A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-06 / 49. szám

Akiskutya a sínek közé került. És most, ezekben a percekben, ezekben az észveszejtő pillanatokban az életösztön valahogy hibásan zakatol benne, s ahelyett, hogy félreugrana az úttestre a menekülés ősi ösztönével, bennmarad a sínpáron belül, úgy kísérli meg a menekvést. Fekete-fehér foltos riadt kis állat. Ki tudja, mikor szakadhatott el a gazdájától a Széna téren, vagy a Vár alatt. Mert a Széna tértől száguld már a szegény pára szakadt pórázzal nyakában, s keresi a menekvés keserves útját. Persze, csak félre kellene libbennie, jobbra vagy balra fél métert — s máris megmenekült. Villamosvezető csak életveszély pillanatában csöngethet. És most csönditett egyet, jóakaratúan, mintha embert figyelmeztetne. Lassítja is a kocsit. A kiskutya élete csak olyan drága ilyenkor, akár az emberé. Hirtelen ő is lassabban lohol, mintha sejtené, hogy mögötte, odafönt vigyáznak rá, de mégsem mer kikerülni a sín két vonalából. Autók s autóbuszok rohannak a partszegélyen, biztos pusztulásra lelne ottan is. Hát csak vágtat szegény feje eszeveszettül. Csüngünk a villamos ajtajában, meganynyi szőlőfürt az ágon, eleven, beszélő biztató szavú fürtcsomó, amely mind a kiskutyát lázítja értelmesebb cselekedetre. A kalauznő messzire előrehajol az ajtóban, ő is kiált a menekülőnek valamit, de a kiskutya a hatóságot sem ügyeli, csak szedi fürge lábát a kerekek előtt. A kalauznő most hátranyúl, lecsöngeti a kocsit, a villamos e riadt parancsszóra megáll. És a csigorgő fékek között lelorpad a a meghajszolt kiskutya is. Lihegve pihenne, már se hall, se lát szegény. A kalauznő leszáll, félretaszítja táskáját, s gyöngédeden emeli a meghajszolt kiskutyát magához. Ölibe veszi, simogatja. — Ne félj, kicsi kutyám — szóHhozzá anyásan —, hogy hivnak? De a kiskutya annyira rémült, hogy szólni sem tud. Nevét is elfelejtette talán. Csak reszket, remeg szótlanul, pillog gyöngyszemével megmentőjére határtalan bánattal. SZOMBATHY VIKTOR: A kalauznő most partra lép, azaz kisétál a gyalogjáróra, megveregeti a kiskutyát, végig is simogatja csapzott szőrét, s óvatosan a lámpaoszlop alá ülteti szegényt. Szól is valamit neki, mielőtt újra csengőhöz nyúlna, de azt éppen nem halljuk, mert valaki halkan éljent kiált, s hirtelen nagy megnyugvás száll a szivekre. A kiskutya kinn marad a biztos szigeten, a szárazföldön, mint keserves küzdelem után a végre partot ért hajótörött, a kalauznő visszaszáll a maga hajójára, de még odakiált védencének valami biztatót. Talán a gazda jövetelét hírleli, vagy bátorságot önt a remegő kutyái lélekbe; majd ránt egyet a csengőn, s a kocsisor megindul. Béke boldog öröme száll mindenekre. Csak a kiskutya bámul révetegen a hosszú sor után, mert már három szerelvény is összetorlódott, s e három szerelvényben kilenc sárga kocsi, ember benne több száz. — Mi történt? — kérdi egy tájékozatlan. — Semmi. Megmentettek egy kiskutyát. A felelet végigszáll a kocsisoron, mint hirstaféta a hegyen; még egy negyedik szerelvénynek is jut belőle, egy magánosan ballagó tizennyolcasnak. S a mosoly is arcról arcra röppen. A kiskutya fáradt, rémült tekintettel pislog még mindig a kocsisor felé, amely úgy vonul el előtte, mint valami csörömpölő díszmenet egy meghajszolt, menekülő, árva kis élet előtt. Megbocsátják kérem...? .. .ha ma olyan dologba ütöm bele az orromat, amihez még egyelőre nem értele: a futballművészetbe. Ez irányú járatlanságomat már régen szégyellem, és csak jó alkalomra lestem, hogy ezen műveltségi hiányosságomon korrigálhassak. A napokban aztán ez a vágyam is telesült. Déli tizenkét órakor feltűnően .víg férji csoportokat láttam menetelni hosszú sorokban városunk utcáin a stadion felé. Bratislavában, hogy úgy mondjam nöuralom létesült, mert a férfiakból nem maradt otthon csak kettő-három nyomorult. Ijedt kérdezösködésemre azt a megvető választ kaptam: „Hát maga még ezt sem tudja? Délután két órai kezdettel tartják a skót Galsgow Rangers és a bratislavai Vörös csillag csapatai között a visszavágó mérkőzést. Egy jóakaratú asszonyismerösöm felvilágosító célzattal elcipelt lakására, leülteit a televízió elé, mondván, hogy legalább itt nézzem meg a meccset, mert ez a mérkőzés olyan klasszikus lesz, hogy még kései utódaimnak is erről fogok mesélni. Az ember minden alkalmat ragadjon meg műveltsége fejlesztésére; tehát én lélegzetviszszafojtva vártam életem első futballpremierjét. Ismerősöm férje — hogy enyhén szóljak — nem szimpatikus nekem, ezért megnyugtatott az a tény, hogy ö is kint van a meccsen, mert — mint felesége állította — ö olyan vérbeli szurkoló, hogy csak a helyszínen élvezi igazán a mérkőzést. Én tehát lestem a televízió adását, és engedjék meg, hogy egyszerű szavakkal elmondjam: így láttam én. Az arénába befutott huszonkét fess legény, huszonkét jutbálltoreádor. Az elején nem történt semmi különös. A bőrlabdát ideoda gurították, néha a változatosság kedvéért kirúgták a hetvenezer néző közé, így a közönség sem unta el magát, mert visszadobta a pályára. Miután így kollektív játék fejlődött ki, hangos sípolással jelezték, hogy letelt a félidő és a toreádorok pihenni mentek. Nem úgy a közönség! Ők nem mehettek pihenni, hiszen ők nem gurigáztak, csak álltak és kiabáltak — ez meg nem olyan fáradságos munka, ezt akárki beláthatja. A szünetben a televízió bemutatott egy rövid filmet a baleset és életbiztosítás nagy előnyeiről. Hogy mért éppen ezt a dokumentációs filmet mutatták be, azt előbb nem értettem meg; de a mérkőzés második jelében rájöttem, hogy ennek igenis megvan a maga nyomós oka. Tudniillik, a második félidőben már nemcsak gurigáztak a toreádorok, hanem bebizonyították, hogy a kis méretű labdánál mennyivel eredményesebben tudják rúgni egymást. Mikor az első toreádort felrúgták, műveletlenségemben lelkesen felkiáltottam: Goóóll De ekkor hordágyat hoztak, és kivitték az illetőt, tehát rájöttem, hogy ez nem volt gól. Majd egy újabb rúgás után az egyik toreador hármas szaltót csinált a levegőben, aztán ügyesen felugrott, most mär ó rúgott bele a másikba, aki csak a maga tengelye körül fordult fel és már vitték is ki. Néhány ilyen eset után kezdett a mutatvány egyhangúvá válni, ekkor bakugrás következett, és fejjel mentek egymásnak. Igazán nagyszerűen mulattam! A svájci bíró néha kiküldött valahová egy-egy játékost, ez dolga végeztével visszajöt és rugdalódzott tovább ... Állítólag véletlenül — a labda is begurult a hálóba, egyszer a mienkbe, egyszer a skótokéba. A végén a toreádorok kezet fogtak és jókedvűen elhagyták az arénát. Szemtanúk állítása szerint, a közönség annyira fellelkesült a rugdalózáson, hogy hazafelé menet ők folytatták a játékot. Én, mint ujjonc csak egyet nem értek az egészből. Mért kellett a skótoknak ezért olyan hosszú utat megtenniök? így rugdalózni mi magunk közt is tudunk, sőt, ha összeszedjük magunkat talán még jobban is — nem igaz? 3IMKÚ MARGIT 16