A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-01 / 18. szám

Jaroslav Hasek gondolta Sejba, amikor a riadt állat odébbállt. Ä kellemes gon­dolatot azonnal tettre, sőt tet­tekre váltotta. Erősebbnek érezte magát és nyújtózott egy jókorát. És most elérkezettnek vélte a munka idejét, levetette bakancsát, szárába gyűrve a kapcáját. A művelet zaj nélkül sike­rült. A sikeren felbuzdulva, új­ra ivott. Szeretettel simogatta meg hü, kis fiaskóját, amely már három kirándulásra kísér­te el. Kotyogásáról azt állapí­totta meg, hogy fogytán benne a rum. Amíg az utolsó cseppet ki nem szívta belőle, nem aka­ródzott nekivágni a munkának. A rum Sejba belsejét kelle­mes meleggel töltötte el és új­ra eszébe jutott a padlás. Jó­módú ház, jómódú padlás — filozofált. A szegénynegyed egyszerű padlásai jártak eszé­ben és undorában az ajtó felé köpött. Alig egy-két kötény, alsőszoknya, molyrágta fejken­dő. Pfuj, micsoda kormányzat! Ivott és egyre nőtt jókedve. Lehet, hogy a padláson még ágy is van — gondolta. Akkor még egy kissé pihenhetek is. Megindult felfelé. Lassan, óvatosan, csendesen. Bakancsa a kezében, mezítláb. Neszte­lenül lépkedett, mint a macs­ka, minden lépcsőfokon meg­állva. Már az első emeleten van. A sötétben korlát után tapogatózik és valamilyen ajtó keretet érez tenyerével. Hir­telen csengő szólal meg. Vé­letlenül nyomta meg a gombot. Lába a földbe gyökerezett az ijedtségtől. Mozdulni sem tu­dott. Az ajtó hirtelen kinyílt, egy kéz csípte nyakon. És behúzta a sötét előszobába. Aztán kel­lemetlen női hang mordult rá: — Lehelj rám! Sejba lehelt. A kellemetlen kéz folyton a nyakát szorítja. — Ügy? — visít ez a női hang élesen. — Újabban már rumot is iszol? — Igen — válaszolta remeg­ve Sejba. — Nem volt más in­nivalóm ... — Iszol te már mindent, disznó!... És pont rumot kell vedelned? Igy mutat példát a legfőbb szenátus elnöke? — Ahá — gondolta Sejba. — Azt hiszi, hogy én vagyok a férje. Dorn elnök úr ítélte el legutóbb. — Kérem önt — citerázza Sejba — gyújtson világossá­got. — Méghogy világosságot gyújtsak? - pattant fel az asszony. — Azért, hogy a cse­lédlány is lássa, milyen álla­potban jár haza a legfelsőbb szenátus elnöke? — És mi a fene, újabban magázol engem? Te gazember! Hü feleségedet magázod, aki virraszt és éjfél óta vár rád?... Mi van a ke­zedben? — Bakancsaim, nagyságos asszony — dadogja Sejba. — Bakancsaim, nagyságos asszony. — Még bolonddá is tartsz? És azt a szép hosszú szakállad minek borotváltad le arról a hülye fejedről? 14 Sejba — aki a betörés ne­mes mesterségét választotta életpályájául — sötétedés előtt lopózott be a tizenötös számú ház pincéjébe. Miután a padlások fosztogatására spe­cializálta magát, elhatározta, hogy tevékenységét ezután gazdagabb városnegyedben folytatja. Eddigelé ugyanis ki­zárólag szegényfertályban dol­gozott, ami alig egy-két kö­tényt vagy molyrágta fejken­dőt hozott a konyhára. Ezeket a dolgokat a kereskedő alig ér­tékelte egy-két koronára, a bíróság pedig ennél jóval ma­gasabbra, hat hónapra. Amikor a házmesterné ka­puzáráskor eloltotta a villanyt, Sejba a pinceajtóhoz támasz­kodva hallgatózott. A házmes­terné fiatal asszony lehetett, mert valami fürge dalt dudorá­szott és meztelen lábán papu­csait csattogtatta. Sejba — aki babonás is volt — mindezt jó jelnek tekintette. Jó jelnek te­kintette azt is, hogy délelőtt szénásszekérrel találkozott, utána meg egy kéményseprő­vel. örömében