A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-29 / 48. szám

Romániai különprogram A Konstancában pillantottam meg először a tengert. Költők és utazők sok mindent összeírtak a nagy vízzel valö első találkozás élményéről. Én megvallom, az úgynevezett első pillanatban meg se láttam a tengert. Pedig a Bait-Orient express kocsijának egy zsúfolt ftllkejében ugyancsak sokat gondoltam rá. Ha kitekintettem a vonat ablakából, az jutott eszembe, hogy a mellettünk elsuhanó sík táj évezredekkel ezelőtt tengerfenék volt, s a néma csillagok és a Hold tanúi voltak a viharoknak, hullámveréseknek, évezredekig tartó geológiai változásoknak. Mikor a Déli-Kárpátok hegyőriásai alatt robogtunk, arra gondoltam, hogy ezek a csúcsok Itt talán szigetek voltak, s felágaskodtak a sötét vizek fölé, mint a bibliai vízözön Idején az árva Ararát. A Kárpátokon túl, a Havasalföldön át robogva egyre Inkább áhítottam a tengert. Talán az álmosság, fáradság, a vasúti kocsi szűk méretei és zsúfoltsága ébresztgette bennem a vágyat: szerettem volna egyedül, szabadon fölágaskodni valami meredek part fokán, hadd csapkodjon a sós tengeri szél, s már előre' élveztem a • döbbenetes, nagyszerű, fölszabadító látványt; szinte hallottam a sirályok és a vihar sikoltását. A tenger, mintha bujkált, menekült volna előlem. Ügy, ahogy évezredekkel ezelőtt ezer kilométereket húzódott vissza, most ködökbe, felhőkbe rejtezett, mintha nem kívánta volna, hogy az egykori partjairól jött idegen megpillantsa dagadó, háborgó mellét... Konstanca görbe kis utcáin kóboroltam. Már az első nap a tengerpartot kerestem s oda is jutottam, anélkül, hogy észrevettem volna, hol járok. Talpam alól elfogyott már a kövezet. A házak egyre alacsonyabbak lettek, az utcák egyre szűkültek; végül ls hátam mögött maradt a város, s szembe velem valami roppant, szürke hegyvonulat ágaskodott eltakarva, elborítva az egész látóhatárt. * Egy villanypóznának támaszkodva idős, megfáradt ember álldogált. Elrémülve, álmodozva a messzeségbe nézett, s én alig mertem megszólítani. Hosszan elálldogáltam én is a szürke, ködbevesző hegyvonulatot bámulva, mig bátorságot vettem: — Lenne oly szíves megmondani, merre jutok a tengerpartra? Az idegen furcsállva tekintett rám. Azt hittem, nem érti németül hangzó kérdésemet. Gyorsan egymásután Ismételgetni kezdtem a tenger román nevét — egyébként latinul is igy hangzik: - Mare?! Mare?! Mare?! Az idegen csak elnevette magát, s a hegyvonulat felé mutatott: — Da, mare! Vállat vontam, hogy tovább megyek, ám az idegen ijedve utánam kapott, s karomat megragadva visszarántott. - Da, mare! — mondta figyelmeztetve. Ahogy lábam elé tekintettem, látom, három-négy ember magasságú meredek partfokon állok. Odalenn hosszan néhány méter széles homokföveny fut, s azon túl ott a fövenyt nyaldosó, háborgó, hatalmas víz. Ö, be elszégyelltem magam. A tenger itt volt a szemem előtt, s én hegyvonulatnak néztem. Másnap Eforiában, a híres fekete-tengeri nyaraló- és üdülőhelyen találkoztam vele. Szép őszi napsütés volt, felhőtlen, derült ég. A tenger felöl erős szél fújt, s jókora hullámokat vert a folyvást változó vlz tükrén. A hullámok taraja vakító fehées én ren sodródott a part felé, s amerre a szem ellátott a