A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-28 / 9. szám

BÁBI TIBOR Ha ötszáz évvel ezelőtt születtem volna — mondjuk Spanyolországban — a kalandvágy neklvisz a világnak, soselátott idegen földrészeknek, világtengereknek. Talán éppen Kolumbus Kristóffal hajóztam volna India felé, hogy végül az Újvilágban kössek ki, vagy zsoldosnak állok valami hódító seregbe. Ne hlgyje senki, hogy vérszomjas fenegyerek vagyok, de megtettem volna csak azért, hogy idegen országokat lássak. Megelégedtem volna Mária Terézia korával is. Benyovszky Móriccal bekalandozhattam volna Oroszországot, Lengyelhont, eljutottam voina Japánba is — onnan pedig Madagaszkárra. Majd eldőlt volna, hogy kettőnk közül ki lesz a négerkirály? Tizennégy-tizenöt éves koromba kezdtem álmodozni ilyesmiről. Még térképet Is rajzoltam: benne világfelfedező utómat is kijelöltem. A Dunán akartam lejutni a Fekete-tengerre. onnan tovább a Földközi-tengerre, majd Afrikéba. Kl tehet róla, hogy nem volt hajóm és Afrikát is régen felfedezték. Igaz, kalandban volt részem. A világ leghajmekasetőbb kalandját, a háborút éltem meg. Mégia felmentést adok magamnak, hiszen én Ismerem magamat legjobban. Nem az én felelőtlen kalandvágyam okozta a katasztrófát. Én szép és nagy dolgokról álmodoztam, s" a háború éppen álmaimtól fosztott meg. Kiábrándított a világból. Elvette kedvemet a kalandos utazástól és világlátástól. S egy nap, Jóval a háború után — már felnőtt fejjel mégis a világ legcsodálatosabb útjára Indultam, mégpedig Garamszentkeresztröl, hogy végül évek múlva Ziaron kössek ki. Elképzelhetetlenül szegény volt az a garami táj, ahonnan elindultam. Csak fenyő és fü termett ott. Köröskörül a vidéken nem találtam semmi érdekeset. Csak egy szegényes baraktábor nyüzsgött a vasút és a Zólyom felé futó országút között. Tulajdonképpen innen indultam el. Itt kezdődött életem legérdekesebb s igazán felejthetetlen kalandja. Eleinte magam se vettem észre, ml történik velem. Csak később észleltem valami csodálatos változásokat. Mintha egy más bolygó előterébe kerültem volna. Mintha a fantasztikus regények időgépébe szálltam volna be. Talán nem ls időgép volt, csak maga a garami táj lódult meg. s a föld sebességénél jóval nagyobb gyorsasággal kezdett száguldani. Nem tudom . .. Csak annyit tudok, hogy az egvik barakkban megérkezésem után másnap sötét és piros vonalakkal rajzolt terveket kaptam a kezembe — teodolitot, szlntezőmüszert és lécet, s én aki sose voltam a matematika és földmértan kedvelője, sem e tudományokra alapuló mesterséget soha nem próbáltam, ezer új dolgot tanultam, s belerajzoltam e terveket a roppant határba. Csalódott, kiábrándult fiatalember létemre újra álmodni tanultam. Csakhogy most nem lehetetlenségeken törtem a fejem. Matematikai képletekben és mennyiségekben gondolkodtam. A háromszögmértan, mely egykor az iskolában megfoghatatlan és felesleges bűvészkedésnek, meddő agytornának tűnt számomra, hirtelen érthető és egyszerű mennyiségi összefüggések tudományává vált. Ha álmodtam, nem éjszaka tettem. Csakis világos nappal! A teodolit hűvös lencséjén át néztem a világot, mely valószínűtlenül széppé varázsolta a plroscserepes házakat, tornyokat, magát a táját ls erdeivel és legelőivel egyetemhon i<3<>n a teodo'lt fsaikat müveit. Valahányszor belepillantottam, minden meglebegett, megrlngott, fejetetejére állt, mint egy megfogathatatlan fatamorgéna. E tüneményes tálba rajzoltam bele a vonalakat, szögeket és köríveket, vasutak és gyárépületek Irányát, helyét jelző egyene„oL-ot S tud'étok-e ml-soda élmAnv tana°rinlat alapján jönni rá, hogy a világ mérhető? Ha csak úgy papíron olvasod ezt az igazságot, az értelem talán felfogja, aztán elslkllk felette, mint minden Irt és mondott igazság