A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-13 / 37. szám

Ismeri a kereskedelmet TALÁLT TARGYAK — Hány gramm van egy kilogrammban? — Az eladó vagy a vásárló szerint? — Nem adott le valaki egy kékbabos szoknyát, amibe három gyerek kapaszkodott? Itt dolgozik a képzőművészeti körünk Hétvégi pihenés Gyermeknevelés — Állapodjatok meg már végre hogy a sarokba élljak, vagy cukro kapok. — Szlvecském, a levest rántsam vagy habarjam? — Igazán hamarabb gondoskodhattam volna üzemi gyermekotthonról! Kovács István: Az adósság (Folytatás a 19. oldalról) — Kerek egy pengő — rebegtem én is félhangosan. — Kerek egy pengő .. . Kis csend ereszkedett a műhelyre, s még a hideg kalapácsok is mind reánk néztek. — Nlos? A szél halkan lóbálta a fakilincs madzagját, egy légy kínlódott nagy erőfeszítéssel a csirizes tál szélén, s a katonásan felsorakozott kaptafák a szavamat lesték. — Mind kifizetem — mondtam nagyon halkan. E pillanatban felcsendült a verkli csábító dallama, s vidám lárma szűrődött be az utcáról a kicsike ablakon. Tl-ll-lí-ta-la-la — cifrázta a kopott zeneszerszám. A.hitelező, a szegény emberek lábbelijének házi orvosa szinrtén-meghallotta, mert felemelte a fejét, és kifelé figyelt, összehúzott szemmel irámnézett, s úgy tett, mintha számolna magában. — Tí-lí-lí-ta-la-la .. . Nyeltem egyet, s letettem a pénzt az asztalkára. — Várjunk csak. Itt valami hiba van. Igen, igen! — gyűlt ki benne hirtelen a világosság. — Most már emlékszem! — kiáltotta diadalmasan. — Te gyerek! Hiszen ezt már anyád kifizette! Ki bizony. A múltkor a hetivásáron adta ide a pénzt! Még jő, hogy eszembe jutott! Ejnye, ejnye! Hogy milyen feledékeny is vagyok! — s közben néhány erőteljes vonással kitörölte nevemet az adósok könyvéből, majd visszanyomta a pénzt a markomba. Lassan végre magamhoz tértem, s újra pirosodni kezdett bennem az öröm. — Akkor meg jől van, kiáltottam — s már Kinn is voltam az udvaron. öcséim már halálra kerestek a körhintánál. Fel is ültünk rögtön mind a hárman. Én egy táltos csikóra. Jancsi: egy aranyozott repülőre, Laci meg egy piros autóra. Ö, be nagyon szép volt. Repültünk vígan, egyre gyorsabban. -Utánam Varga Ilonka ült egy fehér nyakú hattyúnak a hátán, s addig erőlködtünk, mind a ketten, míg egyszer sikerült elkapnám a kezét, ő Is szorította az enyémet, olyan erősen és olyan igazán, hogy azóta se engedte el többé. Röpültünk, keringtünk, forgott velünk a patakpart, táncoltak a szilvafák, s ragyogott, nevetett ránk jókedvében a, tavaszi égbolt. Már az ágyban voltam, de még akkor is a fülembe bizsergett a kedves, andaltő dallam. . — Tí-lí-ll-ta-la-la ... Hirtelen felültem. — Édesanyám! Édesanyám! — szóltam a sötétben. — Tessék. — Ki tetszett fizetni Kozma bácsit? — Én ugyan nem. Mikor? Miből? Aludj már,,még éjszaka sem hagyod békén az embert. Nem is szóltam azután egy árva szót sem, csak ültem kavargó gondolataimmal, s újra meg újra magam előtt láttam a bütykös, csirizes kezét, amint kitörölte a nevemet az adósok könyvéhői, s én meg beírtam az ő nevét arany betűkkel: a szivembe. 23