horizontot elzáró egek alól, mintha ezernyi fehér gyapjas juh futott volna ki valami hatalmas legelőre. Csak-' közelebb érve veszítették el szelídségüket, s haragos morajlással lódultak a pihenő fövenyre. Hát itt volt szemem előtt a tenger, ahogy kívántam: hatalmasan, szélesen, hullámzó roppant víztömegével: kézzelfoghatóan bizonyítva a föld méreteit és gömbölyűségét. Messze, kékes párákba veszve nagy hajó horgonyozott. A finom párákon átvilágoltak törzsének piros és fehér színei. Olyan volt, mint egy rég elfelejtett meséből előbukkanó álomkép; láttán föltámadtak bennem, megrohantak ifjúkorom vágyai: nekimenni valami nagy kalandnak, a világnak, hogy fölszippanthassam, magamba szívjam sose látott, nem is sejtett szépségeit. Délután újra láttam - most már Mamalban, egy másik nyaralóhelyen. A szél elcsitult már. Az átlátszó víz szelíden nyaldosta a partot, s én órák hosszat elbolyongtam finom homokfövenyén. Holt tengeri rákok, csigák és kagylók mészvázait, s a partra sodort moszatokat vizsgálgattam. Most valahogy més szemmel néztem a roppant nagy vizet, mint minden elevennek élet-adóját, az első plazmák és egysejtűek anyját. Fejem felett ragadozó sirály teste villant fehéren, mint valami ezüst nyíl. Utána tekintettem, aztán a messzeségbe révedt szemem: az ég, a part s a víz egymásba olvadt, összeölelkezett, és a szél valami lágy, kellemes, halk zsolozsmaként ható dallamot dúdolt, melynek csak egyetlen folyvást ismétlődő refrénjét értettem: „Tenger-anyánk, Tenger-anyánk, Tenger-anyánk..." BÁBI TIBOR KEMÉNY GYÖRGY: Emlékezés Í A strandokat régóta bezárták, közben —milyen jellem, milyen de nekem van még egy emlékem, termet, tudom sose fogok többé egy szép napsugaras délelöttról, más férfit így szeretni. Magának mikor egy fiatal, csinos, szőke megmondom őszintén, néha gonözvegy mellett ültem a gyéké- dolok más férfira is, hisz szegény nyen, s ezt el szeretném mon- jó uram már két éve meghalt, dani. A fiatal özvegy bergamot néha próbálnak udvarolni is. olajjal kenegette csillogó barna De hiába nem megy, nem tudom bőrét, s közben elhalt férjéről rászánni magam, mert a nyomdábrándozott. ba se ér egyik se. A sasorrának — Istenem, micsoda ember büszke hajlását, hangja zengését, volt — sóhajtott fel kenegetés a termetét, a mosolyát, a mondatai muzsikáját, a homlokát, dús imbolygó bárányfelhőkből férje fekete haját, erős karját nem tu- csodás arcvonásait próbálta voldom elfelejteni. Hiába, akárki is na összerakni, próbál udvarolni, nem megy, A társalgás abbamaradt, a mert mindig vele hasonlítom társaság elhallgatott, s mindenki össze és alulmarad... Vagy a egy pillanatra áhítattal a meghangja nem olyan csengő, vagy boldogultra gondolt, csak én a termete nem olyan sudár, fordítottam el a fejemet, hogy vagy a mosolya nem olyan ked- elrejtsem a mosoly omot, a t ár saves ... Már fel is hagytam a ki- sdgból egyedül én ismertem a sérletezéssel, inkább egyedül megboldogultat: kopasz, öreg, maradok, tudom, olyan férfit csúnya, kappanhangú, jelentéknem találok többé úgysem az telon kis csámpás emberke volt, életben. — Mondta, s karját de azután a merengő özvegyre hátravetve, az égre nézett, a néztem, s egy kicsit én is megmesszi kékségbe, mintha a lágy, hatódtam.