felett. Egészen más megélni valamit. öntudat, büszkeség, maidnem hogv aőo tölti el az embert — ugyanakkor mély alázat. Igenis, mérhető a világ! Elég, ha ismered két pont egymástól való távolságét. A többi az ész, s az értelem dolga. Csak úgy kedvtelésből kiszámíthatom, milyen messze van egymástól két torony vaqy két gvárkémény. De ha akarom, felparcellázom az ürt, kiszámítom a csillagoknak a Földtől való távolságát, pályá-Az egykori puszta garami tájon hatalmas aluminiumkohé épült. jukat is számokkal fejezhetem ki. Kiszámolhatom sebességüket és méreteiket. Mindent megtudhatok róluk, s amit már megfsmertem. birtokomba is vehetem. Mindennapi kötelességeim teljesítése közben ilyen kisértő gondolatok foglalkoztattak. Olykor mintha egykori latin tanárom mély, zengő baritonját hallottam volna: — Sic ltur ad astra. — így megyünk a csillagok felé. S ki kételkedhetik abban, hogy valóban a csillagok felé törünk?! Ebben a kalandban mégsem a számok és saját tevékenységem voltak a legérdekesebbek, hanem a tények és emberek. Gyantaillatú fabarakkban laktóm, hirtelenében összetorlódott népség között. Mindannyian marcona kemény férfiak voltak: ki paraszt, ki tekergő épitőmunkás, sofőr, vagy fuvaros. Keményen dobbant a léptük. Éjszaka nagyokat horkoltak, szabad Idejükben elpipázgatták, kártyáztak, csak úgy megszokásból káromkodtak. Volt közöttük egykori tyúktolvaj és sziklaszilárd becsületes ember, céltudatos kommunista és céltalanul hányódó hajótörött. Volt közöttük szlovák, magyar, cseh, cigány, mánta — szóval egy egész Babilonra való nép. Ekkor jöttem rá, hogy a céltudatos munka az élet egyetlen és igazi szervezője, s hogy a sok tudatlannak látszó ember együttvéve mindent tud. Rájöttem arra is, hogy a legegyszerűbb teendők elvégzéshez is sok tapasztalat, megfigyelés és bölcsesség kell. Mondluk. hoqv lapátol valaki — akár homokot, akár földet hány egy rángó türelmetlen cslllesorba. Látszólag ez a világ legegyszerűbb dfiqa. Az ám! Csak próbáld meg, ha nem értesz hozzá. Ha túl egyenes, vagy túl görbe a lapátod nyele, ha túlságosan meggörnyedsz, vagy erőszakkal egyenesen akarod tartani a derekad, bizony beleszakadsz. Vegyünk egy másfajta, eqvszerű munkát' Karót faraasz olvat. amit beleverhetsz a keményre aszott földbe. Túlságosan hosszúra veszed a hegyét, beletörik. Ha tukacsra faragod, beleszakadhatsz, akkor se megy bele. Az egyszerű emberek ezerféle furfangot tudnak. s leblrhatatlan kíváncsiság él bennük. Megfiqyeltem egy felsögarami parasztgyereket, aki életében sosem látott vlllanyégőt vagy A pörkölókemencéket nagy teljesítményű elek tromotorok forgatják. kapcsolót. Azt hitte, egyedül van a barakkban, hát szabadjára engedte kíváncsiságát. Kattogtatta a kapcsolót, s gyönyörködött a hol kigyúló, hol klhúnyö izzószál csodájában. Olykor hangosan álmélkodott, máskor felkacagott, mint a gyermek, aki fényes kagylót, vagy cslllámpalát lel a patakparton. Ugyanez a legény egy nap törődött apjával együtt odaült az ágyam szélére. Épp valami könyvet olvasgattam, s csak nagysokára vettem észre őket. Az öreg köhögött, krákogott, talpával a padlót súrolta. Kíváncsian, várakozva rátekintettem. Eleinte csak a szemét meresztgette. A pillantása könyörgő, s egyben követelődző volt. — Hát azt gondoltam, azt gondoltam, hogy jó volna, ha tanulna a fiú. — S ugyan mit szeretne tanulni? —^Betűvetést. Merthogy kocsivezető szeretne lenni. Hirtelen fájdalom, szomorúság és düh hullámzott át rajtam. Hát ez a világravaló gyerek még betűvetést sem tud? Sem Írni, sem olvasni! Te atyaúristen, mikor lesz ebből kocs'vezető ? S a gyerek alig két hömap alatt megtanult írni-olvasni. Lett-e belőle kocsivezető, nem tudom, de hiszem, mert ilyepekból bármi lehet a világon ... Folytatjuk A timföldgyárié részleg