és becsülik. Néha, csendes éjféli órán, furdalni kezdi valami hideg testű, apróféreg, csak olyan, mint a szentjánosbogár, de ilyenkor Vacula Antal megrándítja széles, reprezentatív vállát, mintha azt mondanáí „Ti akartátok, hogy ilyen legyek!" Az embereknek most már igazán volna miről beszélniük, de egy mukkot' sem szólnak. Ne Is merjenek! Vacula Antal megmutatni nekik! Fordította: Tóth Tibor 11