A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-15 / 46. szám

Valamikor győztes léqiők, pán­célos harcíszekerek dübörögtek vé­gig ezen a több mint kétezer esz­tendős úton, ahol most a délelőtti séta után egy kis vendéglő vad­szőlővel befuttatott lugasában fa­latozom a qalambpecsenyéből. Hová tűntek a cézárok és büsz­ke birodalmuk? Hová tűnt a Via Appia híre, neve, dicsősége és — .jelentősége? Maradt az út, a tör­ténelmi nevezetesséqű, fontos, ki­kövezett hadiút, az „utak király­nője", kétoldalt márványsírok, tört szobrok, áqasboqas sötétzöld jainiák s a Campaqnán túl a szabin és albánói hegyek finom, kékes ive. Ha Rómában vagy, meq kell néz­ned a Via Appiát, az utak király­nőjét. Kora reggel, vagy napnyug­ta után nyújtja a legszebb lát­ványt, mikor a hatalmas római vízvezetékek omladozó boltívein rózsaszínű fény csillog, s a vég­telenbe nyúló Campagna kiégett növényzete közt ezüstfehéren hú­zódik a Via Appia szalagja. Appius Claudius Caecus építet-te ezt az utat i. e. 312-bPn. Áz ut első része Capuáig vezetett; in­nét később egészen Brjndisiig hosszabították m°q. A Baedeker szerint fél napot is érdemes rászánni a Via Appiára s a vele kapcsolatos látnivalókra,' Cecília Metelle sírjától a végtelen katakombák misztikus világáig. Nekem két nap. két hét, két hó­nap se lett volna eleqendö ennek az elsüllyedt világnak megismeré­séhez. Az ember Rómában mindig bizonytalan, tájékozatlan s kissé elveszett is, a múlt hirtelen rá-, szakadó rengeteg emlékével szem-, ben. Így voltam én is a szépsé­qes őszi reggelen, mikor meg-: pillantottam az utak királynőjét, s végiqsétáltam rajta lassan, ké­nyelmesen, évezredek emlékei közt, qyalogosan. mint eqykor a légiók . .. .. . egészen Fioranoiq. S mert ott már fáradt voltam, villamosra szálltam, s úgy utaztam be me­qint Rómába. (ZÓLYOMI) Meg akarja ismerni a szovjet emberek munká­ját és életét? Rendelje meg az 1960-as naptári évre a ma­gyar nyelven is megje­lenő „SZOVJETUNIÓ" című folyóiratot! Ez a gazdagon ilusztrált lap megjelenik havonta, s 'a Szovjetunió életéről, a szovjet országépítésről ír. A gazdag fényképanyag mellett minden számban a legszebb szovjet képzőmű­vészeti alkotások repro­dukcióit is közli. A fény­kénapyag nagy része szí­nes. Előfizetési díj egy évre (12 szám) 50.— Kcs A Barátsági Hónap folyamán olvassa, terjessze a „Szovjetunió" című folyóiratot! Rendeléseket felvesz és elintéz az ORBIS lapterjesztő vállalat Bratislava, Leningradská u. 14 Az őrnagy tudta, mi most a legfonto­sabb tennivaló. Minden a meglepetés moz­zanatán múlott. Cagalov majd tartaléko­kat vezényel a török határra, ő pedig be­ront a vagonokba. A katonák egymásután átrohantak a vasúti töltésen. A megállónál gyülekeztek. Az egyik fedezékből váratlanul előbukkant Szlavcsev, a bolgár altiszt. — Hol van Atanasz Georgijev, az alhad­nagy? — kérdezte -Kotyelkov kissé bosz­szúsan, mert még mindig nem értette, miért nem akadtak rá eddig. — Súlyos beteg. Maláriája van. — Nem azért vagyunk itt, hogy a vere­beknek prédikáljunk — mormolta fogai közt az őrnagy. Csakhogy a bolgár ezt egyáltalán nem értette, örült, hogy mel­lette és a mozdony árnyékában oroszok állnak, s a feltartóztatott fasiszták Igy már el nem szökhetnek. Csak attól félt, hogy a repülő osztag katonái a támadás hevében esetleg fasisztának nézhetik Ata­nasz Georgijevet. — Hol a követség levelezése és okmá­nyai? — kérdezte Kotyelkov. — Georgijev lakásán. Minden rendben van, őrnagy