A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-10 / 15. szám

Szűcs István: Az aquincumi rabszolga Az aquincumi római helytartó palotájának falai alatt szélesen hömpölygött a Danubius, és Cornelius helytartó rabszolgája éppen akkor tért haza, amikor a nap delelőre ért. Fulvia várta. — Nos Livius? A kérdezett nehezen szánta rá magát a válaszra. Nagy lélegzetet vett, aztán halkan felelte: — Sikerült... Holnap kezdődnek az amphiteatrumban a cirkuszi előadások. Az oroszlánok már tegnap óta semmit sem kaptak enni. Livius rabszolga most átkarolta Fulviát, akinek könnyek szivárogtak a szemén. — Szabad akarok lenni, drágám és holnap megvívok a szabadságomért. A helytartó megígérte nekem, kegyes lesz hozzám és megengedi. hogy holnap, a gladiátorok között én is részt vehessek a küzdelemben. Az asszonyt zokogás szorongatta. Néha-néha, egy-egy fél mondat is kiszakadt a sírás mellett. Milyen kegyes a helytartó! Megengedi, hogy részt vehess a küzdelemben és téged is széttépjenek az oroszlánok! Cornelius megengedi, hogy meghalj. Hogy odakaparjanak a többi rabszolga mellé. Livius hiába intette csendre az asszonyt. — És mi lesz a gyermekünkkel? Mondd Livius? Nem akarod látni többet? És azt, akit még itt hordok a testemben? — A sors kegyes hozzám — szólt az izmos, napbarnított rabszolga. — Uram ígérete nekem szent, visszanyerhetem a szabadságom és szabaddá tehetlek téged is . . . Elmehetünk más provinciákba és újra kezdjük az életet. Szemében a szabadság vágya égett, mintha már ott lenne Hellasz kék ege alatt, vagy a termékeny Egyiptomban, ahová asszonya való volt. * * * Az amphiteatrum a pannóniai országút mentén feküdt. Amikor a nap eltűnt a sicambriai hegyek mögött, a rendet biztosító centúrió parancsnoka a dísztribünön helyet foglaló helytartótól engedélyt kért a játék megkezdésére. Amikor Cornelius, a hatalmas római birodalom helytartója babérral koszorúzott fejével intett, tógájának ujjával megtörölte izzadt homlokát, kedves rabszolgájára, Liviusra gondolt. Vajon helyt áll-e a gladiátorok között? Nem hoz-e majd szégyent palotájának jóhlrére? Az oroszlánok dühös bőgése szakította félbe gondolatait. Livius már ott állt a két gladiátor között. Nyersszínü, fehér lepel volt rajtuk, amely alól barna bőrük parázslott a napfényben. Mindhárman avét intettek a közönségnek, amely éljenzett. — Most! — szólt Cornelius a mellette álló századosnak. Néhány pillanattal később kinyílt a földszinti barlang ajtaja és kilépett rajta három oroszlán. Néhány lépést tettek és talán azért álltak meg, hogy szemük hozzászokjon a napsütéshez. A közönség visszafojtott lélegzettel figyélte az arénát. A három gladiátor — Livius, egy római és egy kelta védekezésre emelte dárdáját. Ahogy döfésre készen fegyverüket markolták és hátradűltek, kötélszerű, barna izmaik megfeszültek, mint egy láthatatlan, óriási íj húrja. A lelátók fölött mintha a nyári melegben is megfagyott volna a levegő. Az egyik hím oroszlán nekirontott a keltának, aki ügyesen kitért a támadás elöl és dárdájával az állat után bökött. Nem találta el, de a másik kettő is vérszemet kapott. Az egyik hatalmas ugrással ugrott a rómaira, akinek sikerült megsebeznie a fenevadat, Livius meg kikerülte a másikat. A középső állat véres fejjel készülődött új támadásra és közben nagyon közel került az ifjú kelta gladiátorhoz, akit így egyszerre dáját. Mindenki láthatta, hogy az ő küzdeleme nem tarf már soká. Az egyik vadállat egyetlen ugrással a mellén termett és hatalmas, vicsorgó pofával harapott az öszszecsukló ember mellkasába. Az első sorokból jól lehetett látni, hogy hasa is felhasadt és véres belei kifordultak az aréna homokjára. Livius hatalmas ugrással termett a keltát marcangoló oroszlán mellett és lándzsáját belevágta a hatalmas állat szügyébe. Elkésett. A fenevad felhőkölt és visszafordult. Az izmas rabszolga lélegzetét visszafojtva figyelt és jól látta, hogy az oroszlán szőrén is csorog már a vér. Most a rómain volt a döfés sora. És azonnal vércseppek festették meg a porond homokját. Ezek az állat vércseppjei voltak. Még egyet döfött, de nem talált. Farkasszemet nézett az ember és a fenevad, amely sörényét rázta. Az aréna másik oldalán, a folyam felé eső