A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-12 / 24. szám

Th<M, A Duna utcai magyar iskola 3/b osztályos növendékei lopva nézegetnek kifelé az utcára. A májusi nap valósággal csábit és még két hosszú órát kell padban szoronganiok. Könynyen elképzelhető, milyen üdvrivalgással fogadták a tanltónénl bejelentését: „Gyerekek, gyorsan csomagoljatok, elmegyünk egy képkléllltásra!" Néhány figyelmeztető sző a helyes viselkedésről — a mi időnkben ezt „lelkigyakorlatnak" hívtuk — aztén jókedvűen kirajzanak a tanteremből. Iffftlflft Az utcán senkit sem kell noszogatni, alig lehet velük lépést tartani. Pár perc múlva már a Hviezdoslav téri kiállítási terem bejáratánál van az egész osztály. Az ablakokban kék plakátok: „Ludo Kriian kiállítása", bent a teremben képek és maga a művész. A gyerekek lábujjhegyen bizonytalankodnak De az ajtón, a tanítónőnek valósággal terelnie kell őket. A művész fotelben ülve elmerülten beszélget egy látogatóval. A gyerekek mér csak pár lépésre vannak tőleé, amikor végre felneszel. A legelői éllö kislány olcsó gyöngyvirágcsokrot szorongat. Bizonytalanul nézegeti az előtte ülő két férfit, majd helyes ösztönére hallgatva a művészhez lép és kissé ügyetlen mozdulattal átadja a virágot. A művész néz . .. néz . . . majd gyorsan búcsút vesz látogatójától. Pár pillanat, s máris a kis csapat közepén éli. Ehhez ls, ahhoz is van kedves szava, egyiket másikat megcirógatja, nevüket kérdezi. Folyik az ismerkedés. Érezni, hogy a művész nem magyarul szokott beszélni. Itt-ott keresgéli a megfelelő kifejezést. Ez azonban nem akadály, a gyerekek egyre közelebb húzódnak hozzá. Talán egy perc sem telik el és ivagy a művész sajátította ki magénak a gyerekeket, vagy fordítva, tény azonban, hogy ettől kezdve a tanítónő mér csak a háttérből figyeli az eseményeket. A megismerkedés után a gyerekek kissé szétszélednek, kisebb csoportokban nézik a képeket. Itt ls, ott is felfedeznek valami érdekeset. Egy-két félénk, de sikeres próbálkozás után máris kérdésekkel rohamozzék meg a művészt. Egy kérdés sem marad válasz nélkül. Vége a megilletődöttségnek. Már csak „Krlzsén bácsit" látják maguk előtt. A művész és a kis gyermekszívek összemelegedtek. Cservenka Viola meghatódottan simogatja az egyik képet, amely az EFSZ istállója előtt heverő tinókat ábrázolja. Hiszen ezt a képet a művész bácsi Kajaion festette, s ott már ő ls többször járt. Hopp! A tinókról jut eszébe Krlzsén bácsinak, hogy ezek a jámbor állatok már sok-sok kellemetlenséget okoztak neki. Egyszer a hegyek között festett, közelében tinók legeltek. Pár pillanatra otthagyta munkáját, elment vizet inni. Mire visszajött, állványét feldöntve találta, s egy borjú a földön heverő, frissen festett vászonról nagy élvezettel nyalta le a temperát. Biztosan Ízlett neki, mert ez a festék édes a belé kevert méztől. Egy kis mézet azért tesznek bele, hogy ne száradjon ki. ' Komoly arccal ajánlja annak a kisfiúnak, aki esetleg festő lesz, hogy mindig tartsa fején a sapkáját, nehogy úgy járjon mint ő. Ebből meg mi lesz? — húzódnak még közelebb a gyerekek. — Zsarnóca mellett festegettem egyszer — folytatja Krlzsén bécsi. Meleg volt. Fekete svájci sapkámat letettem magam mellé a földre. A közelben tehenek legeltek. Egyszerre csak arra riadtam fel, hogy az egyik tehén felvette a aapkát, s mielőtt valamit tehettem volna, a sapkából már csak a csücskét láttam, majd az ls eltűnt, ment lefelé a bendőbe. A sok magyarázás azonban kimerítő. A művész kénytelen leülni, kissé pihenni. A gyerekek közt szétszalad a rémhír: holnap dolgozatot kell Írni a kiállításról, talán arról is, hogy kinek melyik kép tetszik leginkább. A gyerekek szétszélednek, válogatnak a képek között. Egy kisfiú tiz számot ls felír egy szeletke papírra. Nem! Nem Sport-totő számok ezek. Azt jelentik, hogy neki „legjobban" melyik 10 kép tetszik. A kis Sebők-gyerek noteszt szed elő. Egyedül járkál, képtől-képig. Műbíráló szemmel nézi egyik képet a másik után, jegyzi a képek katalógus számát, birkózik