A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-03-20 / 12. szám

szottak, amint a tölgyfát hasogatták, fits, könyörtelen csapások voltak, akár a súlyos léptek, amelyek egyre közelednek. Timotije, akinek a lelke már sötétségbe borult, a fejszecsapások hallatára megvonaglott. Visszanyerte öntudatát és fülelt. — Peter — kiáltotta elhalón — te vagy az? Hozd hát ide a deszkákat, végy rólam mértéket! Kár lenne a szép fáért. Mialatt Peter leméri az öregen a deszkákat, az mintegy átszellemülten sóhajtja: — Egész életemben nem akartam szűkölködni és a föld alatt sem szeretnék. Számíts rá még egy-két ujjnyit, nehogy rövid legyen. Estefelé, amikor az egész család az öreg ágya köré gyűlt, Timotije mindegyi-GYURCSÖ ISTVÁN Idézlek nyugtalan órán Éjszaka van és Téged idézlek. A villanyfény tört tükrébe nézek: vagy talán az én szemem fakult. Fáradt vagyok már, mégis ébren tart a kívánság, hogy jaj, el ne takard, ne rejtsd magad, ha bealkonyult. Hiányzik szemed szép boronája: sok a redőm, a gond barázdája össze-vissza szántja homlokom ... Fél négy elmúlt és Téged idézlek: egy percre ébredj fel, arra kérlek légyé', ha más nem, hát rokonom. A szokatlan helyzet nyomasztó súlylyal nehezedett rájuk. Hirtelen az egyik lakodalmas vendég így szólt: — Micsoda menyegző ez, kedves atyámfiai? Szeretnék dalolni, de hogyan tehetném, amikor — fejével a halotti tort ülők felé mutatott — ... amikor gyász van a házban! — Ti itt lagzin vagytok — mondta kurtán, parancsoló hangon — mi pedig temetésen, ezt ne felejtsétek el! Kisvártatva énekszó csendült, amelybe a halottsíratás szava keveredett. És a földszagú levegőben lassan leereszkedett az alkony. Szirmai Marianne fordítása szédmodorában búcsút vett a földtől, olyan gyöngéden, ahogy régebben a gyermekeihez szólott. — Föld ... táplálóm, eltartóm, Földanyám . . . Búcsúzom tőled. Hozzád térek vissza. Lábbal tapostalak, kebledet vassal szaggattam fel és te kenyérrel fizettél érte. Bocsáss meg, drága Föld ,.. Körülvéve háza népétől, akik abbahagyták munkájukat, hogy köré gyűljenek, a régmúlt idők pátriárkájára emlékeztetett, aki áldozatot mutat be egy rejtélyes és hatalmas istenségnek. A kemény vonású arcok részvétet tükröztek, amint figyelmesen szemlélték az aggastyánt. Sötét és komoly tekintetük a földhöz tartozás mélységéről beszélt. Elövezették azután a lovát. De már nem tudott szólni kedves szürkéjéhez. A szavak megakadtak a torkán. Csak Nagy fájdalmak rohanták meg, birtokukba vették meggyötört, vén testét. Erős fUlzúgást érzett mind hevesebben és ekkor már tudta, hogy ez a vég. Jön érte a Halál. A nyolcvan esztendős Timotije régóta készülődött a Halál fogadására. De hogy éppen ma legyen ez a nap, azt semmiképpen sem akarta. Holnapután vagy azután jöhet érte, de ma nem, mert holnapra tűzték ki unokájának, a család legifjabb tagjának, Radovánnak az esküvőjét és már minden előkészület megtörtént. A negyventagú család feje volt majd egy fél emberöltő óta és megismerte a lét súlyos terhét. Most, élete utolsó óráiban, amikor minden értelmetlenné válik a Halál közelségétől, egyetlen gondolat bántotta csupán: hogy milyen zavart okoz ő a családnak. Az esküvőt a gyász miatt el kell majd halasztaniok és a sok pénz pocsékba megy. De a Halál jön, ha itt az ideje, nem sokat törődik az emberek gondjával-bajával. Érezte ezt az öregg Timotije és tudta, hogy eredménytelen a küzdelem ellene. Készülődni kezdett hát. Gyermekei kivitték a ház elé. Utolsó erejével a földre vetette magát és beletúrt a gondosan megművelt rögökbe. Azután az egyszerű paraszt sajátos be-Ekkor a gyászolók sírása és jajveszékelése hallatszott át hozzájuk. Ez megint Timotijéra emlékeztette őket, aki már a földben nyugodott. És ekkor a lakodalmas népnek is könny szökött a szemébe. Most Lazar jelent meg a küszöbön. Ő lett a ház feje és reggel óta méltóságteljesen és férfiasan teljesítette a családfő feladatát. Arckifejezése tegnap óta megváltozott: felelősségtudat sugárzott róla. Zvonimir Subic: A paraszt halála gyengéd, könnyben úszó pillantással búcsúzott el tőle és a hozzá fűződő élményektől. Azután visszavitték az öreget a házba és ágyára fektették, ahol ziháló lélegzettel kínlódta át az utolsó óráit. Peter Lalic, az ács ment el a ház előtt, aki értett a koporsókészítéshez. — Idehallgass — mondta Lazar, Timoteji legidősebb fia —, apám halálán van, a holnapi napot nem éri meg. Peter sajnálkozott, ahogyan illik, azután így szólt: — Ha ma éjjel meghal, üzenjetek értem, különben csak holnap estére lehet meg a koporsó! A két férfi összenézett. — Mi lenne — szólt Peter rövid habozás után —, mi lenne, ha már most megcsinálnám? — Igazad van — helyeselt Lazar megkönnyebbülten. Timotije szobájának ablaka előtt az udvarban nemsokára fejszecsapások hallatküktől elbúcsúzott és kiadta utolsó rendelkezéseit. - Halálom ne zavarja meg a holnapi lakodalmat. Kár lerne a sok előkészületért, hiszen minden garast véres verejtékkel szereztünk. De, hogy a törvénynek és az illendőségnek is eleget tegyünk, végső akaratom az, hogy a háznép egyik fele a temetésemen vegyen részt, a másik fele pedig ünnepelje a lakodalmat.., Ez végső akaratom! Többet nem szólt, csak néha-néha nézett fáradt mosollyal a háza népére. Amikor az alkony leszállt, örökre behunyta a szemét. Másnap minden úgy történt, ahogyan az öreg meghagyta. A háznép egyik fele eltemette Timotije bátyót, másik fele pedig elment az esküvőre. Délután mindnyájan összegyűltek a házban, mert megeredt az eső. A belső szobában helyezkedtek el a gyászolók, a másikban pedig a lakodalmasok. Mind a két társaság nagy csöndben volt, csak olykor hangzott fel sóhajtás, elfojtott suttogás. 11