A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-15 / 46. szám

Péterfala. Dobfenek, Ajnácskő s a sok apró medvesaíji falu úgy körülüli a kemény csengésű Almád nevét palóccá lágyító Almágy-ot, mint a tábortüzet este a sátoros cigányok. Nem csoda hát, ha a környéken az almágyi „vendégség" (búcsú) a legnépesebb, legmozgalmasabb. S még így este is. Sőt ilyenkor talán még inkább! Zúg, tolong a nép: almágyiak, vendégek — vegyesen. Augusztus 2-a van. Agdon napja. Az ég ugyan sötét, de annál több a csillag a földön, a villanyoszlopokon. S nem is csillagok ezek, de tüzes jácintok, kehellyel lefelé fordítva. Villanyfény hull belőlük, csengve. mint az aranypor: Almágyban már régen nem mennek neki a lányoktól késő -este hazajáró legények asztalnak, széknek, qvufagyújtás közben, a petróleumlámpa felé tapogatózva. Csak egy kattintas a faion, s ég a villany, gyufa se kell hozzá. Mint ahogy most is ég, s a villanyfénynél élesebb a látás, s szembeszökőbbek a visszásságok. Szinte fáj a szemnek a homályból búit s ölesre" nőtt bűn. emberi vadság, dühöngő indulat, de minél nagyobb az árnyék, annál nagyobb a szép sző, az okosság és hősiesség plaszticitása. A tágas, nemrég épült kultúrházban az egyik, kint az utcán, a mézeskalácsos sátrak, hajóhinták között a másik. S mind a kettő egy időben, groteszkül, szinte egymás szemébe nevetve. A színpadon Lovicsek Béla Húsz év után c. darabját adják. A régi népszínművekből éppen a fordulatosságot és az operett könnyedségét, stílusának érthetőségét átmentő, s azt mai témával, társadalmi Droblémával súlyosbító darab után c. darabját adják. A régi népszemlélet még nem választia el a színészt a szereptől, nem Lovicseket dicsérik. hanem az öreg Karikást, vagy a mindia tréfára álló száiú Tóth bácsit, 3 ha személvesen is ismerik a színészeket, akkor Lipcsei Józsefet vagy Sipula Béla bácsit Mint ahoav ismerhetik is őket, hisz rimaszombatiak ezek, és Szombat ide. busszal s vonattal alig több egy órás útnál. A rimaszombati műkedvelők! Mikor a bevezetőmben hősiesséqet emlegettem. rájuk qondoltam. Az örökmozgó — szervező, nyugtalan Karkusz Jánosnéra. az idűs, de örökifjú kedélyű Si-Dula bácsira, s a komolv. sokoldalú Dropka Gézára (a Húsz év után rendezőjé. re). Meg arra a pár száz almáayira, aki véaianézte előadásukat, ú.imődon ülve ezzel a vendéoséqet, mert — s most ne mosolvonion, akinek a Nemzetibe vagy a Hviezdoslav Színházba bérlete van — itt ez is felér eav hőstesséqgel. Mert ezen a körnvéken emberemlékezet óta vad dáridózást s méq' vadabb tömegvereke-'éseket. bicskázást jelentett a vendégség. Ezzel a haavománnval szakítani s úi nemesebb módon ülni a régi ünnepet, nem kis dolog. Én méq láttam emberekot „vendéqeket" hosszú keményfalócSVVal verekedni, hallottam ólaitóra szegövet t csendőrről, s most beszéltem a pénztárnál elégedetlenkedő Póczos B. pénztárossal, meqhallaattam paraszterkölcs-átkozó dörgedelmeit, amelyek szerint a falu néoének csak tizedrésze van a színházban, és a többi bor s muzsika mellett a réoi módi szerint áldoz a vendénséanek. Hallottam s öt perc múlva láttam is. S a látvány ráharangozott a hősiességről állított igazamra, megállította bennem az ütőt, de megindította a gondolatok sorát