A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-28 / 9. szám

Fréderic Francois Chopin, a modern zongorastílus megalkotója 150 évvel ezelőtt 1810. március 1-én (egyes lengyel források szerint febr. 22-én) született a Varsó melletti Zelazowá Wola helységben. Apja Lengyelországba vándorolt francia nyelvtanár volt, anyja lengyel nő. Chopin rendkívül tehetsége más gyermekkorában feltűnt. Fiatalon bejárta Európa legnagyobb városait és hangversenyeket rendezett. A lengyel forradalom után nem ment haza többé. Párizsban élt. Művészete megszerezte számára a szellemi és születési arisztokrácia társaságát. Liszt Ferenchez is szoros barátság fűzte. Korún jelentkező tüdöbaja 39 éves korában vitte sírba. Chopin nem csupán a zenei világ legkiválóbb és legeredetibb alkotóművészei közé tartozik, hanem maga is elsőrangú művésze volt hangszerének. Még súlyos betegen is fellépett, pedig az 1849-es londoni hangversenyein már csak ereje legnagyobb megfeszítésével tudta végigjátszani műsorát. Chopin mint zeneszerzu egyike a legnagyobbaknak. Új hanghatásokat fedez fel a zongorán. Művészete eredeti, független, forradalmi szellemből fakad, s ilyen forradalmi szellem volt maga Chopin is, az újromantikus zene igazi megteremtője. Művei olyan eredetiek és jellegzetesek, hogy talán egyetlen zeneszerzőt se lehet nála könnyebben felismerni. Nagy jelentőségű abban is, hogy sok müvébe, mazurkáiba, polonézeibe a lengyel népzene számos elemét, fordulatát iktatta be, s ezzel a romantikus népies muzsika egyik fő megtermékenyítője. „Chopin — mint egyik életrajzírója mondja — egyívású az egykori francia forradalmi művészettel; szabadság, lázadás, az érzés csimborasszói, a lét sarkosan ellentétes végletei: ezekben lélegzett és élt." — ZA— A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó januárban megjelent magyar könyvei Dold-Mihajlik: Ordasok közölt A mű cselekménye a hitleri Németországban, Franciaországban és olasz földön játszódik. Főhőse: a szovjet hírszerző hadnagy, parancsnokainak utasítására beférkőzik a Gestapo bizalmába, sőt később Himmler közvetlen környezetébe kerül. Innen tájékoztatja a szovjet kormányt a német hadvezetőség terveiről. Franciaországban zseniális ötletekkel és bámulatra méltó lélekjelenléttel- számos „maki"-t ragad ki Himmlerék karmaiból, Olaszországban pedig kapcsolatot^ teremt a garibaldistákkal és meghiúsítja a Gestapo terveit. 578 "^oldal, félvászon kötésben 23.— Kcs. Földes Péter: Mennyei páncélvonat Fényes emlék: az 1919-es Magyar tanácsköztársaság robbanó ereje, a proletárhadsereg ifjú, titáni lendülete — ez a „mennyei páncélvonat". 456 oldal, félvászon kötésben 15.— Kés. Jurán Vidor: Vadászkrónika A szlovákiai magyar írók nesztorának, a nyolcvanadik életévét taposó Jurán Vidornak, a tátrai erdőségek és a vadászpuska szerelmesének sok szívvel megírt vadásztörténetei. 176 oldal, egészvászon kötésben 10,70 Kcs. Peter Jilemnicky: Győzelmes bukás A kiszuca-vidéki nyomorúság, a hegyek közé szorult sziklás, szűken termő talaj szegénynépének balladás-hangú, lírai regénye ez az első Csehszlovák Köztársaság idején játszódó Jiiemnicky-mű. 200 oldal, egészvászon kötésben 11,20 Kcs. A Szovjetunió Kommunista * Pártjának története Az új párttörténeti tankönyv közel egy évszázadot ölel fel: 1863-mal kezdődik, amikor Oroszországban kialakult a munkásmozgalom s 1959-cel fejeződik be, amikor a Szovjetunió a kommunizmus általánosan kibontakozó építésének időszakába lépett. 928 oldal, ára kötve 19.