A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-21 / 8. szám

Hát ha azt akarjátok, hogy Februárról meséljek, bizony Ádámon és Éván kell kezdenem, mert másként el sem hinnétek, amit mondok. Biztosan tudjátok, milyen volt valamikor a cselédház, talán ismeritek moziból, hisz nemrég adták az Üj harcosok sorakazója című filmet. Egyetlen szoba, egy sarok kitömött szalmazsákokkal, füstölgő sparherd, és ott lakott az egész család együtt, öregek, fiatalok, kis és nagy gyerekek. Kis korodtól fogva tudhatod, hogy születnek, hogy halnak meg s közben hogy nyomorognak az emberek. Ilyen cselédházban születtem én is. Mikor hazafelé mentem a moziból, mindjárt mondtam az elnökünknek, hogy ezt jól eltalálták. Olyan volt az a cselédház, mint a miénk volt valamikor iVranovban. Csakhogy az én gyerekkoromban minket nem hívtak be az ispánhoz, hanem ott kellett várnunk a háza előtt. Rajtam meg húgocskámon, Anezkán öreg ködmön volt, amit a szüleink már levetettek. Apánk kitömte szalmával, hogy jól meleget tartson, s mentünk bámészkodni. Az ispánéknál még nem húzták le a redőnyt, hogy lássuk, miként világítanak a gyertyák a karácsonyfájukon. Micsoda gyönyörűség volt az. Ott álltunk volna reggelig, s inkább megfagytunk volna, mintsem hogy elszalasszunk Ilyen csillogó, ragyogó gyönyörűséget, amit csak egyszer láthattunk egy évben. Az ispánék azonban nemsokára leengedték a redőnyt, és Frantina, a szolgálólányuk kihozott néhány zacskó mákosmeg dióspatkót. Nyilván azért, hogy végre már eltűnjünk. Hát tudjátok, gyerekek, valaki megmondhatta volna, hogy nem szabad ilyesmit elfogadnunk. Igen ám, de mi ilyen csemegét nem láttunk egész évben. így aztán aligha adtunk volna a szavára, aki a büszkeségről mesél nekünk. Elkaptuk a zacskókat, aki erősebb volt kettót is, és úgy összeverekedtünk, hogy az ispán is kijött a gangra, és csak úgy dőlt a nevetéstől, így volt ez nálunk valamikor, több volt a szomorúság karácsony estéjén, mint az öröm. Apám mint ács dolgozott a majorban. Egyszer, amikor megérkeztem és hazaszaladtam a legelőről, szekér állt a cselédház előtt, s apánk komoran rakta föl rá a retyerutyénkat. Szociáldemokrata gyűlést tartottak Opoénón, s apánkat ís meghívták oda. Ezt megtudta az ispán, s így aztán egy óra leforgása alatt el kellett hagynunk a majort. Beköltöztünk Náchodra. Apa csak nyáron dolgozott, s anyánk pár krajcárt keresett a gyárban. Nemsokára Ane2ka meghalt himlőben. Én akkor tizenhárom éves voltam, de rjó hosszúra megnőttem. Anyám egyszer elvitt magával, s egész úton arra oktatott, mondjam azt, ha kérdezik, hogy már tizenöt éves vagyok. Mentünk a főgépészhez, aki a munkásokat fölvette, s az rögtön azt kérdezi, hogy hány éves vagyok. Én meg elkezdtem dadogni, hogy tizenhá ... tizen ... tizenöt, főgépész úr. íA főgépész nevetett, odakapott a szoknyámhoz, s azt mondta az egyik tisztviselőnek, hogy ebbe és ebbe a terembe osszon be. így aztán munkába álltam, de alig kerestem többet pár hatosnál. Tudjátok, hogy van az; hogy kereshetett rendesen egy fiatal lány, amikor a komoly munkásnők ls alig keresték meg a ruhára meg a cipőre valót. Aztán megismerkedtem egy mulatsá-10 gon Václavval. Megtetszett az apámnak, hogy olyan nagydarab legény volt meg azonkívül szocialista is. így aztán megesküdtünk, amikor tizenhét éves voltam. Akkortájt ilyen korán házasodtak a fiatalok. Hát ami igaz, nem nagyon nyújtózkodhattunk. Václav szabősegéd volt, s egyszer jó helyet kapott valami Kolíseknél. Micsoda öröm volt az. Mesélte, hogy mindjárt jött Brabecky, a mészáros, mert megtudta,hogy Kolíseknek van egy segédje, aki Bécsben dolgozott. Václav tehát kiszabta a ruhát, de mielőtt varráshoz fogott volna, jött Brabecke azzal, hogy visszaviszi a szövetet. A mester igyekezett lebeszélni, de a mészáros csak nem akart kötélnek állni. Azt mondta, mindenki tudja, hogy Václav kilépett az egyházból. 6 mint iparos nem varrathat istentelennél, mert mit szólnának az emberek. Kolisek nem volt rossz ember és sajnálkozva mondta Václavnak, hogy neki magának is be kell látnia... És elküldte. Mikor aztán az emberek megtudták, hogy Václav együtt tart a szocialistákkal, végképp nem kapott munkát sehol. Ezért kiszökött Varsóba, ami akkor Oroszországhoz tartozott. Akkor már megvolt a második lányom, s képzelhetitek, mennyit bőgtem, amikor Pepa Stfíhánek megírta, hogy ott valami fölkelés volt s Václavnak keresztüllőtték a lábát. Mint szervezett munkásnak sikerült ugyan kiszöknie Németországba, de mindenütt nyomában volt a rendőrség. Waldenburgot. is ott kellett hagynia, s Franciaországba jelentkezett munkára .Egy szövőgyárba valahol Lancmanojban. Aztán értem küldött és a gyerekekért. így kerültünk végre össze Ruánban. Csakhogy az urak mindenütt egyformák, s fgy aztán Václav egy sztrájk miatt csakhamar megismerkedett a francia börtönökkel is. Háború után sehogyan sem volt maradása. A francia elvtársak, azt mondta, rendet csinálnak otthon nélküle is. Rá most nagyobb szükség van otthon. Hát így aztán hazatértünk Csehországba. De itt közben a szociáldemokrata vezetők becsapták a munkásságot és a tőkések kezére játszották a hatalmat. Václavnak elég dolga akadt vele, hogy megmutassa nekem a helyes utat, és így aztán mindig együtt mentüntk a baloldallal, a kommunistákkal. Munka persze sosem volt elég. Václav, noha kitanult szabó és szövó volt, értett a nyergesmesterséghez és más munkákhoz ís, mégsem tudott elhelyezkedni. Tengett-lengett. apácabogarakat fogdosott; rengeteg volt belőlük és tönkretették az erdőket, és elvállalt bármiféle munkát. Akkor már az anyámmal és a gyerekekkel együtt nyolcan voltunk. Volt gondunk, elég. Az ikrek már nagyok voltak, éppen a legkisebb lány és fiú jártak még iskolába. Betegeskedtek eleget, de azért mégis felnőttek. Egy darab lőkolbász csemegeszámba ment nálunk. Még szerencse, hogy a Kasparék Lindája vagy a Záribnickyék Pepíkje néha egy kis kutyavagy macskahússal szolgált. Persze nemcsak nálunk volt ez így. Mesélték az emberek, akik északon a bányákban dolgoztak, hogy ott is kutyahúst esznek. Prágában, olvastam, szintén nem volt jobb a helyzet. Václav sokszor mondta a gyerekeknek, hogy ne szégyelljék a nyomort, szegénységet, csak tanuljanak jól. Olvasott és mesélt nekik az orosz forradalomról. Ügy bizony, gyerekek. Ha ftz emberek egyszer felismerik, milyen erőt jelentenek, s mindent a