A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-05 / 23. szám

As olvasó ssemével in. A szóképek hangulatkeltő szerepe egyre tontosabb akkor, amikor a költő elsősorban nem szemléltetésre használja őket. Ozsvald Árpád Nem olthatod e I című versében a szóképnek már egészen más a feladata, mint például a Dalol a szé l-ben, Sötétben a láng messzi látszik, az égboltot is beragyogja, mint piros rózsa kivirágzik, homályt borít a csillagokra. Nem olthatod el soha, soha piros fényét az igazságnak, az elnyomottak megtalálták rejtett útját a szabadságnak. Ebben a versben a kép mellett ott van az a gondolat, — már az első versszakban is, — hogy a messze látszó láng a szabadság, amit aztán a költő meg is magyaráz: a láng az igazság fénye. A gondolat itt már elválik a szóképtől: van értelme a képnek magának, de van rejtett értelme is. A képszerű ábrázolást a gondolat rejtett értelme követi. A kép mozzanata után a gondolat mozzanata következik ugyancsak Ozsvald Mint pernye elszáll című versében is: A szalmaláng hamar ellobban, hamuját a szél szórja szerte, egy nagy kazalból nem marad más, csak feketén szálló pernye. Emberek közt is sokan vannak, kik egy-két percig lelkesednek, de szívükből mint pernye elszáll szikrája is a bátor tettnek. Ez az allegorikus kifejezésmód régi stílusforma. Az a tulajdonsága teszi különösen széppé, hogy a mondanivaló két képsorozat alakjában lép elénk, s a feszültséget most ez okozza. Az egyik képsorozat a „valódi" kép, a másik annak rejtett értelme. Nevezik logikai szóképnek is, mert elsősorban az értelemre hat, nem az érzelemre. A „valódi" kép ugyan hangulatot is kelt, de ez a hangulatkeltés a másik képsorozatért: a rejtett értelmű képsorozatért szerepel. Míg tehát a metaforában és a megszemélyesítésben a szóképnek elsősorban hangulatkeltő és szemléltető feladata van, az allegóriában a kép értelmet kap: a maga képszerűségével gondolatot is fejez ki. A gondolat és a kép mindig egymás mellétt szerepel. Van olyan szókép is, amelyben a kép teljesen önálló, elválik a gondolattól. A kép ekkor a költő hangulatának, a valóság szubjektív, költői átteremtésének a jelképe. Ezért a szimbólum alapja nem a látás, hanem a látomás: az a kép, amely a költő képzeletében él az élet sokszor legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgairól. A szimbólum nem az értelemre, hanem az érzelemre hat, a szimbolikus jelképes szóképpel a költő megsejtet valamit lelkének forrongásából, a többit az olvasó fantáziájára bízza. Ezért mondhatjuk, hogy a szimbólum alapja nem a fogalmi megértés, hanem az érzés, a sejtés. Tőzsér Árpád Fájdalom című, bátyja halálára írt versében két szimbólummal ad mélységet és teret érzéseinek, külön versek, napok és órák hangulatát jelképezve, sűrítve bennük: Sötét hatalmak indulnak rám s a létem börtönné teszik. Hajítnak bölcselkedni élet s halál közé. Nem marad belőlem már más, csak tépett ideghalom. Csúcsaimon villamos szikra pattog: a fájdalom. Az utóbbi szimbólum nagyon jó példa a különböző szóképek érintkezésére is: erősen kidomborodik benne a szimbólum metafora jellege, s ha nem fejezne ki annyi ei nem mondott gondolatot, ha nem lenne hosszú idők fájdalmának jelképe, metaforának is nevezhetnénk. Tőzsér verse nem szimbolikus, annak ellenére, hogy hangulati alapját a szimbólumok