A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1959-10-11 / 41. szám
Tudósítóink A Csemadok galántai járási titkársága a galántai parkban rendezte meg a járási dal- és táncünnepélyt. A miisoros délutánon fellépő Csemadok helyi csoportok tanúbizonyságot tettek arról, hogy járásunkban az ifjúság a felnőttekkel közösen dolgozik a nép kulturális életének fejlesztéséért. Bevallom, az ünnepélyre azzal a gondolattal indultam, hogy talán akad majd egy-két jó műsorszám is, amit érdemes megnézni. Kellemes csalódás ért azonban engem és a szép számban megjelent közönséget is. A jól pergő műsorszámok ugyanis határozottan helyi csoportjaink fejlődéséről tanúskodtak. Ezt leginkább a tánccsoportokról mondhatjuk el. A műsort a Kodály Zoltánról elnevezett galántai énekkar nyitotta meg, a tánc és énekszámot pedig a felsöszeliek zenekara kísérte ügyesen. Az ünnepély végén emlékérmet kaptak a jól dolgozó, régi Csemadok-tagok: Üjvári Jánosné, Zárecky László, Teplicky János, valamint a galántai helyi csoport. Bukovszky István, Gálán ta *** Párkányi Csemadok helyi csoportunkat elég gyakran bírálják, bár legtöbbször olyanok, akik vajmi keveset tesznek műkedvelő gárdánk fejlesztése érdekében. Mi is a valóságos helyzet? Helyi csoportunk megalakulása után nálunk is nagy lendülettel indult meg a műkedvelői tevékenység. Volt énekkarunk, színjátszó-csoportunk, híres zenekarunk és tánccsoportunk. Sikeres előadásaink anyagilag is megszilárdították a szervezetet. A csoport azonban az évek folyamán szétmorzsolódott. Annyian azonban még vágunk, hogy szép és derűlátó terveket szövögessünk a hosszú téli estékre. Munkatervünk: színjátszóink betanulják Dávid Teréz Lidércfény című drámáját. Szeretnénk újjászervezni az énekkart és a tánccsoportot, valamint egykori népszerű pengetős zenekarunkat. Nem feledkezünk meg az irodalomkedvelő közönségről sem, és rövidesen a szlovákiai magyar írók egy újabb csoportját hívjuk meg és mutatjuk be az olva- , sóknak. Hogy ezeket a feladatokat megoldhassuk, nagy szükségünk van áldozatkész kultúrmunkásokra. Ki kell használnunk lehetőségeinket, hiszen van nálunk elég tehetséges ember, mi pedig szívesen Játunk mindenkit, aki tanulva akar szórakozni és szórakozva tanítani. Vércse Miklós, Párkány Rozsnyón az SZNF 15. évfordulója alkalmából úttörők és partizánok álltak díszőrséget a kommunizmus eszméiért életüket áldozó hösök emléktáblájánál égen ott tündökölt a hold sarlója, s közelében egy apró, fényes csillag. Susztov kedves csacsiságokat mondott a lánynak, míg csak el nem mosolyodott, s mi több, dúdolni kezdett egy régi dalt a tenyérből jósoló cigányasszonyról. Susztov mellett ott ült a lány, s a fiú érezte, hogy nem közömbös számára. Magamagát is lebecsülte volna, ha nem próbálja megcsókolni. De most elrontotta a dolgát, mert oktalanul színlelni kezdte, hogy vele érez. A lány eltűnődött, s ő nem éppen helyénvaló kérdéssel fordult felé: — Szomorkodsz, Dásenkám? Siratod, ami volt s elmúlt? Dása fölpillantott; s látta, hogy a fiú egészen nyugodt. Valami rézdróttal játszadozik, s kintüntetései olykor megcsörrennek széles mellén. A kérdés valóban szomorú dolgokat juttatott a lány eszébe. Szinte látta, mint viszik a repülőtámadás borzalmaitól tébolyult édesanyját az ideggyógyintézetbe. Aztán édesapjára gondolt, aki még a háború elején kiment a frontra, s azóta hírt se hall felőle. Végül magát látta, amint felkeresi a sorozó bizottságot. Három éjszakán át ült, s várt a katonai parancsnokság lépcsőjén, míg meghallgatták s beosztották a hadi autóközlekedéshez. Susztov még inkább e szomorú dolgokra terelte figyelmét. — Édesanyádra gondolsz? Dása csak hallgatott. A fiú kutató pillantást vetett rá. Nem talált rajta semmi különöset; a szeme szürke, rózsás, kis fülcimpája van és ágaskodó szemöldöke — gondolta magában. Hogy sejthette volna, milyen szörnyű emlékeket ébreszt a lányban ostoba kérdéseivel ... A bombák elől Dása és édesanyja a dinnyeföldre menekültek, s ott befúrták magukat a puha talajba. Hátuk mögött pedig lobot vetett a szülői ház nádfedele. — Édesapádról van-e valami hír? — firtatta tovább Susztov. — Igen, — felelte valami szomorú konoksággal a hangjában. Akkor arcába pillantott, s látta, hogy szemét elöntötték a könnyek. — Hol harcol? — Mogilevnél... Kérlek, hagyd abba, ne bosszants már! — Miért haragszol. Tisztességes szándékaim vannak veled. Még mielőtt elmagyarázhatta volna, milyen tisztességes szándékai vannak, az országúton felbukkant a katonai parancsnokság autója, s közelükben hirtelen lefékezett. Susztov parancsnoka, Vatagin ezredes hajtatott arra véletlenül. — Alhadnagy elvtárs, hozzám! Hirtelen ott találta magát a kopott autóban, a beteg sofőr helyén. Dása ott állt a rádiókocsi lépcsőjén és Susztov szemébe nézett. — Az ezredest nem látta? — Hol van? — Ott ni, a román parton. Mosakodik. — A zászlócskával mutatta az irányt, s lelépett a kocsi hágcsójáról. A rádiókocsi lassan átgördült a hídon, s belegázolt az úton elszórt faforgácsba és fűrészporba. Szerencsésen elkerülte a veszedelmet, s egyetlen abroncsa se lyukadt ki a láthatatlan szögektől. Susztov szeme pedig felragyogott. Még a fáradtság nyomai is eltűntek beesett arcáról. Kezében egy apróka vödörrel odasietett a jól ismert Wyllis kocsihoz. Vatagin ezredes széles mozdulatokkal törölgette pirosra dörzsölt arcát. Nyilvánvaló volt, hogy különösképpen nem örvend szárnysegéde láttán, sőt inkább homlokát ráncolta. — Mi újság? Nem volna kedved egy kis gyors hajtásra. — Dehogyis nem, ezredes elvtárs. Csakhogy most egy rozzant kárét kaptam. — Jó, csak vidd a helyére. Aztán majd meglátjuk, hogy lesz . .. Hanem nézd -ez itt Európa. Nyisd ki jól a szemed, mert nem mindennap vonulunk át országhatárokon. Susztov valóban körültekintett. A gát alatt két zsákszövetbe burkolt holttest feküdt. Egy asszony és kislánya. A repülőtámadás után hozták őket ide a katonák. Az anya apró madárarca eltorzult a haláltusában, a kislány homloka sárga volt, mint a viasz ... Ez a háború — gondolta magában Susztov. Hirtelen odafordult Vataginhoz. — A rádiókezelő egész éjjel a vevőkészüléknél ült. Csak színleli, hogy kipihente magát, pedig le se hunyta a szemét. (Folytatjuk) 11