a szlovák felírásokkal. A „Gyérkémény építés" vonzza leginkább. ''Kétszer ls visszamegy hozzá. Odébb két copfos kislány nem ereszti el egymás kezét. A barna mutatja a szőkének: „Nézd milyen érdekes! Nincsenek ide festve a fűszálak és mégis látni, hogy mező." — Itt pedig nincsenek fák és mégis egész erdőt látunk — rángatja társát a szőke egy másik kép elé. Nézik azt a 30 képet, amelyet Ludo Kriian tavaly, közel hathónapos betegszabadsága alatt festett Szliácson és környékén. A művészt telefonhoz kérik: . . . igen ... de most nem mehetek.... Fontosabb dolgom van.... egy egész osztály van itt . . . vagy 30 gyerek . . . Rövidesen Ismét feléli. Mozdulatain azonban látszik, hogy fájdalmai vannak. Máris várakozóan veszik körül a gyerekek. Magyarázza, hogy mit ábrázolnak a legkülönbözőbb munkákról készült festmények. Kérdések és feleletek, tréfa és nevetés Ismét egymást érik. A terem mésik oldalán már nem a művész magyaráz, hanem a gyermekek mondják el neki felváltva, hogy mit látnak az egyes képeken. Nem is olyan nehéz dolog a művészet, gondolják közben — hiszen mindent könnyen meg lehet érteni. A terem végéhez közeledve Ludo Kriian már nehezen mozog. Elfáradva le is ül. Csak aki ismeri, tudja, hogy meg kell pihennie. A szív — amely hosszú éveken át oly sok útján fáradhatatlanul, motorként hajtotta keresztülkasul Szlovákián — betegen lázadozik a megerőltetés ellen. A delet rég elharangozták. A tanítónő tűkön ül. Már régen az iskolában kellene lenniök. De a gyerekek nem tágítanak Nem akarják elhinni, hogy vége a mesének. Nem akarják hinni, hogy a művész bácsi mér elmondott és megmutatott mindent. Megérzik hogy nem szabad sürgetni. De konokul körülfogják a széket. És ez a néma várakozás mindennél sürgetőbb. Ludo Kriian szemeivel simogatja őket. Mit is adhatna még nekik? Aktatáskájából rajztömböt és ceruzát vesz elő. Rajzolni kezd. Egymás után születnek a nyulak, fecskék és csigák. A gyerekek pedig — fej-fej mellett szorongva — szemükkel szinte isszák a művész gyors, biztos mozdulatalt. Lém! Lám! Milyen egyszerű a dolog! Egyik copfos, feketeszemű kislányból kikívánkozik e sző: „ .. . és a művész bácsinak mindig egyese volt rajzból?" Ludo Kriianon először venni észre, hogy zavarban van. Zavara azonban csak rövid ideig tart. Ránéz a tanítónőre és máris habozás nélkül révégágja: „Hát persze!' Rajzból mindig egyesem volt!" A kislány lassan odébb somfordál. Szertefoszlott az álma, hogy valaha is művész lehessen. Most még a tanltónénlnek is volna egy kérése. Legközelebb a gyermekeknek emelödarut kell rajzolniok és nincsen mintaképe . . . Ludo Kriian nem is várja be a mondat végét. Üj papíron szint máris a ceruza. Pér perc és kész a daru, éppen egy csillét ragad a magasba. A gyerekek elragadtatva nézik, a tanítónő is Ingatja fejét — éppen ilyent gondolt. A művész bécsi egyik legélénkebben figyelő gyerekhez, Horváth Misihez fordult: „...hányast adnál erre a rajzra?" Az egész osztály egyhangúan szavaz: csillagos egyest! No, akkor írd oda — tolja elébe a művész a papirost. Misi felelőssége tudatában nekigyürkőzik, s hatalmas egyest rajzol a kép alá, nagy csillaggal. Majd hogy a dolog egészen hiteles legyen, kis gondolkozás után a tanltőnéni őszinte meghökkenésére — biztos kézzel firkantotta oda Mikus elvtársnő jólismert kézjegyét. Ebben a pillanatban egy újonnan érkezett vendég nagy zacskót nyújt ét a gyerekek feje felett. Cukorka. A művész felesége küldte a gyerekeknek. Cukorkaszopogatás közben egyik kislány csendesen, pér szőval megköszöni a művész bácsinak, hogy foglalkozott velük. De most mér menniök is kell. Hangosan köszönve, táncos léptekkel vonulnak el. Könnyű lesz megírni a dolgozatot! így volt! Nem tettünk hozzá semmit, csak elvettünk — helyszűke miatt. Am utőlag megtudtuk, hogy a copfos, feketeszemű kislány — nevét nem írjuk ki — este a következő váratlan kijelentéssel lepte meg édesanyját: „Tudod mama, ha mér belőlem nem lehet művész, szeretnék majd legalább művészhez menni feleségül." B. A.