adják. Szimbolikus versről, szimbolikus kifejezésről akkor lehet szó, ha az egész verset szimbólumrendszer- tölti be. Ozsvald Árpádnak szimbolikus verse például a Szőlőkarók és a Jegenyék. Nincsen népük, nincsen családjuk, csak karók már, vénülő szolgák, gyermekkoruk a szú megrágta. Ha szőlőfürt bársonyos böre hozzájuk ér, remegnek tőle, szivükből buggyan régi emlék: lombos karjukat hogy emelték valamikor fel az égre! A szőlőkaró az elhagyottság, az elmúlás szimbóluma, a képszerűség azonban kettős: a szőlőkarók jelképezik ugyan a költő gondolatát, az elhagyottságot, de a költő állandóan újabb képekkel, természeti megszemélyesítésekkel kíséri, mélyíti az alap-szimbólum hangulatát, tehát párhuzamosan fut a szimbólum és az a gondolat: milyennek látja a költő a valóságos szőlőkarókat, ezek a szőlőkarók pedig ugyanakkor az elmúlás hangulatának jelképei is. A Jegenyék című vers hasonló módon rajzolja meg a költő hangulatát, a módszer, a vers felépítése pontosan megegyezik az előzővel, csupán a hangulatnál van árnyalati eltérés: ebben a versben az elmúlás hangulata nem a merengés, hanem a büszkeség; az öntudatos fájdalom: A jegenyéket semmi sem védte a nap hevétől, vad szél ha tépte süvegük szélét nyári viharban, nem bújhattak meg más fák tövében, álltak csak árván, örök magányban, naptól tikkadtan, de mégis büszkén, sose törékeny hajlott derékkal lapulva gyáván. A szóképek hangulatkeltő hatása éppen a szimbólumokban a legkifejezőbb. Itt van a legtöbb, a puszta megértésen felüli érzés, sejtés, itt juthatunk be talán a legmélyebbre a költő belső világába. De éppen a szimbolizmus az a stílusirány, amely a legnagyobb veszélyt is rejti magában: az öncélúságot, a valóságtól való elszakadást. KÄFER ISTVÁN I E E O £ a 1 o •C t-3 O Thomas Mann német író, antifasiszta és békeharcos születésének nyolcvanötödik évfordulóját ünnepeljük június 6-án TÖRÖK ELEMÉR Az élet éneke Szeretem, a földet, a lankás dombokat a zizegő nádast, a cserfalombokat, szeretem a hajnalt, a harmatos tavaszt, mely fényével kicsi, pelyhes rügyet fakaszt a fák mohos gallyán, meg a sok virágot, a meghitt illatát, amit úgy imádók, a tikkadt mezőket, hol annyit bolyongtam, füttyös jókedvemmel, serdülő koromban, zsendülő vetések között meglapuló nyulakat, fürjeket és a cifratollú fácánkakasokat, a gyermekláncfüvet, melyből a fiaim hosszú láncot fűznek. Szeretem az égen felhők könnyű fátylát, zúgó patakoknak vad rohanó árját, bércek ormán síró sudár fenyveseket: haragos színükön hányszor elmerengek. Szeretem a nyíló fehér lüiomot, a tűzként lángoló piros rózsabokrot, a csendes füzesek csillogó lomb-haját, a csapból bugyogó ivóvíz kacaját, az embert, ki ura a földnek és holnap ura lesz a gyorsröptü vándor bolygóknak. Szeretem napunkat, az esőt, levegőt, mint egymást szeretik a boldog szeretők, a tiszta szerelmet, mely annyit égetett, az embert szolgáló dübörgő gépeket, küszöbnél heverő hűséges kutyákat, mindent, ami élő, legyen növény, állat, nékem egyre megy, mert féltem az életet, az ember mást jobban sohasem félthetett, ha félti gyermekét, nem az életféltés kínozza bús szívét, mint testet az égés? Csodás századomban mindent szeretek én, ami szép, jó, bennem a hit és a remény el nem múló, örök, mint a való anyag: és tudom az élet élni fog, s megmarad. 15