A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-17 / 16. szám
10 — Kénytelenek leszünk eredeti alakjukban küldeni el a leveleket Vlagyimir Iljicsnek ... Gondosan összerakta és átadta Vologyának a leveleket, amiket a szerkesztő Lenin számára kiválasztott. — Csak fürgén! A belépési engedélyt már elintéztük. Aküldönc göndörfürtű buksijára csapta gyűrött sapkáját, kopott, idegenre szabott katonaköpenye zsebébe csúsztatta a leveleket s a Kremlbe sietett. Hamis vaskapuba vájt kisajtón keresztül jutott el a Kreml Trojickij tornyáig, melynek sötét kupolája a szédítő magasban egészen ködbe veszett. Doh- és erjedésszag terjengett a levegőben. Régi volt itt minden. Letűnt századok nyomták rá a bélyegüket mindenre. Csak a két tisztiiskolás növendék, akik lábhoz tett fegyverrel strázsáltak, volt nyílt tekintetű, derűs arcú fiatal. Egyikük a várfal mentén járkált, a másik meg Vologya belépési engedélyét vizsgálgatta. „Az ördögbei — bosszankodott a küldönc. — Nem sokkal idősebb nálam s már tisztiiskolás, puskája van, őrizi a Kremlt és még engem igazoltat..." Nagyon szeretett volna cserélni vele. Ha nem is jutna ki a frontra, mégis jobb lenne puskával itt őrt állania, mint sem papírokat kézbesítsen. Aztán mégis arra gondolt, hogy most ő, a küldönc s nem a tisztiiskolás megy Leninhez, s meggondolta a cserét. Az őr visszaadta igazolványát és Vologya a komor toronyból bejutott a Kreml derűs udvartérségébe. Baloldalt az arzenál sárga omladozó falai mentén Napóleontól zsákmányolt különféle nagyságú ágyúk sorakoztak. A fú mái benőtte talpaikat, melyeknek csúcst mélyre fúródott a földbe A tér nyugati részén megállt г történelem. Aküldönc egyenesen kelet irányban tartott a magas épületek" felé, amelyekben a történelmet alkották. Már elérte a Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa fehér épülettestét melynek kupoláján óriási vörös zászló viaskodott a széllel. Az őröl megint megvizsgálták igazolványát Egész idő alatt egy irattáskás kislány haladt előtte. Vologya felfigyel rá: fehér gallért viselt sötét ruhájái és hátul kontyba fonta két varkocsát. A lány már el is tűnt a kanyarban de ö még a folyosó keskeny boltíve alatt lépegetett. A padlón drótveze tékek tekergőztek. A falak mentéi íróállványok, asztalkák, szekrények telefon- és távírókészülékek... A: embernek az volt a benyomása, hog; inkább a hadvezérkarban van, di nem a kormány székhelyén. Vologyá nak a torkában dobogott 15 éve: harcos szíve az izgalomtól. egmutatták, melyik ajtón lép »• jen be, s ő összeszedte min den bátorságát, hogy lelkinyugalom mai nyisson be a szobába. Hisz i mögött az ajtó mögött dolgozik Le nin! A küldönc benyitott. Mielőtt mé felfoghatta volna, hogy eltévesztett az ajtót, elvették tőle s bevitték Le ninhez a leveleket. Meghagyták, hog várjon. Áz a nagj szoba, amelvben Volo gya várakozott, nem Lenin dolgc zószobája, hanem a titkársága volt. Amikor Vologya betoppant, valaki az egész szobát betöltő harsány hangon elkiáltotta magát: „Maruszja, itt vannak a Bednotátóll' Meglepte, hogy a Maruszjának szólított egyén, aki átvette és Leninhez vitte a leveleket, ugyanaz az irattáskás kislány, akivel az imént találkozott. Voíogya felismerte a fehér gallérjáról és a hátul kontybafont copfjairól. Most látta, hogy nem is kislány: felnőtt volt б már, orrcsíptetős szemüveget viselt. Sokkal idősebb volt nála. Testi hiba miatt volt alacsony termetű. Még inkább Maruszja Gljasszer arca lepte meg Vologyát. Ilyen arcot örökre megjegyez az ember. Vologya azt hitte, hogy csak regényekben vannak ilyen arcok. A fínomvonású, elkínzott tekintetű nő magas holokán egy korai ránc mély barázdát húzott. Néma fájdalmat titkolt összeszorított szája. Átszellemült lényéről lerítt az ügyért lelkesedő harcos. Igen, nem neki, hanem ennek a lelkes lánynak jut az a feladat, hogy belépjen Leninhez azon az ajtón, mely Vologya szemében egy szentélyt választott el tőle. Csakhamar nyílt az ajtó és kilépett Maruszja, mögötte Lenin. — Az elvtárs jött a Bednotától? Hol van Csekunov levele? A leáldozó alacsony nap sugarai megcsillantak a Népbiztosok Tanácsa elnökének szemében. Vologyának azonban úgy tűnt, mintha villámokat lövelt volna Lenin szeme. — Csekunov levele?? — torpant' meg, majd egyszerre a remény és a kétségbeesés hangján kérdezte Lenint: — Talán nem adtam oda a többivel? — Nem látom itt sehol Csekunov levelét... — mutatta fel Lenin a levélköteget. Vologya kotorászni kezdett köpenyege zsebében s valamilyen papírdarab akadt a kezébe. A belépési engedélye volt. Benyúlt a másik zsebébe, de ott sem találta a levelet. Kigombolta köpenyét s nadrágja zsebében kezdte keresgélni. Lenin csodálkozó tekintettel nézett rá. — Miért keresi ott, mutatott a zsebeire. — Miben hordja a leveleket? — A zsebemben ... — Csak úgy egyszerűen a zsebében? — csodálkozott Lenin. — S miért nem táskában? — Csak az asszonyok járnak táskával . . — Csak az asszonyok? — ismételte Lenin. És a katonák ? A mi kerékpárosaink csak táskában hordják szét a kormányleveleket. Vologya hallgatott és feszülten várta, mi lesz. — Hogy hívják? — érdeklődött váratlanul Lenin. — Vologya ... — Hm . — Lenin ferde pillantással nézte végig Vologyát és keresve társalgásuk legmegfelelőbb hangnemét megszólalt: — Mondja csak, ifjú elvtársam, hány levelet küldött nekem a szerkesztőség ? — Én — ... nem olvastam meg. Amennyit adtak, mind elhoztam. — S amikor átadták a leveleket, maga nem írta alá átvételüket ? — Soha sem írok alá semmit — válaszolta Vologya, s magyarázatképpen hozzáfűzte: - Bíznak bennem. — Bíznak? — aúnvolódott Lenin.