elvtárs. — Föl a vagonokba! — vezényelte Ko­tyelkov. A megállón át gyors egymásutánban ár­nyékok suhantak el. A különítmény kato­nái ugráltak föl a vasúti kocsikra. Két­három lövés dördült. Izgatott német be­széd hangzott. Valaki kiáltott. Az egyik géppisztolyos legény után Ba­bin is felszökött egy kocsi lépcsőjére. Elhatározta, hogy felkutatja a német rá­dióleadót. Bár Babin erősen izgatott volt, mégis meglepte a katonai kézilámpa fényében lejátszódó jelenet. Egy német diplomata feszes vigyázban állt Kotyelkov előtt. Oly ostobán festett, hogy Babinnak egy fogoly trénkatonát juttatott eszébe, akit gépesí­tett századuk kocsivezetői egy szalma­kazalból rángattak elő. Babin nem vesz­tegethette hiábavalóságokra az idejét. Gyorsan átcsúszott az őrnagy és a fasisz­ta között és átkutatta a kupét. Mihelyt megpillantották a német katonatisztek, fejük fölé emelték kezüket. Odakünn Kotyelkov hangja harsant: — Őrizzétek a vagonokat! Egy egér se csúszhat ki innen! Gyerünk, testvérek, vezessetek Georgijev Atanasz alhadnagy­hoz. Kotyelkov a maga csoportjával a falu felé iramodott. Kézilámpájával világította meg az utat. A tanító közben kifulladt és elmaradt tőle. Helyét Szlavcsev altiszt vette át. A kis utca hegyi vízmosásra em­lékeztetett, olyan meredek lejtése volt. Az óbalkáni stílusban épült házak mögött patak zuhogott. Georgijev alhadnagy az utolsóban lakott a folyócska fölött. A ház ajtaja tárva-nyitva volt. Kotyelkov lépett be elsőként. — Van itt valaki? — kiáltotta háta mö­gött egy hadnagy. A csillagfény éppenhogy beszűrődött a sötét helyiségbe, ahol bőrök és puskapor szaga terjengett. Kotyelkov tájékozódni próbált a félhomályban. A bolgár alhad­nagy ott feküdt előtte egy nádfonatú nyugágyon. Nehéz csizmába bújtatott lába hosszan előrenyúlt. Arca a mennyezetre meredt. Nyakát és vállát valami sötét, keskeny kendő takarta. Közelebb lépett, s most már világosan látta, micsoda kendő az. Egy hosszú, vá­gott seb volt, melyet alvadt vér borított. Kotyelkov közelebb lépett. A padló desz­kái rugalmasan meghajoltak, s a nyugágy megnyikordult a holttest alatt. — Meghalt! — szólt Kotyelkov. A házban felhangzottak a katonák lép­tei. Szlavcsev altiszt a gazdasszonyt hív­ta. — Kosztadinné! Kosztadinné! Merre van ? Kotyelkov kézilámpájával világította meg a szobát. A fal mellett ott hevertek a követség irattárát tartalmazó bőröndök. Meglátszott rajtuk, hogy valaki sietve fel­nyitotta és átkutatta őket. Georgijev keze alatt az apró szőnyegen pisztoly hevert. Az őrnagy felemelte és megszagolta. Rájött, hogy az alhadnagy lövöldözött valakire. Az ajtóig véres nyom húzódott. Kotyelkov most alaposan körülnézett a szobában. A háziszőttes asz­talkendő a padlón hevert, az ágy lábánál. A szögön katonasapka függött. Az aszta­lon egy pohár tea. Mellette porok: minden bizonnyal kinin. Egy tányérkán szilva­mag. A nedves falon szentkép függött, a másikon egy pödrött bajszú férfi arc­képe. Ugyan mi történt itt egy * fél órával ezelőtt? A bolgár altiszt suttogva megszólította az őrnagyot: - Kit találtak a házban? - fordult feléje Kotyjelkov. — Csak egy öregasszonyt. Folyvást mor­mol magában valamit. Ogylátszik, megza­varodott. Az őrnagy lement a konyhába. A nyitott ablakon át behangzott a gyors hegyi patak zuhogása. Az ablaknál ott ült Atanasz Georgijev gazdasszonya. Ala­csony padkán ült, s egyre mormolt magá­ban. - Vendégek jöttek. Vendégek ... (Folytatjuk) 13

Next

/
Thumbnails
Contents