is. * * * Céllövölde, hajóhinta, mézeskalácsos sátrak, renqeteq por és renqeteg fény. Egy kocsma van a faluban, de így vendéaséakor arra se naov szükség van, mert ki bolond mosl pénzért inni. Idegenek ölelgetik egymást, s döntik a bort bárkibe, aki rászomjazik. Minden másodfk házból cigánymuzsika, tombolás, duhaj rikoltások, hangzavar menekül az udvarra, utcára, ha nyílik az ajtó vagy az ablak. Ahol muzsikára nem telik, ott előkerüi a citera. Öreg, recsegő hangú emberek pengetik belevadulva, túlkiabálva rádiót, gramafont — poros, régi barkó nótákkal. Lovat loptam, mer a babám szerettem. Az árából pántlikát se vehettem. Elfogtak a zsandárok, de nem bánom — Érted babám a vasat is kiállóm. A sötét udvarok teli vannak biciklivel meg kifogatlan lovaskocsikkal. Az utca meg porral, fénnyel, emberrel. Röpül a hajóhinta, mint valami pattanóbogár, egyenesen bele a Holdba. Este van. a villany csak lefelé világít, nem látnak a szoknya alá, rámerészkednek a hintára a lányok is. Sikongás, emelkedett hangulat — legényröhej. A lövölde körül szorong a legtöbb nép. Forgó, sokszínt korongba, babszem nagyságú, villanyberendezést kioldó vasra kell lőni, s nagyszoknyájú, halszemű babákat meg köszörült, hegyű, fejbőrt kikaparó fésűket le-Rétféle színjáték • 9 r hot nyerni. Kézről kézre járnak a kiöregedett flinták, bekötött kezű asszony áll pult mögött. Fájdalmas arccal adogatja a »sörétet. Két korona — mutatja egy kondorhajú. erősvállú legénynek az öt lövés árát s elfordul. A legény mea nekifekszik а recsegő pult szélének s hoszszasan céloz. Jól ismerem. Nem almágyi, hanem pusztai. Családja régi juhász farniiia. Ő maga is félig juhász, félig munkás. Öltözete hófehér ing, vasalt nadrág és duplatalpú cipő. Bejárta már Csehországot, ismeri a városi életet, de nyáron, ősszel qyakran látni méq a juhok mellett. Afféle betvárfattyú. Mintha ő írta volna a nótát, hogy: Göndör a hajam, betyárnak születtem, Zöld erdőben, bokor alatt lettem. Valóban pusztán, zöld erdőben született, és sohasem tudott a szervezett emberi társadalom törvényeivel megbarátkozni. De mivel ma a régi módon már betvárkodni sem lehet, próbálaatja a huszadik század „törvényenkívüliségének" a lehetőségeit. Volt már baja a csendőrökkel vadorzásért. csempéézkedésért, verekedésért. Most itt könvüköl a pulton, s gvors egymásutánban néayszer belelő а forgó korong közepibe. Az ötödik is csak azért meov melléje, mert valaki hirtelen oldalba löki. Szándékosan vagy" véletlenül — mindegy. A következmény így is. ügy is egy egyértelmű, hatalmas pofon. A lökdösődő arcán persze, aki almáavi. s keménykötésű, zömök ember. A pofont józanul se tűrné, most meg félrészeg. Pillanatok alatt a földre borulnak, s mint a avere'kek „sót törnek", hol eqvik van felül, hol a másik. A viaadó. áradó tömeq a két qyürkőző köré tömörül, senkinek se jut eszébe szétválasztani őket. sőt lélekben eovütt verekszenek velük, biztatások, förtelmes káromkodások süvítenek fel. mintha fütyöqnének. — Adjál neki, a taknyosnak! — Tanítsd meg a kötekedőt! S a körön túl egy tíz év körüli gyerek sír keservesen. S minden üvöltésnél felsikolt: — Édesapám! A kör közepén már áll a két ember. Az idősebb arcáról, szájából dől a vér. A legény hófehér