félkörben Livius hirtelen hajolt le, hogy az oroszlán keresztülugorjon fölötte és ugyanezzel a mozdulattal felfelé szúrt. bét. A másik azonnal támadott. Livius meg akarta ismételni előző mesterdöfését. Nem sikerült. Most egy pillanatnyi időhöz jutott és lehajolva, észrevétlen közelítette meg a félrehúzódó, sebesült oroszlánt. Döfött és gyorsan visszahúzta lándzsáját. Taps zúgott fel az arénában, de a rabszolga nem hallotta, mert akkor már a másik fenevad támadásával volt elfoglalva. Amikor kiegyenesedett, látszott, hogy a lába is véres. Haja is a szemébe lógott, aimit karjának egyetlen mozdulatával igazított a helyére. Livius érezte, hogy most már itt a döntő pillanat. Szerencséje van, határozottan kedvelték a mérkőzésen az istenek. Most már csak egy oroszlán van hátra, az is sebesült. Megmarkolta hát fegyverét. Mintha most már fáradt lett volna. Csokoládészínü teste olyan volt. mintha fényes mázzal vonták volna be. — Öld meg. Livius! Szabad leszel, Livius! — kiáltotta Cornelius helytartó. A gladiátor fejével intett, hogy érti ura parancsát. Az oroszlán kikerülte Liviust. — Rajta Livius! Rajta! A rabszolga szúrásra készülődő mozdulatokkal indult az oroszlán felé, amely háttal a nézőtérnek figyelte ellenfelét. Mindenki tudta, hogy ez az utolsó összecsapás. Aztán hirtelen felmorajlott a tömeg, amely jól látta, hogy egyszerre ugrott az állat, az ember. Az oroszlán halálos sebet kapott, de Livius is támolygott. Véres esik patakzott mellén és ágyékkötője fehérjén. Mi történt? Livius arcán fájdalom torzította el a mosolygást, amivel győztesen üdvözölte a publikumot. Dárdáját az ég felé emelte, az emberek pedig felállva ünnepelték a győztest. A küzdelem befejeződött. Még néhány tántorgó lépést tett a homokon, majd leeresztette dárdáját és elesett. Egy katona szaladt hozzé és felemelte kezét. — Szabad vagy Livius — mondta kezét széttárva a római helytartó. — Feloldoztak — mondta a katona, közelhajolva a gladiátor fejéhez, aki igent intett és mosolygott, a helytartó páholya felé. Közben a vér patakzott tovább a melléből és lefolyt a homokra. A közönség még mindig ünnepelt és nem győzött betelni a nagyszerű győzelemmel. — Éljen Livius! — hangzott a lelátókról. — Éljen a szabad Livius! Livius több volt, mint gladiátor ... Livius művész volt! Amikor a nézőtér kiürült, enyhe szellő fújdogált már a Danubius felől. A szolgák eltakarították a három oroszlán kihűlt tetemét, majd a római és a kelta holttestére is sor került. Livius mellében is eldugult már a vérfolyammá nőtt patak, arcán azonban még mindig ott ült a mosolygás. Talán azt képzelte, hogy Egyiptomban van és szabad. Aztán a szolgák megfogták őt is és odavettették a római és a kelta mel-. két állat is szorongatott. A nézők élénken biztatták a keltát, a római is helyezkedett. Közben Livius újabb támadást védett ki és úgy látszott fentről, mintha fején sebet kapott volna. — Gyerünk, Livius!-— kiáltotta a helytartó. De Livius nem hallotta ura biztatását. A szabadság édes íze párázott a szájában. Nem kockáztatott semmit. óvatos volt. asszonya futott át eszén, a gyerek, meg az, aki még nincs, de lenni akar. A kelta döfött most, és Livius is. Egyiké sem talált. Dühös bögés kavargott az arénából, újra támadásra készülődtek a fenevadak. — Hurrá Livius! A kelta mellén hatalmas vérfolt színesedett. Talán bordái is eltörhettek már. Csak támolygott a porondon, alig cipelte hatalmas dár-Gergeiy Vera rajza A nézőtéren hatalmas taps jutalmazta a remek mutatványt. Az oroszlán ottmaradt a homokon. — Bravó, Livius! Szabad leszel, Livius! Cornelius arca olyan fényes volt az izgalomtól, mint egy frissen égetett agyaggolyó. De ugyanebben a pillanatban megfagyott benne a lélegzet. A római gladiátor csatázott egyszerre két oroszlánnal. Livius rohant feléje, hogy segítségére legyen. A római a nézőtér faláig hátrált, ott eltévesztette a lépést. Elcsúszott a homokon, s az egyik vadállat egy roppantással keresztül harapta a combját. A csontok recsenését még a hátsó sorokban is hallani lehetett. Arca szörnyen elváltozott a fájdalomtól. Livius egyedül maradt és csak annyit ért el, hogy megsebesítette a gyilkos fenevadat, amely félrevonult és nyalogatni kezdte se-14