A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-06-05 / 23. szám
hunyva, arca falfehér. Megrettentem, hogy elájult. Ám mikor felnyitotta szemét, melyben a boldogság könnyei csillogtak, láttam, nincs semmi baja, csupán nagyon boldog. Örömömben mindent megtettem, amit ilyenkor szokás. Egész elvesztettem a fejem. Értelmetlen szavakat gagyogtam, de szívem közben komoly maradt, a legkomolyabb esküt tette. Vacsora után sokat kacagtunk, bolondoztunk, még az asztal körül is kergetőztünk. Utána azonban már nem bírtam magammal. Hirtelen felpattantam s a kabátomért, kalapomért futottam. Márta meglepetten kérdezte, hová sietek. Én nem feleltem, hanem titokzatos képet vágva az ajtóból két csőkot küldtem felé. Néhány pillanat — s máris egy csemegekereskedésben voltam. „Két üveg Moselit!" Amíg az üvegeket csomagolták, órámra pillantottam s türelmetlenül követtem a másodpercmutató száguldását. Márta vár, Márta vár, — ismételgette szaporán egy belső hang. Végre kezemben volt a két fiaskó s én rohantam kifelé. És most hirtelen egy akadály állta utam. — Valóban te vagy az? — szólt rám az akadály. A hang valahogy nagyon ismerős volt. Most történt meg velem először, hogy ez a hang úgy a nyakam köré tekeredett, akár a laszszó, mivel a nő, aki itt állt előttem, sosem volt hozzám rossz. Fiatalságom néhány hetét neki szenteltem, s ezt nem is bántam meg soha. Táncos, meztelen szíve volt, s oly könnyen futott át életemen, mintha csak keresztül táncolt volna rajta. És most itt állt előttem, valószínűleg észrevette ijedtségemet, mert elmosolyodott. — Csak nem, Jóska ... talán mégse ... csak nem nézel kísértetnek? — és valamivel csendesebben hozzátette: Karel Kotrba: Leányakt (Nemzeti Galéria, Prága) — Jóska mint férj... Körülnézetem s megláttam őt: szíve bizonyára még mindig táncos, meztelen. Magam előtt láttam, de közben Mártára gondoltam, s ha ebben a pillanatban mondani akartam valamit, az csakis Mártával kapcsolatban lehetett: hogy Márta vár, hogy Mártán kívül nem létezik számomra más — valami ilyesfélét. E helyett azonban meghallottam saját hangomat, s ez a hang most igen nevetségesen csengett: — Üdvözöllek Prágában, Idácska ... — mondtam. — Jóska, Jóska... — csóválta a fejét s elmosolyódott. Villamos robogott el mellettünk, néhányat csattant, s aztán már csak zúgott akár egy hatalmas fémcserebogár. Megjelent az utcán a lámpagyújtogató és ragyogó fénysapkát ra-OZSVALD ÁRPÁD: P r e J ii d Ne hidd, ez még nem a szerelem, csak valami fur a-but a vágy kerget egyre a közeledbe ... Naptól tikkadt vándor kereste így a messzi forrás hűs ölét. Már az utca minden kis kövét, bokrok ágát, a lépcsők számát is ismerem — hozzád vezetnek. A tárgyak, lám, már megszerettek! Törékeny boldogság ü s'} of/e/S/ss////e//r{/<"/'' 100000 Frána Srámek: Sütött a nap, oldalamon egy gyönyörű asszony — a feleségem. Mindez házasságunk nyolcadik, s egyben legszebb napján történt. Nem tudom, de valahogy ezen a napon nyílott ki a szemem, csak most tárult fel előttem teljes egészében az én igen, igen nagy boldogságom. Életem egyszeriben megváltozott, ereimben új, tiszta vér lüktetett. Az utcákon nyüzsögtek az emberek, sokkal többen voltak, mint máskor — de az is meglehet, hogy csak én láttam így. Időnként, mint valami fenséges vihar, villamos robogott el mellettünk. Pompás hangulatom volt; szívem úgy dobbant bele e hangzavarba, akárcsak a vásári légpuskák pukkanása. Róttuk a fényárban úszó utcák aranyló homokját, s magam se tudom, mi mindenről is beszéltünk; ajkunkról parányi szófoszlányok, a szív habkönnyű buborékai röppentek pajkosan egymás felé. Emlékszem, egy könnyű homokfutó suhant el mellettünk; bővérű, fehér paripa röpítette: „Nézd, milyen fehér ..." — szólt Márta, és bársonyos hangja mint egy jázmin ág cirógatta arcomat. Ebben a pillanatban kitárult a szívem, a fehér paripa felágaskodott és mintegy diadalkapu átfutott rajta. És mikor Mártának elmondtam, hogy valóban ilyesmi történt velem, tréfásan elkomolyodott s ujjával jelentőségteljesen megkopogtatta homlokát. Mennyire férfinak éreztem magam ezen a napon! Értsenek meg, férfiasságom egyszeriben egészen új becsületes és termékeny értelmet nyert. Szívemben vadul kergetőzött valaki. S úgy csengett-bongott utána, akár a nemes acél. Erősnek éreztem magam! A folyóparton sétállunk s én azt kívántam, bárcsak a vízbe esne valaki; tüstént utána ugrottam volna, hogy dalolva megmentsem. És ahogy erre gondoltam, furcsa hang hagyta e! szorosan összezárt ajkamat, a bennem feszülő, elfojtott erő kirobbanása volt ez. Márta kérdőn tekintett rám. Én bólintottam. Szemével kérdezett s én bólintottam — oly közel volt egymáshoz a szívünk. Aztán haza indultunk. Márta egyszeriben igen fáradtnak látszott, szorosan belémkarolt és én ezt megértettem. Boldog voltam. Valami nagyon szépre gondoltam, ami egyszer megtörténhet velünk, s erre még boldogabb lettem. Egy közeli toronyból lantszavú óraütés zuhant ránk. Megálltunk. Föltekintettünk s hagytuk, hogy a ránk omló hangok végigcsorogjanak orcánkon, akár a derült égből aláhulló esőcseppek. Otthon azonban egy kicsit megijedtem. Amint a szobába léptünk, Márta kimerülten egy székbe roskadt — még a kalapját sem tette le. Szeme le-9