inge meg púpig le van hasítva a mellén. Néznek egymásra lihegve és mennének újra egymásnak, de a legény már sokallja a sírást, a részegbe meg a gyereke kapaszkodik. Abbahagyják hát. Én meg szinte menekülve megyek vissza a kultúrházba. Kétségek között, feldúltan próbálok Lovicsek mellé nyugodni. Pedig már itt is verekednek. Szenvedélyek, indulatok kavarognak a színpadon, az öreg Karikás meg a fia körül. Csak itt a nézők nem üvöltenek, hanem lélegzetvisszafojtva figyelik az író fantáziájának lobogását. Tanulnak, hisznek, izgulnak. S lassan visszatér a józanságom, Ítéletem, hogy tíz perc múlva megint a fejembe tóduljon a vér: szinte hajszálponíossággal megismétlődik az előbbi, már felfedett szörnyűség. Az utolsó felvonás előtti szünetet ugyanis a sátrak között töltöm. S a lövölde előtt megint csődület fogad, s a csődületben verekedők. A különbség csak annyi, hogy most mindkettő fiatal és már mindkettő vérzik. De ezek is éppen úgy tépik, marják egymást, mint az előbbiek. Széthúzzák őket, de belőlem már nem tudják kihúzni a rossz kedvét, s a bólcseUcedö hangulatot. Egész éjszaka mulattam, táncoltam, vigasztalt a vendégség ezer tarka színe, ősi nótákba ömlő hangulatai, de igazán megvicjasztalódni máig se tudtam. Söt már a kéthónapos élmény szimbólummá nőtt bennem, s most intő példaként akarom meqlobogtatni a fejek fölött az almágyi kétféle színjátékot: az ösztönökét a sátrak között s az értelemét a kultúrházban. Kikiáltani, hogy kevés a hős a faluban, s nagyon sok a régi módon áldozó. S nemcsak a régi módon áldozás a baj. A falu fiatalságára nem hatnak már a parasztság régi, puritán erkölcsei, de még messze van az igazság erkölcsétől, a szocialista erkölcstől. S a régi életformákból kivetkőzve, öltözőfélben a városi normákba, a modern ember kényelmébe, abból sokszor nem a felszabadult gondolkozást, a nagyvonalú nemességet, hanem a polgári erkölcsöt, a polgári cinizmust, a polgári világnézetet veszi át. S ha ez a bomlasztó világkép összefonódik a régi „erkölcsből" maradt virtussal (az egyik verekedés lány-históriából, a másik régi családi viszályból bomlott ki — ahogy később megtudtam) — méreg, pusztító méreg. A négv verekedő közül három városban dolgozik. Ruhájuk, cinizmusuk, izgága kötekedésük is inkább a városi jassz-tempót idézte, mint a régi parasztvirtust. S ebben merül ki sokszor a falusi fiatalság „modernsége". S itt kezdődnek a mi nagy, összetett feladataink. A modernséq belső lényegét elválasztani a polqárság-rárakta hamis külső ieayektől, a cinizmustól, a felelőtlenségtől, a jassz-tempótól, s rászoktatni a falusi fiatalokat a modernség igazi ' lényegére: a naayvonalűsáara, a kapzsiság, a lelket szegényítő föld és pénz-tudat, a manántulajdonimádat megvetésére, a felszabadult, konvenciótlan gondolkodásra. közösséaérzésre, történelem- és viláq tudatra stb., _ stb. De _ mindehhez több „hősre", több szellemi . aaitátorra van szükséa. S bátrabb darabokra, a korszerűség szókimondó kátéira. A parasztságnak rövidebb idő alatt kell eljutni a szocialista életformához, mint a munkássáqnak. Nincs idő a természetes fejlődés kivárására. Csak így tűnhet el e kétféle színiátékhól a por, a sátrak s az_ ösztönök színjátéka. Tőzsér Árpád 16