A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-04 / 40. szám

A szabadság kapujában Afiatalok csoportja az elesett harcosok műemlékének megkoszorúzása után felbomlott. A kékinges leányok szerteszéledtek, kettesévei-hármasával járták a sírkertet. Marika örökös csacsogását is mintha elvágták volna, szótlanul szemlélte a terméskőbe vésett neveket. Elválaszthatatlan barátnője, Dagmar nem kis csodálattal vette tudomásul hangulatának változását, ennek ellenére egy pillanatra sem tágított mellőle. Az egyik tömegsírra éppen akkor égővörös rózsacsokrot helyezett egy asszony, mikorra odaértek. Marika a virágon felejtette tekintetét. — Te, Dagmar — suttogta barátnője fülébe —, el tudod-e képzelni, mit erezhettek ezek a katonák az utolsó pillanatban ? — Nem, effajta gondolatok nem fordultak meg a fejemben, nem is értem, hogyan ötlött ilyesmi az eszedbe. — Ne érts félre, ez nem puszta kíván-csiskodás, de gondold meg, ha valaki azok közül, akik itt nyugszanak, ne, ne szakíts félbe, tudom, nincs feltámadás, de ha mégis valamelyikük elénk toppanna, van fogalmad róla, milyen csodálatos dolgokról, hőstettekről adhatna számot? — Ugyan Marika .. . — Ha például — folytatta a közbeszólást elengedve füle mellett, és találomra az egyik névre mutatott —, teszem azt Rocska Péter hadnagy elénk lépne és elmondaná ... — Ne folytasd — tiltakozott Dagmar — hátborzongató dolgok ezek. A háborúnál szörnyűbb nincs a világon. — Engem mégis érdekelne Rocska Péter sorsa — makacskodott Marika —, sajnos, nem mondhatja el. Kár. A lányok heves vitájuk közepette megfeledkeztek az idegen asszonyról. Csak akkor figyeltek fel rá, mikor hozzájuk lépett és megcsikordultak a vágott kövek léptei alatt. A lányok összerezzentek — Ne ijedjenek meg — mosolygott rájuk —, nem vagyok szellem. Akaratlanul kihallgattam beszélgetésüket és egy névre lettem figyelmes, amely ... egyszóval eleget tehetek kívánságának - kapcsolta tekintetét Marika éjfekete szemébe —, elmondhatom Rocska Péter történetét. Jöjjenek, amott találunk egy üres padot. A két lány izgatottságtól égő arccal telepedett le az asszony mellé. Különös ősz járta tizenöt esztendeje. A Dukla szoros felett halált hozó ólomfellegek vertek állandó tanyát. Szakadatlanul mennydörögtek a fegyverek. Komor nappalok és vaksötét éjszakák váltogatták egymást, s iránytűként az ágyúk torkolattüze mutatta az utat Csehszlovákia felé. Rocska Péter elgondolkozva kanalazta csajkájából a kihűlt gulyást. A levegőben csend, vihar előtti vésztjósló és félelmetes nyugalom reszketett. Rohamsisakján lüktető indulót doboltak a szapora esőcseppek. — Hadnagy úr! Az esőfüggöny mögül tömzsi katona bukkant elő. — Mi újság, Szitkos? A kérdezett lekuporodott a figyelőállásba. — Munició érkezett, töltények és kézigránátok. — Ha a legénység megvacsorázott, azonnal osszák ki! - Parancsára, hadnagy űr! Valahol felvakkantott egy géppuska, akár a komondor, ha idegent szimatol. Aztán ismét némaság zuhant a tájra. A katona nem moccant helyéről. - Van még jelentenivalója, Szitkos? - Nincs, hadnagy űr. Csak ... kérdezni szeretnék valamit. - Kérdezzen. - A fiűk erősködnek, hogy a dombon tűi... - Igazuk van, az ott — és tekintetét a sötétlő fenyők felé vetette — már csehszlovák föld. A szabadság kapujában harcolunk, Szitkos. Ha a négyszáznyolcvanegyes magaslatot megtisztítjuk a németektől szabad az üt Eperjes felé. S aztán nincs