A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-21 / 8. szám

NAGY LAJOS: HŐSÖK Akkoriban abban a nagy városban fé­lelem szorongatta az emberek torkát. Sötét komorság borult szemükön át az agyukra, lelkük mélyén a legkínosabb szenvedéseik emléke mozdult, s az em­lékeik által fájtak nekik a napjaik. A szivük gyakran hevesen vert, s néha az az érzésük támadt, hogy a szívük verése eláll, s már zuhannak is a meg­semmisülésbe. igen. Mert akkoriban éjszakánként autók álltak meg a házak előtt, az autókból terrorlegények szálltak ki, halkan ta­nakodtak: ketten, hárman bementek a házba, a reszketős házmesternek csön­det parancsoltak, valaki iránt ér­deklődtek; a valakit lakásában meglep­ték, sablonos ürügyet mondtak neki, s vitték hallgatagon magukkal. Az áldozat ment, fuldokolva és rogya­dozó lábakkal, balgán reménykedő pil­lantásokkal valami emberit, valami eny­hítően egyenes és igazat fürkészett a pribékjein; kis reménylángocskára lihe­gett rá gyámoltalanul, hogy azt mégis felnövelje; hiszen udvariasak voltak, s azt mondták, hogy csak kihallgatásról van szó. Az áldozat megadta magát a balga reménynek, mely pincék fenekére juttatta öt, ahol lett sírás, rivás, fog­csikorgatás; lett iszonyú jaj és hörgés, lett fürdés a vérben, ütlegek őrült zu­hogása, fojtogatás, csonkítás, átok, ha­lálvonaglás és kínzó, nyögő pusztulás. Sorra mentek el az áldozatok, s vissza nem tértek többé soha. Özvegyek és gyermekek zokogó panaszára kemény arcok mozdulatlanok maradtak. Könyör­gő kérdezésekre hideg, elutasító felele­tek hangzottak; ordító sírásért, jajve­székelő átkokért anyák, özvegyek és gyermekek kegyetlen büntetést kaptak. Háborúnál, ciklonnál, földrengésnél, pestisnél átkozottabb csapás, maga a pokolbeli iszonyat, borzasztó kor, átok reá, és átok mindenkire, akiben e kor tudatára nem dermed meg a vér. Az Ember komoran ült a szobájában és olvasott. De nem értette, amit olva­sott. mert elméje nyugtalanul csapon­gott, képzeletébe véres emberek buk­kantak, nyúzott bőrrel, letört tagokkal — s a kemény és erős ember elsápadt, reszketett. Fölállt a könyv mellől, föl­alá járt, megállt és sóhajtott, mert szé­gyellte magát. - Félek — lihegte. - Nem lehet nem félnem. Pedig a homloka magas volt, a szeme ragyogó, tekintete nyílt, az arca sza­bályos; széles volt a válla, a melle mint a kazán, ökölbe szorult keze kalapács. - Egyikünk élete sem biztos. Minden azon múlik, hogy kin akad meg a szeme az egyiknek, ki jut eszébe a másiknak. Félek. A föld alá kell süllyednem a szé­gyentől. Az erő féljen a gonoszságtól. A tiszta becsület a vérszopóktől. Es döngő léptekkel újra megindult, mintha a harag már fölébe keveredett volna félelmének. De csakhamar újra elernyedt, leült az asztalhoz, -s- rábo­rulva olyan volt, mint aki keservesen sír. A felesége úgy lépte meg. Aggódva nézte, azután vigasztalta. De az Ember ezekben a percekben már újra kemény volt. Az asszony csak vigasztalta, pedig ő maga szünteienül rettegett! Heteken át így történt ez minden este. Egyszer feljött az Emberhez a barátja. Sápadt, vézna ember, cvikkeres és alacsony termetű. De az arca sá­padtságában is fensjégesen nyugodt. Azon a napon újra szörnyű tettek tör­téntek. Az Ember már mosolygott, remélt, bízott az erejében és -az igazságában, talán — hisz nem vagyunk tökéletesek — a szerencséjében is. A szomszéd szo­bából két kisfiú gondtalan kacagása csengett ki. Hírek járták be titokban bújva a várost. Az egy-két meghagyott újság arról szól, hogy mindenütt új, boldog öröm, az emberek szorgalmasan dolgoznak, vidáman szórakoznak, és esténként imáikba foglalják a hatalom urait. De a porba sújtottak hangtalan hangon súgták fülébe: „Itt tizenkettőt, ott hetet, amott meg negyvenet, eltűnt Iksz, eltűnt Ipszilon." Az Ember az asztalra borulva ült, amikor sápadt barátja belépett. A Barát csendesen osont az Emberhez, s szem­rehányás nélkül, egész tárgyilagosan tette föl a kérdést: — Nem szégyelled magad? Az Ember fölriadt és szégyellte ma­gát. Ezt mondta: — Igen. szégyellem magam. A Barát hidegen, értelmesen nézett rá. — Majd ián megsegítlek. Lásd én nem félek. Kemény vagyok mint az acél. Csak megtörhetnek, de meg nem hajlíthatnak. A keblemen méregszelen­ce, a zsebemben revolver és tőr. Tudd meg: az ember nem adja meg magát. A bátor számára nincs kínhalál, nincs vallatás, nincs cirkusz, a bátoron nem lehet röhögni, a bátor pusztulását nem lehet meghívott vendégeknek, mint cir­kuszi előadást végigélvezni. A bátortól a gonosznak mindvégig félnie kell. A zsebéből fegyvereket, kis üvegeket vett elő: — Nesze. Az Ember arca fölragyogott: — Köszönöm, már nem félek. Az asszony benn volt a szobában, mindezt hallotta. Átment a másik szobá­ba, térdre hullva borult az ágyra, és hangtalanul, zihálva, fuldokolva zokogott. — És most beszélgessünk. Ülj le. De nemsokára csengetés hallatszott az ajtón. Az Ember már nem rettent meg, de gépiesen elindult, hogy ajtót nyisson. — Megállj! — parancsolta neki a ba­rátja. — Majd én. És ment az előszoba ajtóhoz: — Ki az? i— Nyissa ki az ajtót. i— Nem nyitom. Ki az? — A törvény nevében! .— hazudta a hang. Már ott állott az Ember is. — Csak nappal fogadok. — Nyissa ki, mert baj lesz. Nem is feleltek. Kinn tanakodás, zúgás. Az ajtó mo­zogni, recsegni kezdett. Valaki nekife« szült. — Aki belép, azt lelövöm. Mozdulatlanság, csönd. Hangos tanako­dás. Léptek, az ajtó elől valaki, valakik távoztak. Vajon marad-e őr? — Nyisd ki az ablakot, nézz le az utcá­ra. Lenn áll az autó. Ketten érkeztek az autóhoz. Lenn tanakodás. Többen száll­tak ki. Jöttek újra. Néhány perc múlva ke­mény kopogtatás. Belülről nem szóltak. Fenyegető, kegyetlen hang, más, mint az előbb. Az ajtó egy recsenésre betört. Valami óriás feszülhetett neki teljes testével. Már fel is bukkant a kinyí­lott ajtó helyén az alakja. Az Ember lőtt, s az óriás hiéna felfordult. Üj hiénák nyomultak be, valamennyien revolvert rántottak elő és lövöldözni kezdtek. Az Ember és barátja harcoltak. Három hiéna elhullt, a negyedik megfutamodott. Em­ber és társa halálos sebektől találva dőltek el. Az asszony kirohant, A villanynál megnézte a két holtat. Némán. Erős volt, bevonszolta őket a szobába, lefektette őket egy-egy ágyra. A férjét megcsókol­ta, szepegő két gyermekét karjukon fog­ta: — Gyertek. Le az utcára. El az éj sötétjébe. Hol­nap a napvilágra, ki az emberek közé. Emberek! Védjétek meg. A gyermekek sírtak. — Ne sírj! Ne sírjatok! Apátok meg­menekült. Bátor volt, meghalt, de meg­menekült. Ti is olyanok legyetek, mint ő volt. 1929. 14

Next

/
Thumbnails
Contents