A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-11 / 41. szám

Állatok a világtörténelemben Nc menjünk vissza egészen a Bibliáicf:Ne beszéljünk most a paradicsomi kígyóról. Noé olajággal visszatérő galambjáról vagy Bálaám mezopotámiai próféla emberi nyelven megszólaló szamaráról, melyről Mózes IV. könyve tesz említést. Hagyjuk a meséket, s kezdjük mindjárt a történelemnél, a történelmi mondáknál. hiszen itt is találunk éppen elegendő „adatot" azokról a nevezetes állatokról, melyekről a történetírók megemlékeznek. Szóljunk elsőnek a sasról. ^gT A sas már nem a Bibliában, ^B? hanem a világtörténelemben kap fontos szerepet. Az időszámításunk előtti 335. esztendőben lezajlott arbeiai csata előtt Nagy Sándor tábori asztrológusa, egy bizonyos Arisztandrosz nevű görög, a sasok röptét kémlelve ügy látta, hogy a perzsák felé repülő madár győzelmet jelent a macedóniai hadak számára. S valóban. Nagy Sándor 35 000 embere le is győzte Dárius király 600 000 emberből álló hatalmas seregét. A sas később a rómaiak, majd a rablólovagok jelképe lett. De szóljunk intelligensebb állatról is, például az elefántról. Az elefántoknak fontos szerepük volt az ókori ütközetekben. Hannibáltól Julius Caesarig minden hadvezér alkalmazta a csatákban ezeket az „élő tankokat". Caesar még Britannia meghódítására is elefántokkal indult. A róka se játszott jelentéktelen szerepet a történelem során. Különösen pedig a róka farka. Mikor Arisztomenesz az időszámításunk előtti 635. esztendőben súlyosan megsebesülve a csatatéren hevert, utolsó erejével belekapaszkodott a hullák közt settenkedő róka farkába. A menekülni igyekező róka farkát markoló Arisztomenesz ügyesen kisiklott a csatatér körül táborozó spártaiak közül, s így mentette meg az életét. A ludak világtörténelmi szerepét úgyszólván mindenki ismeri:- Egy galliai hadvezér 489-ben (vagy i. e. 390-ben — a történetírók adatai ugyanis nem egyeznek) el akarta foglalni a kifosztott Róma utolsó erődítményét, a Kapitóliumot is, ahol 80 kiváló patricius és Róma ifjainak színe-java keresett menedéket. A támadók valósággal lábujjhegyen közeledtek a Kapitólium falaihoz, de a Junó istennő tiszteletére nevelt ludak meghallották lépéseiket és éktelen gágoqásba kezdtek. A védők felébredtek, a támadókat viszszaverték, a ludak pedig — örök hírnévhez jutottak. A történelemben szereplő kutyák száma olyan nagy, hogy ^^Wpr helyszűke miatt közülük is csak a legfontosabbat említhetjük. Anglia történelmében ugyanis egy kutya jelentett döntő fordulatot. Mikor VIII. Henrik az előtt a világtörténelmi döntés előtt állt, hogy a katolikus egyházzal és feleségével, Aragóniai Katalinnal szakítson, Whitshire hercegét követségbe küldte a pápához, hogy válásához a szentatya jóváhagyását kérje. A herceget, mint mindig, ezen az útján is elkísérte hűséges kutyája. Mikor Whitshire hercege térdrehullva kézcsókra járult a pápa elé, kutyája úgy vélve, hogy gazdájának valami bántódása esik, nekiugrott a szentatya lábikrájának, s alaposan beleharapott. A tárgyalásokat persze nem folytatták tovább ... A világtörténelem legnevezetebb tevéje az a bizonyos dromedár volt, mely Aishát, Mohamed özvegyét hordozta hátán a 655. esztendőben lezajlott csatában. Bár a csata végén Aisha fogságba esett, egyes beduin törzseknél még ma is szokásban -van, hogy harcba indulásuk előtt a törzs legszebb és legelőlekőbb lányát tevehátra ültetik, s így indulnak vele együtt a küzdelembe . . . ft» A történelem első oroszlán-LgrcgjffljP jávai Androkiesz históriájában találkozunk. A rabságból elmenekült Androkleszt elfogták. s a római Colosseum kiéheztetett oroszlánjai elé vetették. De az Androkiesz közelében vicsorgó oroszlán ahelyett, hogy nekiesett volna a védtelen embernek, szelíden odasompolygott hozzá, s kezét-lábát kezdte nyalogatni, mint valami ártalmatlan háziállat. Az oroszlán ugyanis felismerte a szerencsétlen Androkleszt, aki sok-sok esztendőnek előtte kihúzott egy tövist a lábából. Az eredmény: nem csupán az oroszlán kegyelmezett meg Androkiesz életének, hanem a meghatott császár is. Plutarchosz említi, hogy Marcus Antonius császár diadalmi szekerébe oroszlánok voltak befogva. Heliogabalusz sem adta alább. Hámon, karthágói hadvezér pedig még a személyes felszerelését is oroszlánja hátára köttette. Az oroszlán neve többször is szerepel a történelemben, mint címzés. Mohamed veje, Ali az „Isten oroszlánja" jelzőt biggyesztette neve mellé. Ismerjük Oroszlánszívű Richárdot is (I. Richárd). Henrik braunschweigi herceg „Oroszlán Henrik" néven vonult be a történelembe. Gusztáv Adolf svéd királyt pedig „Európa oroszlánja" néven emlegették széltében-hosszában. Az abesszin császár ma is használja