csókot is do­bott feléje, ami ilyen vállalko­zások előtt szinte biztosította a sikert. Elégedetten dörzsölte tenyerét és alaposan meghúzta azt a fiaskót, amely torokka­paró rumot tartalmazott. Működésének új színterét már délelőtt szemügyre vette. Ragyogóan sütött a nap, s bár a rendőrök egy kicsit megker­gették a folyó mellett, úgy érezte, hogy jó vásárt csinált. Tudta, hogy a lépcsőházban szőnyeggel borították a padlót, amiből azt következtette, hogy valóban gazdag emberek lak­nak a csinos épületben és a padláson is takargatnak egyet­mást. Remélhetőleg ágyneműt, sőt ruhát is. Álmodozása közben ismét megszívta a rumos butykost és a pince lépcsőjére ült. Várt még egy keveset, amíg teljes lesz a sötétség és a nyugalom. A pince ablakain keresztül szá­raz, dohos, éjszakai meleg le­vegő áradt feléje. Majd meg­állt benne a lélegzet, amikor a második emeleten valaki na­gyot sóhajtott. Végigfutott a hideg a hátán, mert elször­nyedve gondolt lebukására. Öh, ha már elfogják, ne nyá­ron csípjék nyakon — sóhaj­totta. — Télen — már több­ször kipróbálta — jobb a bör­tönben, mert egyikben-másik • ban már bevezették a központi fűtést. A pince mélyéből most má­szott elő egy macska. Szeme úgy világított, mint egy gőz­mozdonyé. Sejba már majd­nem rákiáltott, de elharapta a szót, mert észbekapott. Kelletlenül rezzent össze, ennél a mozdulatánál meg az álkulcsok zörrentek meg a zse­bében. A kulcscsörgéstől vi­szont a macska szeppent me£ és riadt menekülése közber feldöntött valamilyen tárgyat ami a betonpadlón nagyot kop­pant. A zajt az egész há2 visszhangozta. Övatos szakem­ber ilyenkor még jobban ösz­szehúzza magát és hegyezi a fülét. Sejba is ezt tette, míg minden nesz el nem csendese­dett. Végre megnyugodott és is­mét húzott egyet a rumosflas­kából. Ha valamilyen nem várt véletlen következtében mégis nyakoncsípik, legalább a drága rum legyen biztonságban. Amikor már indulni akart, csengőberregés verte fel a csendet. — Valamelyik késönjáró ér­kereket old. A pénzen kifizet­né kosztját és lakását, mert ugyancsak szorongatták érte. Úri emberekkel lakott, akiknek jobb betömni a szájukat, mert borsot törhetnek a rendőrségen az orra alá. Ámbár télen még azt is megbocsátaná nekik, ha feladnák most, azonban még élvezné a szabadságot. Senki sem csukatja be magát szí­vesen, amíg zöld a rét. Sejbát az emlékek annyira ellágyították, hogy amikor a macska újra nyávogni kezdett, nem uralkodott magán és rá­kiáltott egy „sicc"-et. A macs­ka kétségbeesetten menekült az ajtóhoz, ahol megállt és visszanyávogott. — Iszom az egészségére — kezhetett — gondolta Sejba és ismét összekuporodott. Még a lélegzetét is visszafojtotta, ne­hogy azzal terelje magára a fi­gyelmet. — Lármát hallottam a pin­céből — ütötte meg a fülét nem is olyan messziről — tol­vajok járhatnak odalenn. — Dehogy, tanácsos úr — volt a házmesterné válasza. Azok csak üzekedő macskák. Mindennap összeverekednek odalenn. A padláson meg egye­nesen olyan zajt csapnak, mintha ott ülné az ördög a lakodalmát. Amikor tovahaladó lépéseket hallott, Sejbának kő esett le a szívéről. A nagy csöndben még azt is hallotta, hogy kulcs fordul a zárban. A világosság kialudt és is­mét teljes sötétség borult a gazdag házra. Sejba a vállalko­záson törte fejét. Azon töp­rengett, miképp juthatna ész­revétlen a padlásra, ahol ösz­azeszedheti, amit érdemes, leggel aztán, kapunyitás után

Next

/
Thumbnails
Contents