A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-29 / 48. szám

Az öregember meg a fiatal lány Áz öregembert ezúttal ne nevezzük nevén. A szőlőhegyet se, amelyen ballag lefelé. Ügyls sötétség borul rájuk. Azaz hogy: egyelőre jőtékony szürkület. A fáknak még kirajzolódik a sziluettjük, de a szőlőtőkék mér beleolvadtak a maguk éjszakai közösségébe. Kutyák nem ugatnak, mint bent a faluban. Végtelen a csend és a nyugalom. A csillagokon innen néhány pince világol, s mert mögöttük nem látni, hol végződik a föld, hol kezdődik az ég: olyan a fényük, mintha a csillagokat ostromló műholdak lennének. Ebben a csendben és nyugalomban ballag az öregembe*. Mire jő itt most a rossz szem, a fáradt láb? Semmire! Ssss!... Ssss!... hallatszik a lucernaföld közepéből. Akármilyen rossz a szeme, most már az ls segíteni próbál a fűiének ... Bent, a terebélyes diófa alatt... A lucernás közepén ... Fehérlik ott valami... Ssss!... Ssss!... Onnan hallatszik ... Pontosan úgy, mint amikor tépik a füvet... Talán kecske, talán más állat... Alighanem kecske, mert nagyon fehérlik ... Akármicsoda, meg kell azt nézni! Tilosban jár, tépi a kaszára érett lucernát. Óvatosan lépked benne. Egyre beljebb és beljebb. De az a fehérség nem akar mozdulni. Csupán a fű harsogása szűnik meg ... Most már mindegy! És addig gázol a lucernásban, míg oda nem ér. A lány szólni se tud ijedtében. - Hát maga? ... - bámul rá fölülről az öregember. De hiszen felesleges a kérdés. A lány friss tisztáson térdepel, mellette tömött háló, markában még ott szorongatja a csak előbb tépett lucernát. Mindezeket elegendő homályosan látni. A dolog egészen nyilvánvaló. A nyírfa Ősszel] Fehér böre csillog, vakít, termete karcsú, formás; a rét, mikor reákacsint, csupa rajongás, zsongás. Nagy széptevő az őszi nap, dehogy maradna tétlen; csékja nyomán arany tapad a rezgő nylrfalevélen. A féltékeny szelet senki sem hívja, rohan nagy sebtiben, s a levelekbe markol; nem érti meg a nap jelét, csak tépi, szörja szerteszét, s avar lesz az aranyból. ZALA JÖZSEF SZÜTS LÁSZLÓ - Egy kis lucernát szedtem — mondja mégis a lény. Az öregembernek mosolyognia kell. A mosoly levéteti válláról a zsákot. Mozdulata félreérthető. - A házigazdánk kért meg — fogja könyörgésre a lány —, nyulai vannak, itt nyaralunk náluk. - Kl a házigazdájuk? A lény tétovázik. Csak ennyit mond: - Az állomás mellett lakik... - Csakhogy ez a lucernás nem a házigazdájuké! - Tudom -ismeri be a lány. Madárkahangja van. Mintha csak most hullott volna ki a fészekből. Innen a diófa tetejéből. Tele van félelemmel. - Máséhoz pedig nem szabad nyúlni! A lány hallgat. - Baja lehet belőle ... Nem látja, hogy itt tartózkodik a gazda? - Hol ? - rémüldözik a lány. - Ott nl... a pincében ... A szőlő mellett... Ott fönt... övé ez a lucernaföld ls ... A pince ablaka csakugyan világos. Ajtaja nyitva. S a száz lépés távolságból egyszerre mintha Ide csúszna, egészen közel, hogy érezni lehet bentről a gazda tekintetét. - Nem tudtam — hallatszik a lány megtört hangja. Az öregember meg tovább Ijesztgeti: - Csak ki kell lépnie az ajtón, aztán mindjárt észreveszi magát... Messziről fehérlik a ruhája... Csak hadd verjen a lány fiatal szíve, hadd verjen! - Bizony!... Nem gondolt rá, hogy