A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-01 / 44. szám

ZÖLYOMI ANTAL: Öt líra Mikor ez történt, öt líra még — öt líra volt, Első este beírták nevem a vendégkönyvbe, kitöltöttem a bejelentőlapot, s a vacsorát felhozattam a szobámba. Lefekvés előtt nem olvastam, mint máskor. Furcsa este volt, nem érdekeltek a betűk. Kikönyököltem az ablakon, és bámultam a sötét Canale Grandét, ahol alig csendesedett e! a nappali zaj. A vaporettök pléhkéménye lángoló füstöt pö­fögött, s a gyümölcsös bárkákákon énekeltek a munkások. Talán egész éjjel énekeltek; most már nem emlékszem rá pontosan. Szemközt laktam a gyümölcspiaccal. Ez volt az első éjjel. Aztán jött a többi. Gyakran bámultam ki az ablakon, és hallgattam a város zaját, néztem elsuhanó fényeit és szaglásztam, kóstolgattam csípős, érett illatát, amit a sós, tengeri szél izgalmas, felejthetetlen parfümmé szűr át. A többire nem emlékszem, de az elsőt sohase felejtem el. Éjfél már régen elmúlt, s én még mindig az ablaknál könyö­költem. Történnie kell valaminek — gondoltam —, hiszen a címem Jelensky asszonynál maradt, akitől párizsi lakásomat béreltem. Címem, a velencei Mollone penzió címe; ide jár­tam éveken át, Jelenskynének se mondhattam mást, mint hogy itt szállok meg. így is történt. Nos, ha itt vagyok, Va­lerie üzenhet utánam, irhát, telefonálhat, sirhat, könyöröghet, most az egyszer meghallgatom. Ha akar, most is megtalál. Két őra tájban kopogtak az ajtőn: — Telegramma. Francia szöveg táncolt a szemem előtt. Csakugyan ő táv­iratozott. Megköszönte, hogy elutaztam, s megígérte, hogy sokat gondol majd rám. Mindezt táviratban, ahelyett, hogy hosszú levélben hívott volna vissza, mint máskor. Levelet vár­tam, nem táviratot. Ügy látszik megelégelte a dolgot. Mit kí­vánhat egy párizsi lány szegény és messze idegenből szakadt ismerősétől, aki Bachról, Mozartról álmodozik, s közben éjsza­kánként a Sénegal-Bar sárgafogú, vigyorgó zongoráját csépeli? És persze ott volt még André is. akadálynak közöttünk; André a szülők választottjának számított, autógyári ügynök, kis ba­jusszal, suhogó gumikabáttal, jólelkűségével és indokolatlan magabiztosságával. Valerie tehát három évi vergődésünk után André felesége lesz, én pedig itt maradok, mindörökre itt maradok valamelyik Café-Bar zugában. így döntöttem. Mindez régen történt. Hetekkel vagy talán hónapokkal ez­előtt. Az idő összekeveredett bennem; nem emlékszem pon­tosan. Néha a mát éltem, néha a tengnapelőttöt. Az is lehet, hogy már egy esztendeje vagyok Velencében. Nézzük csak: koratavasszal jöttem el Párizsból, a Bois-ban éppen csak vézna rügyeket láttam. Itt Velencében akkor már nyüzsögtek a külföldiek, s a gyümölcspiacon rengeteg narancs piros­lott. Talán az utolsó tavaszi szállítmányok. Nem tudom, nem is vagyok rá kíváncsi. Abbahagyom a számolgatást. Nem fon­tos. A San Marcón zongorázom egy kis kávéházban. Oj tánc­számokat kaptam; a közönség szereti ezeket az édesen fanyar­kás dolgokat. Sokszor még meg is tapsolnak. Késő nyár van. Reggel zsúfoltan indulnak a vaporettök a Lidó felé. A nap­sütés kibírhatatlanul forró, de nekem délelőtt is zongoráznom kell, mert nagy a forgalom. A tulajdonos nagyon kedves, ver­mutot ad szódavízzel, citrommal és kis jégdarabokkal. Ing­ujjban ülök a sarokban, s ha lehet mindig elbújok a kották mögé. Ma délben kísértetet láttam. Bejött Valerie, mellette André, mindenki láthatta: nászutasok. A franciák nem nagyon rajong­nak a külföldi nászútért, biztos, hogy André is ellenkezett, de Valerie kényszerítette. Talán engem akart látni? Talán sejtette, hogy még itt talál? Valerie sápadt volt, de jókedvűnek láttam. André szenved­hetett a hőségtől, mert állandóan legyezgette magát. Hirtelen merész ötletem támadt, majdnem belekezdtem abba a dalba, amit valamikor Valerienek komponáltam. De sikerült legyúrni magamban ezt az értelmetlen ötletet, s tovább ját­szottam a jóval ismertebb slágereket. Nem vettek észre. Üldögéltek, nézelődtek, aztán fizettek. Valerie előre ment. André elővette a pénztárcáját, odalépett a zongorához s egy kis pénzdarabot tett a tányérra. Eldugtam a fejem a kottatartó mögé, mintha valamit keresnék, de ekkor már késő volt. André megismert és meghökkenve bámult a szemembe. Talán dadogott is valamit. Nem figyeltem a sza­vára, a kezét néztem megbűvölten, az aprópénzzel babráló kezét és ujján a jegygyűrűt. Házastársak. De André félreérthette a pillantásomat. Nagy zavarában újból előhúzta a tárcáját, kotorászni kezdett benne, aztán kivett egy ötlírást. Odatette a tányérra. Valerie fehér ruhája már kint ragyogott a Márkus-tér kö­zepén. André hosszú léptekkel indult utána. A pénz ott vigyorgott előttem a tányéron. Vártam még egy kicsit; aztán mikor láttam, hogy már jó messzire vannak, elkezdtem zongo­rázni a régi kis dalt. Most már tehettem; biztos, hogy nem hallották meg. VERES JÁNOS: ^Sörözés 1. Ülök - felettem Krasznahorka vára (mint festmény csak a vendéglő falán), kinézek a tallért-rázó fákra, hab-kontyos pohár csillámlik reám. Gondolkodom — még nemrég pelyhes állam borostás, s ettől arcom kusza, mord, elmúlás sír a kihullott hajszálban: így üdvözlöm a komoly férfikort. Az idő, mint a szilaj csikó száguld, mi voltam tegnap? — álmodó diák, elém az élet csoda-kútja tárult, hittem: mint másnak, majdcsak innom ád. 2. Egy kopott pad jut újra most eszembe, nagy, türelmetlen szomjúság emésztett, egek és tájak fénye hívott csengve, s mint virágzó fák, remények igéztek. Evek suhantak. S szomjasan maradtam. De elűztem a gyászok örvényléséti Bár kín-szirének kísértek csapatban, hogy lenyomjanak s bekapjon a mélység. Most itt vagyok. Kifosztott utas lettem, a legszebb évek vissza nem jöhetnek, meghaltak a kórágyon helyettem, szerelmem maradt sírjukon cöveknek. 3. Teszem, amit a szívem diktál, s eszem parancsol, ha az élet szólít, mint te, tanárom, amikor kihívtál, hogy oldjam ki az egyenlet csomóit. S mint sóvár diák, gyűjtöm a vagyont még, a tudást, míg a csont-pedellus csönget. Célom egy: majd ne mondják, hogy gyomként rútítottam a virágos földet.

Next

/
Thumbnails
Contents