A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-18 / 42. szám

J. M, Lermontov (1814-1841) Puskin halála után Oroszország egyik legnagyobb költője, ö is a nép érzéseit szólaltatta meg forradalmi öntudattal. Puskin halálára írt verse miatt a Kaukázusba küldték. Gyönyörű vagy... c. költeményének utolsó sorai is Puskin emlékét idézik. Hazám Más szemmel nézek én hazámra, mint más: szeretem, bár bírálgatom. Sem a dicsőség; melynek vér az ára, sem a békére büszke bizalom, sem a múlt megszentelt emlékei nem tudnak mindig lelkesíteni. De szeretem — nem is tudom, miért -pusztáinak nagy, hűvös hallgatását, a ringó erdők végtelen zúgását s folyóit a nagy áradásokért; döcögni diüőutakon szekéren, nézni sötét est mély árnyékait, kunyhók sorát, mely ott lapul szerényen s a bús nép rezgő mécsvilágait. Szeretem^az égő fű lomha füstjét, a pusztán éjszakázók őrtüzét, lejtőkön egy-egy nyírcsoport ezüstjét a sárga-barna tarlón szórva szét. A bágyadó fényben fürdő mezőket, a szérűt, melyet dús ősz megrakott, a szalmazsúpos, barna háztetőket, a faragott rámájú ablakot. Ünnepkor táncolva vigadókat, elhallgatnám féléjszakákon át, a dobbantókat és kurjongatókat s a mámoros parasztok víg szavát. (Aprily Lajos fordítása) Gyönyörű vagy... Gyönyörű vagy hazámnak földje, te, de viharaid tombolása még szebb, teled, akár a föld első tele, s mint a legelső emberek — a néped! De itt ködtakarója van az égnek, s a lelkünkkel rokon, töretlen és üde, hatalmas sztyep lila fátyola lengi be a szabadságra (eremtett vidéket. De énnekem a sztyeppe idegen, és a bűnös országnak túl fehéren és tisztán szálló, könnyű hóesésben itt nem vidul fel már az én szívem: A sírok nagy vetését észrevétlen borítja s benne az, akit közönyösen ez az egész világ felejt — CSak én, csak én nem! (Fordította Vas István) WEÖRES SÁNDOR Hűvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villőg a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hűvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az embed szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semrpi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hűvös és öreg az este.