a „Júda oroszlánja" címzést. Azt is tudjuk a történelemből, hogy II. Rudolf császár, a prágai Hradzsin idegbajos uralkodója nagyon szerette az oroszlánokat. Ludo Zűbek „Doktor Jesenius" című történelmi regényében említést tesz arról a jóslatról, mely szerint Rudolf császár élete Tycho Brahe horoszkópja szerint szorosan összefüggött Mohamed nevű kedvenc oroszlánja életével. S csakugyan, mikor a nevezetes állat kimúlt, a császár már haldoklott... A történelem lapjairól ismert lovak közül az első hely Sándor Bukefalos nevű lovát f<J\ illeti meg. Caligula, az elmebeteg római császár konzullá nevezte ki Incitatus nevű paripáját. Napóleonnak több nevezetes hátaslova volt. Amelyiken a Szent Bernát-hágón átlovagoit Szeiermarknak hívták. A többi neve: Marengó, Wagram, Szolimán stb. Komoly szerepük volt a történelemben a patkányoknak is. Sennaherib aszszír királyt például (i. e. 705-681) csak azért győzték le, mert az egyiptomi patkányok a csata előtti éjszaka elrágták katonái íjait. A kígyó történelmi szerepe is említésre méltó. Kleopátra császárnő a vesztett actiumi csata után mérgeskígyóval maratta meg magát. Szóljunk végül röviden a farkasról is. Nőstényfarkassal kezdődik Róma története. Ez táplálta Romuiust és Remust, a két testvért, akik később a várost a Tiberis partján megalapították. S ha már a farkassal be is fejezzük a világtörténelemben szereplő állatokról szóló rövid beszámolónkat, említsük meg azt a tényt is, hogy a civilizáció elterjedése talán éppen ennek a ragadozónak létét fenyegeti legjobban. Sok szerepe már nemigen lehet a világtörténelemben. A farkasok száma rohamosan csökken, s ma már főként a mesékben fordulnak elő. Nagyanyó ruhájában ijesztgetik Piroskát. Igaz, nemrég azt olvashattuk a napilapokban, hoqv hazánkban is akad itt-ott néhány példány. A távoli lengyel pusztákról jönnek; ide hajtja őket a tél hidege. De sokáig nincs itt maradásuk. Szervezett vadásztársaságok indulnak ellenük, s elpusztítják őket, hogv ne tehessenek kárt sem emberben, sem pedia a vadállományban vagy a háziállatok között. ZÓLYOMI ANTAL Nagy emberek, kis történetek KEDVEZŐ AJÁNLAT A idösebbik Dumas, a nagy francia regényíró híres volt jószívűségéről. Egyszer felkereste öt egy ,,lecsúszott" írótársa, és patetikus hangon kiabálni kezdett: - Eelakasztom magam és három gyermekemet, ha ön azonnal nem ad nekem háromszáz frankot! A regényírót meghatotta kollégájának kétségbeesése, és teljesíteni akarta kérését. Hiába kutatta át azonban minden zsebét, kétszáz franknál többet nem tálált. - Nem adhatok többet - monta sajnálkozva. Ennyit nem használhatok! - őrjöngött a kétségbeesett férfi, és eltolta magától a felkínált összeget. - Háromszáz frankra van szükségem! Különben én és gyermekeim elpusztulunk! Dumas pillanatnyi gondolkozás után így szólt: — Mondja, kolléga úr, nem volna lehetséges, hogy egyelőre csak saját magát akasztaná fel, a gyermekeit pedig későbbre hagyná? A ZENESZERZŐ ÉS A KÓRUS Händel, a nagy zeneszerző egy angol lord vendége volt. A lord finom borral kínálta meg, mert tudta, hogy Händel nem veti meg a jó italt. A második üvegnél aztán a házigazda megkérdezte vendégét: — Nos, hogy ízlik a bor ? . .. Van-e olyan varázsos és kábító, mint Händel oratóriumai ? — Jó bor - felelte a zeneszerző. — Más borom is van — hencegett a lord. - Portói, tokaji, burgundi, rajnai, görög ... A HÍRNÉV RELATIVITÁSA Jan Kiepura, a világhírű tenorista hosszabb vendégszereplésről tért haza. Az étkező kocsiban egy feltűnően kedves idősebb úrral ismerkedett össze. — Végtelenül örülök, hogy önt megismerhettem — mondta a barátságos öregúr. A tenorista boldogan mosolygott: — Hiába, mégiscsak más otthon, mint külföldön! Képzelje, kedves uram, Amerikában még az is megtörtént velem, hogy valaki megkérdezte tőlem, ki vagyok. Hát meg is feleltem neki! Csak angnyit mondtam: Kiepura! — és otthagytam! ... S a barátságos öregúr megértően mosolygott: — Pompás! Ragyogó!... Dehát tulaidonképpen mi az Ön igazi neve? — Ide valamennyivel'. — kiáltott fel Händel. - Az oratóriumhoz kórus kell! AZ AKKORDMUNKÁS Liszt Ferenc egyszer kénytelen volt egy kis vendégfogadóban éjszakázni. Amikor a fogadós eléje tette a vendégkönyvet, tréfából a foglalkozást így írta be: — „Akkordmunkás." A fogadós hitetlenül nézte az elegáns urat. — Mutassa az ujjait! Liszt mosolyogva teljesítette az óhajt. — Nem igaz, amit beírt! — morgott a fogadós. Ilyen kézzel nem lehet valaki akkordmunkás. — De igen — tréfálkozott Liszt. — Ön csak félreértette a dolgot. Én ugyanis a zongora akkordjain dolgozom ... — Vagy úgy — mosolygott a fogadós —, hát akkor miért nem írta ide becsületesen és "érthetően, hogy „zongorahangoló" ?.'... 14