A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-06 / 49. szám

Testein szétosztom a főidnek Ittam lángját a napnak, mégis lehúz a föld, szívemben forró homok zizeg, fülemet jaj veri, vonaglik ím, a föld. Mit ér a csend, az önös-béke, mit ér a lélek szárnyalása, ha önmagába rejti fényét, ha nem veri a földnek árnya? A gondólat is megfakul, ha elhagyatva tör a napra és hamu lesz csak az ige, ha nem csihol mást öntudatra. Testem szétos-ztom a földnek, halálom is az életé, sebeimet kitakarom, így állok a világ elé. Hadd verjenek a mennykövek, hadd vesszőzze szívem a vád, ha ott zsibong az álmaimban az egybehulló nagy család. Az egyedüllét: bús gyilok, sótlan a magány étke, ime, ráhajtok csendesen ' testvérem szép szivére, mert Ö a tiszta béke. DÉNES GYÖRGY A válladra kék sirályok ülnek A válladra kék sirályok ülnek, Megcsókolnak, aztán elsuhannak, Tudod-e, hogy mind elénk borulna Parancsára egyetlen szavadnak? Egy nyár hozott .el vigasztalómnak. Megdermedt magányom erdejébe Harsogó búbánat-rombolónak. • Széthulló virágaim csokorba Gyűjtögetted, s bár semmit se kértél Fagyolvasztó szivedért cserébe, — En meghálnék, ha niost elköszönnél II. Fogva tartlak, mint fenyő a lombját, Hervasztó nagy őszök is jöhetnek, Nem adlak a harsogó szeleknek. Ogy szeretjük egymást, mint a lángok: Énekelve, zokogva, remegve. Akár két kis szerelmes pacsirta, Tüzetfogva hullunk az egekbe. NAGY LAJOS Eddig ismeretlen Munkácsy-képet fedeztek fel Bulgáriában A közelmúltban Georgi Csajkovszki Ismert bolgár festőművész és mükritíkus, a plovdlvl Képzőművészeti Múzeum volt igazgatója Plovdivban egy családnál Munkácsy Mihály eddig Ismeretlen festményére bukkant. A 117x81,5 centiméteres, vékony deszkára festett és Munkácsy Mihály aláírásával ellátott festmény jelenleg Szófiában van és tárgyalások folynak a kép megvásárlásáról a szófiai Nemzeti Képzőművészeti Galéria számára. A festményen három leányalak látható. Az egyik pianinón játszik, a másik kettő pedig figyelmesen hallgatja. A képen ábrázolt szoba falán Munkácsy egy világhírű virágcsendélete látható. A kép hasonló beállítású, mint a „Délutáni látogatás" című festmény, amely Munkácsy párizsi tartózkodása idején készült. A most felfedezett kép ls ebből a korból származik. A kép párizsi eredetét bizonyltja az is, hogy a festmény hátoldalán „Collection Sedelmeyer", e különleges deszkákat gyártó párizsi cég sértetlen pecsétje látható. A festmény Amszterdamból került Bulgáriába 1928-ban. Előzőleg egy gazdag holland műgyűjtőé volt. A műgyűjtő halála után egy árverésen jutott a bolgár család birtokába. kelt a nap. Ég és viz között lebegett, felső széle egy hosszú ködfelhöbe bújt, az alsó a csipkés tengert érintette. A zászló a templom tornyán vörös lett, mint az izzó vas, — De szép, az ördögit! — mondta az ellentengernagy. — A nap kibabrál a bolsevikokkal: vörösre festi a zászlójukat. No, majd mi megsápasztjuk. A szél felkorbácsolta a tengert. A hullámok verdesték a sziklapartot, az felfogta a csapásaikat és zengett, mint az érc. Finom hangok rezegtek a vízporral telített levegőben. A hullámok visszazúdultak, meztelenül hagyva a termésköveket a parton. Majd újult erővel, új sorokban ismét rohamra indultak. Keresték a gyenge helyet, betörtek a szűk, kanyargó vízmosásokba, beszivárogtak a mély hasadékokba. A víz bugyborékolt, morgott, sistergett, aztán hirtelen teljes lendülettel, láthatatlan akadályba ütközve visszarepült, mintha ágyúból lőtték volna ki. és rózsaszínű gejzírként