megállás Prágáig. Kisöpörjük a fasisztákat országunkbői. - Ogy legyen, hadnagy úr! Hej, de jó is lenne találkozni az otthoniakkal, öt esztendeje hírt sem hallottam felőlük. Legalább tavaszra szerelnék hazakerülni. Tetszik tudni, hadnagy úr, árendás földünk van, aztán ilyentájt az egész családnak meg kell markolnia az ekeszarvát. De hol van még a tavasz .. . — Elérkezik, Szitkos, előbb vagy utóbb hozzánk is beköszönt. S akkor befellegzik az árendás világnak. A föld ura az lesz, aki megműveli. Az ekeszarva sem töri fel soká a tenyerünket, traktorok zakatolásától visszhangzanak majd a rónák. Persze, máról holnapra nem fordul meg a világ. És legeslegelőször át kell törnünk a Duklán, ha törik, ha szakad; érti, Szitkos? - Értettem, hadnagy űr! Jelentem, távozom! - Elmehet! Távozása után Rocska karkötőórájára pillantott. A foszforeszkáló számlapról leolvasta, hogy még negyvenöt perc és aztán... A biztonság kedvéért lecsatolta őfáját és felhúzta. Még meleg hátlapján kitapintotta a leheletnyi bemélyedéseket. A nevét, melyet édesanyja vésetett bele. Édesanyja, akiről azt sem tudja, él-e ... Megrázta fejét. Nem, ez nem az érzelgések ideje. Még negyven perc ... Sisteregve röppent a magasba az első zöld rakéta, utána a második, aztán a harmadik. Egy láthatatlan karmester beintésére fortissimóval megszólalt a számtalan tagű zenekar fegyvereinek halál-szimfóniája. Dübörgő zenéjétől felnyögött a völgykatlan, mint egy vajúdó asszony. Egetverő kiáltás harsant az égig. Hurrá, előre! Rocska görcsösen szorongatta géppisztolyát és rohant az emberáradattal, mely akár a kiáradt óceán özönlött az ellenségre. Hurrá, előre! Az ellentűz gyengül — állapította meg néhány perc műlva. Visszavonulnak! Csak előre! Emberi testbe botlott. Elérték az ellenség első vonalát. A kapaszkodó egyre síkosabbá vált. Meg-megcsűszott, a sárban, vagy a vértől iszapos talajon, kinek van, erre most gondja? Egy bokor mögé vágódott. Körültekintett. Sortűz dördült ,a csatárlánc rendje felbomlott, a katonák fedezék után láttak. Újabb lövések dördültek. Ott, jobbra, a németek utóvédje állította meg az előrenyomulást. — Gránátot, gránátot vágjatok közébük — üvöltötte, de senki sem engedelmeskedett -, gránátot — ismételte önkívületben. Arra lett figyelmes, hogy valaki feléje kúszik. Szitkos. — Hadnagy űr, elfogyott a kézigránátunk. Engedelmével, mégis kifüstöljük a fasisztákat. Csak előbb néhány gránátra teszek szert. — Hol? — A német lövészárokban. Olyan fejvesztetten menekültek, hogy halottaikat és sebesültjeiket hátrahagyták. Azoknak pedig nincs rá szükségük ... I És már kúszott is előre. Néhány méter után beleveszett a füstös homályba. Rocska hallgatózott. A szárnyakon egyre távolabbról hangzott a hurrá. Csigalassúsággal műit az idő. — És ha megsebesült - villant át agyán. Gránátrobbanás hessentette el a kínzó gondolatot. Egy-kettő-három, Szitkos működik, nagyszerű fiú! A német fegyverek elhallgattak, előre! — . Rocska felpattant és ösztönszerűleg"arra vette útját, amerre Szitkost sejtette. Néhány ugrás s a homályhoz szokott szemébe tűnik a kanyargó árok. És ott áll Szitkos, s ki tudja hányadik gránátot hajítja. Még egy nekirugaszkodás s mellette terem. A katona kezéből űjabb gránát száll a menekülő németek felé, ám utána mintha áramütés érné, megperdül tengelye körül és az árokpartra roskad. — Szitkos, Szitkos! Föléje hajol. A harcos szája szegletén 18