rajtakaphatják ? ... Mit szólna hozzá?!... És ebben a pillanatban mintha léghuzat fújta volna el ott fönn az ablak világosságát. Rögtön rá csapódik a pinceajtó. A gazda pedig kint áll a pince előtt. A fehér falon sötétben is jól kivehető az alakja. - Bújjon le Ide, bácsi!... Bújjon le ide, mellém!... Mi mást tehetett volna az öregember ? ... Mégis, ahogy ül a lány mellett a lucernásban, hirtelen rádöbben, hogy mit is csinált. Olyasmibe keveredett, amiből már kiút sincsen. Most mi lesz? Hallani, amint odafent csikordul a kulcs a zárban. Ha a T. István itt jön el a lucernás mellett!... De nagyot nézne!... A jő isten se tudná kimagyarázni a dolgot, az biztos! ... Lélegzetvisszafojtva UI a lány is. Egészen fiatal még: nem lehet több tizenhét, tizennyolc évesnél. Szinte odahúzódik az öregemberhez. Megbújik mellette a lucernásban. S a cinkosság fölbátorltja. - Ugye. nem léthat meg bennünket?... Már egészen sötét van!... Az öregember csak nézi a fiatal lányt. Már nem is törődik T. Istvánnal. Karján érzi a lány mellének hullámzását, arcán a leheletét. A combját nézi. Mert lám, a lányon nincsen szoknya, csak egy rövid fehér nadrág, short vagy minek mondják, és a combja még annál is fehérebb. A lány most mér megkockáztatja a gyanakvást ls. - Érthetetlen, hogy a bácsi engem észrevett! —• Ez világított, nl... nem ls a szoknyája... — szólal meg Elől a fiatal lány, mögötte az öregember, hátán a zsákkal. Nehéz tartani az Iramot, de nem akar elmaradni a lénytől. És az fürgén, ruganyosan lépked. Lóbálja a lucernával telt hálót. Bizony, ötven évvel fiatalabbnak kellene lenni! Akkor most nem szakadna vége az útnak. Akkor folytatódna valahol! De így majd úgy otthagyja az öregembert, mint a bóklászó kutya, amelyik mindig előreszalad. Szólingathatja a gazdája! Kusza gondolatai vannak a lánynak ls. Egyszer csak felriasztják: — Ez Itt az én pincém! A lány a sövény mögé kémlel. — Szép pince lehet! — Megnézheti belülről ls ... ha már Igy összetalálkoztunk ... — Késő van ahhoz! lassan az öregember. — Most látom csak... Ez a szép, fehér combja... — és tenyerét végigcsúsztatja a lény combján. A lucernás meg borzolódik, pedig szellő se jár fölötte. - Másfele ment... — mondja a lány és föltérdel. A gazda csakugyan eltűnt a szőlöföldek Irányába. A hegy Újfent nagyokat lélegzik a csendből, a lucerna illata felszabadultan terjeng. Most már csak egy pince világol, valahol arra messze, egészen messze, az is egyre erőtlenebbül, mintha a rendeltetésnél máris tovább világolt volna. Hiába, késő van! Az úton lefelé szótlanul mennek. Mit ls szólhatnának egymáshoz? Nincs más út, egy darabig igy kell most menniük. - Megkínálom egy pohár borral. — Mit gondolnának? — Egy ilyen öregemberrel, kedvesem... A lány felnevet. - Ügy látszik, nem is olyan öreg ember maga! — aztán kezetnyújt, ás azt mondja komolyan, hálásan: — Köszönöm! Az út épp a pinoe előtt fordul el az állomás felé..'. Az öregember pedig ül bent a pincében, egyedül, egy szál gyertya mellett, magénak töltöget a korsóból, bámul maga elé, elmosolyodik, majd meg elkomorodik, mint aki beszélget valakivel, deres hajába túr, aztán nyúl a pohár után, feltartja s csak nézi, nézi, amint az öreg pohárban átlátszón, tisztán csillog az idei, fiatal bor.