— Kcs. Egyébként a német városnegyed is egészen lakatlan volt. A nehéz kapuk és megvasalt ajtók olyan benyomást keltettek, mintha minden egyes ház erődnek épült volna. A férfiak mindnyájan elmentek a Princ Eugen SS-divízióval. Otthon csak a beteg asszonyok őrködtek. Valakit, aki tájékoztatást tudott volna adni Hans Kraft személyéről, a szerbek között kellett keresni. Cagolov századosnak szerencséje volt. Mindjárt az első házakban útbaigazították, hogy csak keresse föl Vladko mestert, aki nagyon jól ismeri Kraftot. Vladko mester tulajdonképpen egy jóravaló sakkbajnok volt. Esztendőkön át résztvett a nemzetközi sakkversenyeken. Most pedig itt élt szülővárosában. -Ö volt az egyetlen szerb, aki bejáratos volt a német telepesekhez, mert olyan hírnévre tett szert, hogy mindenki szívesen meghívta házába és családja körébe. Eljátszott a dilettáns sakkozókkal, megitta borukat, s aztán késő éjszaka hazaballagott külvárosi otthonába. Cagolov felkereste őt. A híres sakkozó szívesen és örömmel fogadta az orosz katonatisztek látogatását, s egyáltalán nem mutatott semmiféle meglepetést. — Csak tessék beljebb. Tudtam, hogy felkeresnek, — üdvözölte őket már az ajtóban. — Oly gyakran látogatják a sakkozók? — kérdezte Vatagin. — Igen. Ők is. — felelt kissé bizonytalanul és zavartan a vendéglátó. Abban állapodtak meg, hogy majd este találkoznak. — Ha az ezredes úr éppenséggel úgy óhajtja, szívesen eljövök egy jó partira. Hozok sakktáblát és figurákat is. Amint hallom Kraft házában szálllak meg. Ismerem jól ezt a házat. Teljes biztonsággal számíthatnak rám. Eljövök. — Én jövök magáért, kedves Vladko úr — biztosította őt Cagolov. — Köszönöm a meghívást. A megbeszélt órában Cagolov valóban elment a sakkbajnokért. A könnyű vacsora már ott várta őket az asztalon, s az ablakdeszkára egy jó csomag cigaretta volt készítve. Vladko úr egy könnyű bőrtokból elővette, s az asztalra tette a sakktáblát és figurákat. Vatagin nem jött el pontosan a megbeszélt időre. Kocsiján künn járt a városban, s eltévedt a lakatlan, sötét negyedekben. Mikor megérkezett mentegetődzött és bocsánatot kért Vladko úrtól, aki mély karosszékben ült, s olyan benyomást keltett, mint aki otthonosan érzi magát Kraft lakásában. Az oroszok rendszerint késnek, hogy aztán sietve behozzák a lemaradást — mondta mosolyogva. — Ismerte ennek a háznak a tulajdonosát?'— tért rá egyenesen a tárgyra Vatagin. — Mindenkit ismertem ebben a városban, aki megtudta különböztetni a bástyát a futótól. — Könyvtára után ítélve elvakult náci lehetett — folytatta a tudakozódást Vatagin, s a Mein Kamf egy példányára mutatott. — Mindenesetre ez a könyv volt Kraft bibliája, felelt Vladko és lépett egyet a futóval, A sakkbajnok hanyagul játszott, s ráadásul a sakktáblára hullatva cigaretta hamuját. Az esztendőkön át tartó koplalás nyilvánvaló nyomokat hagyott rajta. — Bravó! — szólt, mikor Vatagin támadásba ment át. Ebben a pillanatban az őrnagy kissé elhúzódott az asztaltól és a sakktáblától/és így szólt: — Nézze Vladko úr! Nemcsak egy parti sakkra hívtam ide magát. A valóságban nem is itt szállásoltam el magam, Nagyon szeretném, ha mindont elmondana Kraftról. — Rossz játékos volt: túlságosan módszeres. Minden játszma előtt fölkínáltam neki az egyik bástyát. Am ő hiú volt és el nem fogadta. — Nem úgy érdekel engem, mint sakkjátékos — figyelmeztette Vatagin Vladkót. Az öreg sakkbajnok meg csak nevetett: — Hiszen gondoltam is, hogy nem a sakk miatt hívott meg. Mégis csak befejezzük. Ez a játszma tetszik nekem. Dehát ne haragudjon, nem jól értettem a nevét. — Ivan Kirilovics vagyok. — Tehát kedves Ivan Kirilovics, Kraft bizony magános, zsugori ember volt. Nagyravágyó és bolond. Képzelje el, itt ebben az egykori magyar tartományban a Duna középső folyásán, ebben a félfeudális Bánátban, a mocsarak között tévelygő patakok között és erdők között — távol a bécsi versenyistállóktól, távol a budapesti lóversenypályáktól — a háború kellős közepén nekilát egy tanulmány megírásának. Mit gondol, milyen témát választott? — A bécsi telivér lovak tenyésztésének története. — Talán ö maga is lótulajdonos, vagy lótenyésztő volt? — Dehogyis! - nevetett a sakkbajnok. Talán öt-hat cigánylova volt neki. Éppen annyi, hogy elég trágyát adjanak a virágoskerthez. — Talán kitűnő és szenvedélyes lovas volt? (Folytatjuk) 13