A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-17 / 16. szám
Horváth tanító az iskolában ícs- és Sánkfala egy lucskos-pocskos ibruári napon összeolvadt, megbékült jymással. Történt pedig mindez az lei évzáró közgyűlésen, s a másnap dég tartó mulatságon, amely olyan jól ikerült, hogy soha még olyan murit sem arkácson, sem Sánkfalán nem láttak, edig nem volt ez olyan egyszerű esetény. Hosszú volt az út idáig — girbeörbe, göröngyös ... VI. Ki tudná megmondani, miért ? Hogy úért acsarkodtak évtizedeken, de talán vszázadokon át egymásra a harkácsiak leg a sánkfalaiak. Nem lehet azt meglondani. Mint ahogy nem lehet megmonani azt sem, hogy az egyik tehén miért arka, a másik meg nem az. Tehén-tehén, gykutya. Vagy talán mégsem olyan neéz a magyarázat? A sánkfalusi iskolában Horváth István, tanító, meg Tamás néni (teljes nevén amás Korén Józsefné, de közhasználatan csak egyszerűen Erzsi néni) fejteeti a dolgot. — Ki tudja? Pedig atyafiság itt az gész mindenség. A harkácsi legények tég csak véletlenül sem vennének el más Az EFSZ varrótanfolyama lányt, mint sánkfalait, az itteniek meg megfordítva. Talán éppen ezért. — Tény ami tény, voltak súrlódások, leginkább persze asszonybeszédek, pletykák, néha még verekedések, bicskázások is, bálokon, lakodalmak alkalmával. Mindaz a múlté már. De mi a jövendő? — A tervek, meg az álmok, meg a munka. A tervek... szép szabályos községet építeni Gömörújfaluból. Nem is falut, várost, ha nem azt, legalább olyan valamit, aminek ha egyelőre neve nincs, van tudata, s mindenképpen más, mint az eddigi falu. Igen a tervek: nagy modern kultúrház, nyolcéves iskola épül. Ki van már mérve a szép, tágas utcák, s az új lakóházak helye. Eddig kevés épült föl belőlük, de most aztán nekilendülnek az új falu lakói, s tíz év múlva, ha erre járok, meg sem ismerem tán a tájat. VII. Hogy él a falu, mint telnek napjai? Van egy nevezetessége a sánkfalai szövetkezetnek: az asszonycsoport. Nevezetes brigád ez messze földön; hire eljutott még Bratislavába is, Prágába is. Hogy mit csinálnak, nem igen érdemes feljegyezni külön, azt amit általában az asszonyok a szövetkezetekben, ásnak, kapálnak, kertészkednek, dohányt szárítanak, de azt már igenis érdemes feljegyezni, hogy a munkában nemigen merne velük versenyezni egyetlen férfi sem. A csapat vezetője, szive-lelke a már emlegetett Erzsi néni, Tamás. Józsefné, akiről ugyan ezzel kapcsolatban is el lehetne sok szépet mondani, mert ő tartja egyben a népet, de még szebbet, ha a kultúráról, színjátszásról, Csemadokról, miegyébről van szó. Mert itt is ő a motorja-lelke mindennek, ez az ötvenéves, csupaszív, csupa fiatalság öregasszony, s halad is a munka itt is, ott is betyárosan. Ez ugyan, csak egyetlen ember, s bármilyen a szive, bármilyen a lelke, egymagában mit tehet? Csakhát vannak Sánkfalán más lelkes emberek is, például Horváth István tanító elvtárs. Mokány barna fiatalember, s majd tlz éve tanító már; tele van tűzzel, ambícióval, látni rajta, hogy ha szükséges, ki tudná vetni sarkaiból a világot is, s én, ahogy nézem, ahogy beszél, csak arra tudok gondolni, hogy sok ember kellene nekünk, sok ilyen tanító, akkor menne aztán igazán a munka, s ugyanakkor arra is, hogy mit is kellene csinálni ezekkel a falusi tanítókkal. Mert panaszkodik ő is. Rengeteg a munka. S nem az, ami tulajdonképpen a munkája lenne, hanem mindenféle apró kötelezettségek, szaladgálások, funkciók, s ami az igazi feladata lenne, abban csak vánszorog, mint a csiga. Pedig ez már nagyobb baj, mert arról vitatkozunk tulajdonképpen Horváth elvtárssal is, amiről már annyiszor és annyi emberrel tárgyaltunk aktívákon és négyszem között, munkásokkal és tanítókkal, művészekkel és irodalmárokkal, amiről tulajdonképpen már tárgyalni sem kellene, (annyira magáról érthető a dolog), hanem tenni, csinálni, cselekedni, csakhát úgy látszik, mégsem olyan könynyen érthető, mert mind a mai napig nem történt még semmi intézkedés ebben az ügyben. Arról tudniillik, hogy a szocializmus biztosithatja az anyagi jólétet, a pénzt, a szociális alapot, de a szellemi táplálékot, a kultúrát, a tudást, az Ízlést, a könyvet, a zenét, a felvilágosultságot, semmiképpen sem tudja adminisztrációs Vastag István elnök a bikát mén eszközökkel beleönteni az emberi szivekbe, . emberi agyakba, ezt mechanikusan csinálni nem lehet. Nem elég ehhez a magas fizetés, ehhez apostolok kellenek, akik szót tudnak érteni a néppel, akik szeretik és megbecsülik az egyszerű falusi embereket, s hisznek a jövendőben, a kultúrában, a szocializmusban. Van már egypár ilyen tanítónk (elég kevés), ezeknek egyike Horváth István is, aki most szervezett egy tanfolyamot a faluban még előforduló Írástudatlanok (kilencen vannak még, legtöbbje cigány) számára, s csinálnák is szívesen, hiszen ez a hivatásuk. Dehát csinálhatják, van rá idejük? Probléma ez, s egyszer csak meg kell oldani ezt is. VIII. Az idővel kezdtük, a történelemmel s a legendákkal; illő, hogy ezzel is fejezzük be. Gömörben, a Turóc patak partján 1960. februárjában új község született. Gömörújfalu. Egyelőre csak papíron, hivatalosan s jó sok víz fplyik még le a Túrócon, a Sajón, a Dunán, s a világ valamennyi kicsike patakján, hömpölygő folyamán, amíg a szlvekven is új lesz a falu. Mert nem olyan egyszerű ám ez: hogy én tegnap még harkácsi voltam, ma még már gömörújfalusi, nehéz lesz ezt megszokni az embereknek, beletelik még jónéhány év, ha nem évtized, s nem is fogják megszokni talán csak az ezután születendők, de a tényen ez mit sem változtat. Az új falu megszületett, a legenda elindult útjára, hogy szaporítsa eggyel az emberiség nagy tetteiről stólő történeteket, mondákat és hősi eposzokot, s időben és térben megizmosodva, a hétköznapokat felmagasztosítva hirdesse minden idők számára a mi napjainkat CSELÉNYI LASZLÖ 7 Árva István Vastag István elnök a bikát méri