A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-27 / 39. szám

mm m XVI. Janika mélyen alszik a kis gyerekágy szép álmot termő puha ölén. Álomrózsás arcára rátelepszik a ház előtti utcalámpa fénye. A két nagy ágy egyikében Pista és Jolán fekszik. A beszűrődő fényben meg-megvillan az asszony meztelen válla. Fekete haja szétbomolva folyik szét a hófehér párnán, mint sötét tó, melynek hullámain meg-megcsillan a fény. Tervezgetnek, jövőt szőnek, de Jolán előtt még mindig nem világos minden. — Én nagyon félek, Pista! — suttogja. — Mi lesz velem abban a nagy idegenben? — Velem leszel, nem egyedül vágsz a világnak! — feleli Pista. — És ha belebolondulsz majd valakibe, valami fiatalabba, engem meg elzavarsz?... Ilyen is megtörtént már! Hová leszek, mi lesz velem akkor? Hiszen haza már soha többé nem jöhetek. — Mire jó az ilyen beszéd? Ha igazán szeretsz, nem gondolsz ilyesmire! — Dehogyisnem, Pista! Ám nagyon meg kell gondolni a dolgot. Nem gyerekjáték ez! — Ne csacsiskodj! Szeretjük egymást, tudjuk, érezzük, hogy boldogok leszünk egymással, mi koll még? Hiába minden meggyőző szó, az asszony fél, szinte remeg a félelemtől, nem bír magán uralkodni: — Mit szól majd édesapám, édesanyám? Elsüllyednek szégyenükben, örökre elátkoznak. Ugye, te ilyesmire nem gondolsz? — És ha itthon maradunk és kitudódik a dolog, akkor mi lesz!? — válaszol kérdéssel a legény. — Azt hiszed, hogy majd ölbe teszi a kezét és mosolyogni fog? Kitekeri a nyakadat. Hát a falu? Azt hiszed, hogy kibírnád a falu nyelvét? Az asszony sírni kezd. Egyre keservesebb, egyre fájdalmasabb a sírása: — Tönkretetted az életemet. Te, te vagy a bűnös! — Nyugodj meg, Jolikám, ne sírj, mert megszakad a szívem !— suttog a legény nagyon melegen, szinte könyörögve. — Meglátod, nagyon boldoggá teszlek... Szeretlek, szeretni foglak örökké, mindent megteszek érted meg a gyermekünkért! Csak sokára szól Jolán: — De tudd meg, Pista, hogy ha engem becsapsz vagy elhagysz ... — Akkor mi lesz? — Csak addig élsz! — Hát akkor én örökké fogok élni! A kiságyban mocorogni kezd a gyerek. Forog, nyöszörög, mintha rossz álom kínozná. Valamit mondana, de csak mormogás jön ki a száján. Később érthető lesz a szava: — Édesapa ... apuskám ... ne, ne ... hagyjon . .. meghatni... a körtefánál... ugye ... ugye nem engedi... hogy háború ... legyen ... ugye én ... mérnök .., leszek ... apus ... édes ... apa... — Az utolsó szó egészen elhalkul, végül megnyugszik a fiúcska. — Ügy látszik, megint telibeszélte valamivel a fejét az apja! Még álmában is azzal tépelődik, szegénykém!... sajnálkozik Jolán. — De milyen iskolába jár majd a lelkem? Ott biztosan nincs magyar iskola. — Kicsoda? — kérdi Pista. — Hát Janika. Pista tudja, hogy most értek el a legkényesebb kérdéshez, megpróbálja hát ezt is elintézni: — Tudod, én úgy gondoltam, hogy Janikát itthon hagyjuk... — Micsoda ? — ül föl az ágyban rémülten az asszony. — Arról szó sem lehet! A gyérek nélkül egy lépést se teszek! — jelenti ki határozottan, és szemét ismét elöntik a könnyek. — Hallgas meg, Jolánka... Ne hidd, hogy nem szeretem Janikát, és azért akarom, hogy ne vigyük el!. .. Van, aki nálam meg nálad is sokkal jobban szereti... az apja! Ismerem Jánost, inkább az életét adná oda, de a fiáról nem mondana le soha! — Nem, nem — zokogja Jolán —, a fiamat nem hagyom itt! — Hiszen lesz nekünk is, Jolánka, éppen olyan szép és okos, mint Janika!... Hagyjuk meg öt Jánosnak, úgysem nyugodna bele, a föld alól is előkaparná! — Hát én!? Én belenyugodhatok!?... Nem, nem Pista, én... én inkább odaállok János elé és megmondok neki mindent, aztán ha úgy tetszik, üssön agyon, azt se bánom!... — És én? Engem kihagysz a játékból?... Hát tudd meg, hogy engem nem lehet falhoz állítani! Ha neked minden mindegy, nekem is az, de nem lesz benne köszönet! — veti oda indulatosan. — Nem fenyegetek én senkit, csak annyit mondok, hogy ha meggondolod a dolgot, én olyat teszek, hogy még száz év múlva is emlegetni fogják! Jolán visszahanvatlik a párnára, egész testét rázza a zokogás. Ügy érzi, hogy a szíve nem bírja reggelig. Végre vagy fél óra múlva még mindig hüppögve megszólal: — Aztán biztos helyre megyünk? — Mintha haza mennénk! ^ — Oda, ahol katona voltál? Jz&hifdá. Vi aratom, Pille Dániel, a tie' ves polihisztor egy illatoson gőzölgő dupla fekete mellett szakszerű és formás előadást tartott nekem a különös nyári szoknyadivatról. „Tudod, tapasztalom, hogy eredeti, ötletes mintázatú szoknyák libennek meg mostanában az aszfalt felett. Fehér vászonanyagon újságcímek, pezsgöreklámok vagy szálludacímkék, rajzok s feliratok fonódnak össze kaotikus ziózavarban. A szép vonalú, karcsú vagy erőteljes és vaskos női lábszárak körül ingerlöen és szeszélyesen táncol a betűk s ábrák kaleidoszkópja. Ha sietnek e szoknyák viselői, akkor ugyancsak jószemű megfigyelőnek kell lenni ahhoz, hogy meg lehessen fejteni a kúsza, újkori, mozgó hieroglifeket, melyek a divat szeszélyében léptennyomon megjelennek az utcai „kiállításon". Sétánál, lassú járásnál viszont jól ki lehet silabizálni mindent. Rászántam néhány délutánt, hogy ezt a jelenséget gondosan megfigyelhessem. E kérdésről tanulmányt szándékozom írni. A pontos tájékozódás és az anyaggyűjtés szinte parancsolóan késztet arra, hogy egyes szoknyákat kitartóan kövessek. Igy alkalmam volt többek között egy érdekes toronygyűjteményt látni, melyben az Eiffeltől kezdve a pisai ferde toronyig, sőt az egyiptomi gúlákig s obeliszkekig minden efféle építmény képviselve volt. Egy másik szoknyán a Glóbus fővárosainak nevei s jellegzetességei libegtek. Egy harmadikon hidak és viaduktok ívei hajladoztak előttem. Egy negyediken autómárkák táncoltak. A világ minden jelentős sajtóorgánumát is alkalmam volt ilyetén módon megismerni — ha irányvonalukat nem is, de címeiket legalább. Egy nem túlságosan karcsú hölgy szoknyáján pedig Elő- és Hátsó-India hegy- és vízrajzi térképe virított. A geográfia nagy kedvelője lévén, majd egy órahosszáig követtem egy hölgyet. Remélem, kitartó fáradozásaim hamarosan meghozzák az eredményt — még néhány heti vizsgálódás és nekiláthatok tanulmányom megírásának. Címe: Nyári szoknyadivat, avagy a sétáló enciklopédiák ..." így nyilatkozott barátom, Pille Dániel, az ismert polihisztor. Még tüzetesen szemügyre vett egy mozgó,- hullámzó gyufaskatulya-kiállítást, majd huzamosabb ideig követett egy szoknyát — melyen egy pálmafák alatt hűsölő beduincsalád barátkozott Hagenbeck állatsaregletével —, majd visszatérve, könynyedéti megjegyezte: „Remélem, nem tartasz ezért szoknyavadásznak? ..." BARÁT ENDRE 10