szökötf a magasba. A bárkák partot értek. A j németek kiugráltak a mellig érő vízbe és magasra tartott géppisztollyal megcsúszva, elesve, és ismét talpraugorva törtettek a szirtek között az erődhöz. Már elérték a sziklát és lebocsátkoztak az ütegállás nyílásába. Von Ewerscharp a megfigyelő fülke korlátjára támaszkodva figyelte a partot. Arcizmai "rángatóztak elragadtatásában. — Csak előre, fiúk, előre! Ekkor hirtelen csodás erejg robbanás rázta meg a szigetet. Véres ruha, és embertest cafatok repültek a magasba. A sziklák egymás hegyére-hátára tolultak, áttüzesedtek, összevissza zúzva törtek fel a föld méhéből a felszínre és zúdultak le a megnyílt mélységekbe, ahol felhalmozódott az összeégett fém, az ágyúk felrobbantott szerkezete. A földrengés barázdát szántott a szigeten. — Gazemberek! Felrobbantják az ütegeket — szitkozódott az ellentengernagy. — Megszegték a feltételeket. A nap lassan a felhő mögé kúszott, és teljesen beleveszett. A sötétvörös fény, amely eddig bevilágította a szigetet és a tengert, kialudt. A gránit egyhangú szürkesége öntött el mindent. Csak egyet nem —. a zászlót a templom tornyán. Von Ewerschorp már azt hitte, megzavarodott. Mi ez? A nagy zászló, a fizika térvényeivel dacolva, vörös maradt! Színe a szürke táj hátterén még élénkebb, fáj a szemnek. Aztán egyszerre mindent megértett: ez a zászló sos^m volt fehér. Vörös az, kezdettől fogva. Nem ls lehet más. Von Ewerscharp elfelejtette, kivel harcol. Nem volt az optikai csalódás, nem a nap ámította a németet, ő ámította magát. Most új parancsot adott. A bombázók, csatarepülők és vadászgépek felszálltak. A torpedónaszádok, rombolók, partraszállító bárkák mindenfelől megrohanták a szigetet. Üj rajvonalak kapaszkodtak meg a parton, és bukdácsoltak előre. Ejtőernyősök, mint meg-1 annyi tulipán ereszkedtek a halászfalucska háztetőire. Robbanások tépték, szaggatták a levegőt. ÉS a pokol kellős közepében, a templom támaszpillére közt beásva, harminc szovjet tengerész nekiszegte géppuskáit és géppisztolyait a világ négy tájának — délnek és keletnek, északnak és nyugatnak. Irtózatos utolsó órájukban egyikük sem gondolt az életére. Az élet kérdése eldőlt, tudták, hogy meghalnak, de halálukban még annyi ellenséget akartak elpusztítani, ahányat csak lehet. Ez volt harci feladatuk, és ők teljesítették mindvégig. Pontosan céloztak, egyetlen lövésük sem veszett kárba, egyetlen gránát sem repült hiába. Száz meg száz német holttest hevert a templom körül. De az erők nagyonis egyenlőtlenek voltak. Tégla- • és vakolat-törmelék hullása, a templom faláról visszapattanó robbanőgolyők záporozása közben, koromtól fekete, vérben és verítékben ázó arccal, sebeit a köpenybélés, vattájával eltömve, esett el a harminc szovjet tengerész. Küzdött és lőtt utolsó leheletéig. Felettük lobogott a nagy vérös zászló, amelyet erős matróztűvel, durva matrózcérnával száz darabból varrtak. Ami csak alkalmas akadt a ládákban — szentül őrzött, piros keszkenők és fejkendők, málnavörös vállkendők és sötétrózsaszlnü dohányzacskók, bíborvörös takarók, trikók, még úszónadrágok is alkották a mozaikot. Beleillett a „Polgárháború történeté"-nek vászonborltása és Lenin és Sztálin képmása, amelyet kujbisevi lányok meggypiros atlaszselyemre hímeztek. Tólük kapták ajándékba a tengerészek. És a szédítő magasságban szálló fellegek között lengett, lobogott, lángolt, mintha óriási, láthatatlan zászlótartó vinné, a hatalmas harci tűzön át, előre — a győzelemre ! (1942) Görög Imre fordítása