A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-01 / 44. szám

Beszélgetés Vaszilij Parinnal, a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiájának rendes tagjával Az újságírók gyakran írnak a „világűr ostromáról". Pedig nem ostromról van szó, hanem a világmindenség titkainak tervszerű felderítéséről. Ma, amikor már a Nap körül kering a mesterséges bolygó, amikor egyre halad világunk feletti pályáján a harmadik kozmikus laboratórium, a mesterséges hold, a légkör felső rétegeibe rendszeresen „ellátogatnak" a geofizikai rakéták. A rakéták fülkéiben és tartályaiban négylábú utasok, kísérleti állatok is voltak. Az első alkalommal egy nyúl, továbbá a Vakmerő és a Hópehely nevű kutya, a második alkalommal ugyancsak a Vakmerő, valamint a Gyöngyszem nevű kutya „utazott" a világűrbe. Mindenki előtt világos, milyen nagy jelentőségű a kísérleti állatok kozmikus repülése. Hiszen ahhoz, hogy ember indulhasson el ilyen útra, nemcsak egész sereg bonyolult műszaki kérdést kell megoldanunk, hanem a jövendő űrhajóst meg is kell védenünk sok, esetleges váratlan veszélytől. A július 2-i kísérlet alkalmával tisztázódott, hogyan hatnak a repülés viszonyai az izommozgások egybehangolására és az állati izomrendszer funkcionális állapotára. Ez. a kutatási terület rendkívül fontos. Feltétlenül tudnunk kell, hogyan érzi majd magát az űrhajó pilótája a súlytalanság állapotában, milyet) hosszú időre veszti el tájékozódó képességét a világűrben, képes lesz-e szabályozni a mozgását? A Vakmerő nevű kutya mindennemű káros következmény nélkül négyszer járl fenn a világűrben. Gyöngyszem pedig, amely a repülés idejére három egyhónapos kölyköt hagyta a Földön, változatlan állapotban tért vissza hozzájuk, s nyugodtan megszoptatta őket. A szepember 13-án és az október 4-én kilőtt kozmikus rakéták további haladást jelentenek a világűr felderítése terén. A repülés anyagát most dolgozzák fel; ezzel kétségkívül közelebb jutunk olyan rakéta fellövéséhez, amely már embert is visz magával. Mély csend támadt, a nap alábámult a támadás színhelyére. A kormánytól megbízott kísérő holtan feküdt a síneken. A szelíd, kis mozdony egy öreg szilvafa árnyékában sziszegve megszabadult a felgyülemlett gőztől, s többé nem mozdult. Atanasz Georgijev alhadnagy a szelektornál ült és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg utasításaira várakozott. Hirtelen maláriás hideglelés fogta el. Kitárta a forgalmi iroda ajtaját, hogy a helyiségbe is behatoljon a napsütéstől átfűtött friss levegő. A komor, citromsárgára sült képű ember most megállt az ajtóban, s elnézte a fura teremtményeket, ezt az ellenséges falkát, mely a többivel együtt hazája szerencsétlenségét okozta. Georgijev alhadnagy még sosem találkozott partizánokkal, de most félelem nélkül qondolt arra, hogv csakhamar előkerülnek valahonnan. Sosem tudta megkedvelni az eldugott, istonhátamögötti tartomány németbarát hivatalnokait. Lelke mélyén úgy érezte, nem is katona, hanem paraszt. Kollégái gyermekeiket német vagy francia internátusokban .neveltették. Atanasz Oroszországot szerette. Vazov, Karavelov és Botev könyvei már gyermekkorában megszerettették vele Oroszországot. Bolgária ellenségei emlékezet óta ellenségei voltak az oroszoknak is. Atanasz Georgijev nyugodtan várakozott a forgalmi iroda ajtajában. Várta a bolgár hazafiakat, a bolgár partizánokat és az orosz katonákat. Déltájban a vonat utasai végre bátorságot vettek: előbújtak a vagonokból, Egy csontos német esernyővel terelte vissza csemetéit a kupéba, mert mindenáron karikát akartak hajtani a töltés alatt. Két sportruhús olasz fiatalember a követség román titkárnőiét akarta rábeszélni, hogy menjen velük Törökországba. A finn attasé ugyancsak előbújt, s bosszúsan szölőmagot köpködött. A legnagyobb feltűnést a diplomáciai kar vezetője keltette. Jobb kezében fehér kendővel, a másikban sétabottal" elindult Atanasz Georgijev felé. Az alhadnagy az ajtófélfához támaszkodva fogadta a hitleristát. — Határozottan követelem, hogy azonnal bocsásson át bennünket a határon, — sürgette őt parancsoláshoz szokott hangján. — Ez nem fog megtörténni. .. — Tiltakozom . . . Persona grata vagyok. — Beszéljen bolgárul! — Telefonálni akarok! — Kivel akar beszélni? — Michov táborszernaggyal. — S azonkívül. — Cirill herceggel. — Kivel még. — Joana királynővel. — Kaphat összeköttetést Radko Dancsev pályaőrrel. Szófiában most ő ül a készüléknél — mondta türelmetlenül az alhadnagy. A követ szemét düllesztette, s érthetetlen szavakat mormolt. Ezüstgombos botjával a kék dombok felé mutogatott; oda, ahol a török határt sejtette. Tüntető vasúti munkások tömege közeledett az állomáshoz. Élükön Radko Csolakov tanító haladt, aki tegnap szabadult a politikai foglyok börtönéből. A követ megijedt, futni kezdett a vagonok felé. A tömegben fenyegető hangok harsantak: Halál a fasisztákra! Bűnhődjenek a fasiszták! Georgijev alhadnagy a homlokát ráncolta. A maláriás lázroham okozta rossz kedvét. Egyébként felejthetetlen nap volt ez számára. Csak egyszer él meg ilyet az ember. A szófiai elvtársak jelentéséből tudta, hogy a szovjet katonai egységek átjutottak már a Dunán, s Várnához közelednek. A főváros lakossága az utcákon tolongott. Szeptember kilencedike emlékezetes nap lesz a bolgárok számára. Már azt is tudták, hogy Georgij Dimitrov az országban van. Ez a hős a haza büszkesége ... — Ugyan mit tegyünk a feltartóztatott urasággal — töprengett magában az alhadnagy. Egyet világosan tudott, kirándulást rendeztek, hogy kijussanak Törökországba, s éjszaka sikerülhetett volna nekik. Néhány perc múlva a vasúti megálló megint elnéptelenedett. Atanasz Georgijev kiválasztott öt önkéntest, s berontott a vagonokba. — Fel a kezekkel! Az alhadnagy elindult a kocsi folyosóján; s betekintett abba a fülkébe, amelynek ajtaját a követ az előbb becsapta maga mögött. A követ felesége hátát fordította az ajtó felé, s hirtelenében el akart rejteni valamit az asztalka alatt. Az alhadnagy felrántotta az ajtőt, s félretolva a német nőt, egy kis hordócskát pillantott meg. — Mi ez? — kérdezte. Az asszony méltatlankodott. — Megfeledkezik az illendőségről, alhadnagy. Ez a királynő ajándéka. Atanasz Georgijev a kazanliki völgyben, a rózsaültetvények völgyében született. Édesanyjával és nővéreivel szedte nyaranként az apró rózsaszirmokat a tüskés bokrokról. Szülei hálószobájában egy kép mögött kis üveg tózsaolajat rejtegetett az édesapja. Ez volt egész vagyona. Egy kávéskanálnyi rózsaolaj Atanasz Georgijev félhavi fizetésébe került volna. (Folytatjuk) 13