saját kezükbe vesznek, akkor tudjuk meg igazán, mi is az az emberi élet. Aztán Václav meghalt, de a gyerekek az ő nyomdokaiban haladtak. Ezt egyszer a szememre ls vetette a bíró, amikor becsuktak, mert röpcédulákat osztogattam a gyárban. Azt mondta, hogy szégyellhetem magam, amiért így neveltem a gyerekeimet. Hogy már mindannyiunknak meggyült a bajunk a rendőrséggel államellenes tevékenység miatt. Azt mondtam neki, hogy úgy neveltem fel őket a férjemmel, hogy egyszer érdemük szerint ítélhessék el azokat, akik ma felettünk ítélkeznek; hogy értékes tagjai legyenek annak az új államnak, amiért én ma harcolok. így aztán négy hét helyett — hatot kaptam. Nem tartott soká és jöttek a németek. Eleinte elég bajom akadt, mert én meg a lányaim szervezett munkások voltunk, a fiam pedig, aki éppen akkor szerelt le, kiszökött a Szovjetunióba. Jónéhányszor kihallgattak, de én adtam ez ostobát. Felhagytak vele, amikor valaki azt mondta nekik, tanúi vannak rá, hogy a fiam valahol elesett. Ekkor már rengeteg elvtárs ült, de azért a pártmunkét nem lehetett abbahagyni, az már igaz. Én már túl voltam a hatvanon, de megtettem azt, amit egy ilyen idős asszony még megtehet. Tagsági díjat szedtem, ruhát gyűjtöttem az orosz fiúknak, akik megszöktek a táborból, s csináltam, amire szükség volt. Negyvenöt gyári munkában eltöltött év nem teszi nagyon kényelmessé az embert. Az ilyen hajlotthátú öregasszonyra senki sem ügyel, mikor úgy csinál, mintha koldulna. S én közben gyűjtöttem a régi ruhákat, amiket a szökevények részére adtak. A németek alatt sokan elpusztultak közülük. De haláluk nem volt hiábavaló. Jött a Vörös Hadsereg és kiverte a fasisztákat. A fiam is megjöt a vöröskatonákkal, orosz medáliákkal a mellén. Csak azt sajnáltam, hogy ezt már nem élhette meg az én Véclavom. Az örült volna csak igazán. S méghozzá minő csoda, a fiam mint tiszt tért vissza. Gyárimunkás volt világéletében, s nézzék most meg, sarzsija van. Egyszer jönnek hozzánk az elvtársak, s azt mondják a fiamnak: „Gyere velünk, te is beszélsz majd a főtéren". Ö azt mondja, hogy rendben van. Aztán kiállt és azt mondta az embereknek, hogy nem elég kiabálni: Éljen a szocialista Csehszlovákia. Hogy szovjet mintára be is kell fejezni, amit elkezdettünk. Vigyázni a vívmányokra, nehogy az urak megint visszasündörögjenek s kezükbe vegyék a hatalmat, mint az első háború után. Egyeseknek persze ez nem tetszett. Barton és a hasonló tekergők dühöngtek. De a munkásoknak tetszett. Főként az elvtársaknak. A fiamnak Prágában kellett maradnia, s én is felköltöztem hozzá. Eleivel, nem mondom, nem nagyon tetszett. Két szobát kapott valami gestapós után. Kitömött fotelok, szőnyeg, fürdőszoba csempés káddal — elég gondom volt, hogy valahogy bele ne fulladjak. De a fiam csak nevetett, hogy ez csak nekem látszik luxusnak, mert ahhoz vagyok szokva, hogy nyolcan laktunk egy szobában, ahol főztünk, aludtunk, mostunk, fürdöttünk. De aztán megszoktam. Meg aztán a lifttel is megtanultam járni. Életemben először elég időm volt, hogy itt-ott egy kicsit olvassak meg rádiót hallgassak. Ahogy így olvasgattam az újságokat, amik a fiamnak jártak, néha a JÄN MARE5: Anyai csók