A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-11 / 41. szám

Amessze földön híres Felsővály gyü­mölcséről és szilvapálinkájáról esik itt néhány szó. A falu kicsi, kisebb talán már nem is lehetne, mert akkor puszta lenne. A Zsiha patak mentén száztizennégy faház húzódik meg és há­romszáznyolcvanöt lélek él itt — ez az egész. Gyümölcsöse ellenben jóval na­gyobb. A termő fáknak se szeri, se szá­ma a dombos határban. Alma, körte, szil­va, dió, cseresznye, barack, eper és meggy terem itt, de nem csupán néhány zsákra vagy néhány szekérre való, ha­nem több vagonra való egy-egy gyü­mölcsfajtából. Ha jó a nyár, húsz vagon alma, szilva, nyolc-tíz vagon dió, három vagon körte jelenti a csúcstermést. És ilyenkor a vályi ember, boldog, jól érzi magát, nem cserélne senkivel. Áldja, ezerszer áldja okos elődjét, aki éppen itt, a tornaijai já­rás legszélén, ezen a jó agya­gos talajon vert fészket, ahol a vé­letlenül elejtett magból oltás nélkül is terem1 gyümölcs. A falu legöregebbjei mesélik, de a fia­talabb korúak is tudják azt a minden hajlékban mosolyt csaló epizódot, hegy ha régebben a vásárokat járó vályi em­bertől megkérdezték, hová való, nem kis büszkeséggel felelte: „Vályba, a jó föld­re!" Persze ezzel csak nyáron dicseke­dett, amiker a fák roskadoztak a piruló gyümölcsök alatt. Télen mást felelt. Té­len azt felelte: „Vályban nyomorgok!" Nyilván nagyon komoly, bölcs értelem lappangott a kétféle válaszban. Annyi bizonyos, hogyha az e vidéki embert megkérdenék, melyik szerinte az évszakok királya, habozás nélkül mon­daná: a nyár. Mert természetesen és ma­gától értetődően a nyár itt minden: biza­lom, reménység, álom; a télen megvéko­nyult zsebek élesztője, az élet százráncú arcának kisímítója. Gyümölcs, gyümölcs. A tömérdek sok fa már a negyvenes években változtatott a falu képén. Utöt-kopott házikot varázsolt szélére — hivatalosan engedélyezett pálinkafőzőt. Ez a kis, fehérre me­szelt bődé három völgyön tette is­mertté a felsövályi gyümölcsök. levét. És ez a dolog jobbik része. A másik, a rosszabb, hogv a gyümölcs egykor nem kívánatos személyeket is csalt be a fa­luba, hogy csak a csendőröket említsük. Ezek örökké a pálinkafőzök után szag­lásztak, és úton-útfélen belekötöttek a vályiakba: — Bátyám,- néném, hol főznek ebben a faluban pálinkát? Addig kötödtek, szimatolództak, amíg egyszer az egyik napszítta arcú vénember szánalomből-e vagy méregből, de elve­zette őket a templomhoz, és ott indula­tosan azt mondta: — No, ebben az egy házban nem főz­nek, de a többiben mindenütt! Azért senki se gondolja, hogy ahol -gyümölcs van, ott-minden más is van. Nemcsak gyümölccsel él az isten teremt­ménye. ÉÍ egyébbel is. De ez az egyéb Felfiövályb^n már nehezen kerül elő. Elég nagy a határ, ezerhatszázhatvanöt hek­tár, és ebből csak háromszázhuszonöt a szántó. A lélekszám ugyanakkor három­száznyolcvanöt. Tehát méq egy hektár termőföld sem jut egy személyre. Az el­ső köztársaság idején az édes otthontól messze Dobsinán, Rozsnyón, Rőcén favá­gással és fafaragással foglalkozik a falu munkaerejének egyharmada. Télen szél irányában és szél ellenében vándorol, nyáron pedig a Beélik és Gosco birtokain arat Alsóvályban. És ez igy megy ki­lencszáznegyvennyolcig. Azután másképp. A felsövályi ember otthonához közel traktorállomáson és állami gazdaságban kap munkalehetőséget. De még a munkalehetőség sem min­den. Egy ilyen istentől, embertől elzárt faluban más kellett az üdvösséghez- — egységes földművesszövetkezet. Meg is alakul szépen ötvenkettőben az egész fa­lu részvételével, és hozza a villanyt, a mozigépet, a rendszeres autóbuszjáratot, a hangos híradót, hozza a nagy négylám­pás rádiókat és a kezdeményezést új hajlékok megalkotására, művelődési ott­hon és övoda felépítésére ... Dombon állunk, a falu északkeleti ré­szén Varga József titkárral, Kosztur Kál­mán tanítóval és Bárdos Bálint dinnye­csősszel. Innen a tetőről tekintgetünk a házakra, amelyek lányos szemérmesség­gel húzódnak a gyümölcsfák ölelő kar­jaiba. Előttünk másfél hektárnyi dinnye­föld. Őrzője pásztor és csoportvezető egy személyben. Alacsony, szikár, bajszos hatvanas ember. Bőbeszédű, újságírók­nak való falat. A kertészkedés tudomá­nya a kisujjában. Ezen a nyáron is olyan dinnyét termelt, hogy aki megkóstolhat­ja, sokáig szájában hordja az ízét. A titkár meg a tanító mondja, hogy ez a kifáraszthatatlan öreg a kalyiba előtt szeret leginkább álldogálni, és vajon miért? — Ránézhetek a falumra - mondja csendesen Bárdos Bálint. - Láthatom, ho­gyan változik, alakul. Mikor én ide kerül­tem, nem volt itt jóformán semmi. Csak a sok gyümölcsfa. Oszt egyszerre hogy megváltozott minden. 'Földem lett nekem is. — Mikor lett földje? - kérdi a tanító. — Hát ötvenkettőben, amikor a szö­vetkezet megalakult, öreg fejjel értem meg ezt a jó dolgot, és hogy megfiata­lodott a lábam. Azóta meg sem állok, csak megyek, csak dolgozok, mert tet­szik tudni, kemény életet éltem én a mások birtokán, oszt nagyon tudom ér­tékelni a mostani sorsom. — Egészséges még? — veti közbe a titkár. — Nem mondhatnám. Fáj néha a gyomrom. A doktor meg is vizsgált már, és megparancsolta, hogy még sört se igyak. Hát sört nem is iszom, csak szil­vapálinkát, mert a vályi ember arról nem tud elszokni halálig. Volt egyszer úgy is, hogy az orvosok lemondtak rólam. Én akkor sem mondtam le a pálinkáról. Mé­gis élek, itt vagyok! Nevetünk, derülünk a szavain, nagyon is természetes észjárásán, azután kíván­ságára körülülünk egv hatalmqs görög­dinnyét. Kostoljuk meg, ízleljük meg — ez az óhaja. Jókora szeleteket nyom a kezünkbe. Eszegetünk. És a közeli, tá­voli qyümölcsösökre pillogunk. A tanító nem győzi eléggé dicsérni a dinnyét. — Jó íze van! — mondogatja. Az öreg sokáig nem szól, csak mo­solyog, derül, boldog arccal. — Akárcsak az éietnek! Aztán elhallgatunk. A hirtelen kereke­dő szélre figyelünk. Ügy tűnik, mintha a jó vályi földbe gyökeret eresztett fák ebben a pillanatban az öreqember szép szavaira bólintgatnának. MACS JÖZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents