A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-22 / 47. szám

ROMÁNIAI különp rogram Utunk második állomása Constanca volit. Északi ember létemre keletles, bizarr városnak nézte ste­mem. A lapo3 háztetők, a mecsetek, minaretek, görbe kis Utcák még inkább .fokozták ezt a benyomást. A nap folyamén Végigjártuk a város nevezetességeit. Itt-ott egy kő, sarok vagy bástya a görög, római s a török uralomra emlékeztetett. Délután már nem bírtam ellentállnl sürgető kíváncsiságom­nak, annyira vonzott a tenger £& a kikötő. Már első este rabül ejtett e csábítás. Szállodai szobám ablaka a tengerre s a kikö­tőre nyílt. Fehér; piros, zöld fények lobbanták a hatalmas, sötét víztükör lelett, olykor hajókürt bődült az éjszakábá, s lenn a tengerparti sétányon vidám matrózok éneke har­sant. Nem tudtam elaludni, ,s ez a kíváncsiság most megbosszulta magát, mert szemem fényes nappal is majd leragadt az ál­mosságtól. Azért csak leballagtam a part felé lejtó utcákon, s aztán még lejjebb a .meredek partról a homokíövenyt nyal­dosó roppant vízhez. A hullámtörő gát közelében halászok foltozgatták hálóikat. Csak most vettem észre, hogy hiába fáradtam ide. Köd ülte meg a tengert, Is én alig láttám belőle valamit, legföljebb az orrom előtt elsuhanó halászcsónakokat, annál1 ls inkább, mert áz ég borús volt és korán alkonyodott. Csakhamar beszédbe elegyedtem a hálókat foltozgató embe­rekkel. Könnyű azt mondani, <de neheziebb megtenni. Orosz, német, magyar és román nyelvkeverékkel értekeztünk. Ne higgye senki, íhogy ez itt valami rendkívüli dolog. A kikötő népe, a ihájósok és a halászok nagyszerűen értenek e különös nyelvteremtéshez, minthogy maguk is, ahányan vannak, any­tiylféle náció fial. Van köztük göröq, török, román, német, tnagyar, cseh és szlovák is, Legtöbbje talán beszél románul, de van ol\an is, hogy már semmiféle nyelvet nem beszél, de mindenfélét ért és összekever. riyen csudálatos kikötői lény MUsztafa Ferhat is, az egyet­len ember, akivel megtudtam értetni magam, s én is megér­tettem Ót. Neve után ítélve töröknek tartottam, s mégis kérdeztem, az-e vagy sem. - Ja. Jé. türk. A német mondatból kihagyta az elsó sze­ntélyű névmást és az állitményt. Ehelyett széles tenyerét mel­lére téve mutatta, hogy magát érti, s még egyszer megismé­telte: - Ja. Ja romén türk. - Hát a többiek? Legyintett és elnevette mágiát: - Internacinál kompánia. Csakhamar kiderült, hogy a hálókat foltozgató férfiak mind a Május 1. halász-szövetkezet tagjéi. Életkörülményeik nehe­zek, méais jobbak, mint a felszabadulás elótt. öslszesen negy­venen vannak. Napi néav-öt mázsa halat, tóiba makrellát fog­nak kl a tengerből. Egy kiló makrelláért négy és tél leit kapnak. - A^án hogv fooiátok ezeket? — kérdeztem. Messze a tenaer felé mutatott, s a tovaslkló csónakokra: - Jeszt rotunda. <5 "" ' » hbhbhhBH^H Ovidius szobra "Megértettem. Körhálóval halásznak, s a mutatott iranyoan, amerre a dsónakok közlekedtek, Méltóban megpillantottam va­lami körben elhelyezett, csak vékony vesszőknek tetsző árbo­cokat és néhány könnyű, libegő bóját. Musztafa Ferihat megzavarta a tengerre irányuló vizsgáló­dásomat. Megrángatta a kabátuj'jamat, s csudák csudájára tiszta magyarsággal ejtett szóval iszólított: — Gyere! Gyere! Meglepődve tekintettem törökös szakállal övezett ráncos ar­cába, de csakhamar kiábrándított. — Hier nyefnteresant Dort interesant - s a part egy éles kiszögellésére mutat, mely nyilvánvalóan eltakarta a szerinte érdekefe látványt. Elindult a tengerpart homokfövenyén óvatosan kímélve a kiteregetett, száradó 'hálókat, s én követtem őt. Ojra felmen­tünk a meredek lépcsőn, és megkerülve néhány háztömböt, újra ott voltunk a tengerparton. — Schau, makrella! A kővel szilárdított fövenyen egy teherautó állt megrakodva apró, fényes halacskákkal. Nálunk is ismeri mindenki, aki kedveli az ilyen csemegét. Kitűnő konzerv készül belőle. A homokra csúsztatva, cövekhez kötve négy-öt csónak pi­hent; az utolsó most közeledett a part felé. Lenn az autó körül a 'halászok asszonyai sorakoztak kezükben aprő szatyrokkal. Egy kis makrelláért jöttek: jó lesz vacsorára. 'Elbúcsúztam Musztafa Ferhattól. — Doiszividanyja! — mondta oroszul. Sose látlak többé, jó öreg - gondoltam magamban, s a vá­ros szíve felé indultam. A neonfények alatt elvegyültem az utcákat elözönlő járókelők tömegében, hogy végül a Tarto­mányi Néptanácte székháza elótt kössek kl. Az utca itt tágas térbe torkoll. A tér közepén márvény talapzaton magas, meg­szomorodott férfi 3zobra áll. Ovidius! A szivem megdobbant, efezorult, felujjongott. Lehajtott fővel álltam meg a szobor talapzata elótt', így ol­vastam a márVánvba vésett klasszikus idézetet, a harmadik könvv harmadik elégiájának sorait. Csaknem kétezer éve e város falai közt halt meg a szerelem száműzött, szomorú énekeSe. Utoíső esztendeiben állítólag városatya volt itt, az eqvkori Tomibén. Augustus császár Haragja kergette Ide a ködös, kietlen ten­gerpartra, mert Júliát, a Fenséges leányát dalai megbűvölték, s szertelen klcsapongáisokra ölsztökélték. Éjszaka megint nem tudok aludni. Ablakom a tengerre néz, s ide clkäzhak, vakítanak a Icikötö fényei. Nehéz emelődaruk csikorognak, s olykor elbődül egy-egy hajókürt. Szerencse, hogy nem vagyok tizenhat éves. Meg nem éll­ném. s fölosonnék valamelyik hajó fedélzetére, hogy sosem sejtett tájakat lássak. Ki tudja? Talán emberevök közé is elvetődnék. Bizony elmúlták az évek, velük romantikus hajlamaim is -•dehát az emberevők ... ? Vajon azok is kimúltak ? BÄBI TIBOR

Next

/
Thumbnails
Contents