A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-13 / 37. szám

o KOVÁCS ISTVÁN AZ ADÓSSÁG tt kezdem a dolgot, hogy szánkózni vöitunk & Gobolyán Bodnár Pistával meg Hunyák Pityuval. A szánkó Bodnár Pistáé volt, ez azonban csak annyiból lényéges most, hőgy amikor Marton Jani bácsi öreg szilvafája nem akart előlünk kitérni, a szánkó igazságos három egyenlő részre szakadt, s a bakancsom talpa is búcsút mondott a felsőrésznek. A szánkó miatt Pistát otthon alaposan elverték - s azt üzente a húgával, hogy soha többet nem szól hozzánk az életben. Így történt aztán, hogy másnap Hunyákéknál haditanácsot tartottunk: Pityu, én, no meg Bodnár Pista, a legszenvedélyesebb szánkózó. Azon törtük a fejünket, hogyan lehetne valami szánkót szerezni. A tervezgetés vége az lett, hogy a méhes oldaláról szép csendesen leemeltünk két szál deszkát, azután fürészeltünk, fúrtunk, szögeltünk, s egy rövid óra múlva újra a hegyen voltunk. örömünket azonban két esemény alaposan megrontotta. Pityut a méhészkedő nagyapja egy félóra múlva a méhes végéhez kötötte némi elmélkedés céljából — én meg a bakancsomat kötöztem állandóan holmi dróttal-madzaggal, mert a télvégi hóvlz ott buggyant ki belőle, ahol előzőleg minden megerőltetés nélkül be is mehetett. Igy húsz év után az ember már igazán őszinte lehet, s ma már bevallom, hogy e két zavaró körülmény közül a méhesben lejátszódó tragikus dolgok nem nagyoil bántották lelkiismeretemet, mert ma neked, holnap nekem, - haném a cipőm, az szörnyen bántott. Fájt érte a szivem, mert nehezen vásárolt, becses jószágom volt - vasárnap vasárnapi, tavasszal tavaszi, sőt édesapám, még azt is mondta ősszel, amikor a tornaijai vásárról hazahozta, hogy: — Ügy kiméld, fiam, hogy még házasodni is ebbe mégy majd! Szóval itt már marcangolt a fiúi lelkiismeret, mert a mezítlábas falusi nyár még meszsze volt — s ki tudja? — hátha csakugyan nem kapok emiatt majd feleséget se? Egyszóval a cipőm kutyául nézett ki, pedig hóolvadás idején sokkal jobban kellett a jó lábbeli, mint kopogós télben, mert ha vizes, lucskos volt a lábunk, a különféle gyerek-nyavalya egy-kettőre ágybadöntött, akkor aztán ihattuk literszámra a „herbatét", mert az orvos bizony akkortályt elérhetetlen fényűzés volt a szegény ember gyerekének. Tenni kell valamit! — volt az általános vélemény. — Vidd el Kozma bácsihoz! — villantotta fel diadalmasan Jancsi öcsém a jő javaslatot, akinek néhány nappal azelőtt szintén az öreg Kozma tatarozta ki megviselt cipőit. öcsém ötlete helyén való volt ugyan, de a megvalósítása mégsem volt olyan egyszerű. Először is: szülői engedélyt kellett volna kérnem, hogy szaporíthassam az adósságot, mert a magunkfajta szegény embernek csak akkor volt egy kis pénze, ha a szentgyörgynapi vásáron sikerült egy-két malackát eladni, vagy ha a szakajtóban gondosan összegyűjtött tojást egyszerre megvásárolta valaki. Másodszor: hátha- már ülnek egynéhányan a szurokszagú, kopott deszkalócán, akik várják a mester úr kezenyomán újjászületett lábbelit? Harmadszor: nem lődit-e ki a suszter az ajtón? Mert alig egy jó hete, hogy én ls nála jártam, s szigorúan a lelkemre kötötte: — De aztán kiméld meg, mert az ég se győzi rátok a munkát! Mit lehetett azonban tenni: házunkat óvatosan megkerülve, újra csak a zöldkötényes Kozma bácsihoz igyekeztem. Némi kerülő után eljutottam az öreg házához. Átmentem a keskeny tornácon, annak a végében volt a műhely. Bekopogtam. — Bujj be! — volt a tömör, érthető válasz. Illedelmesen köszöntem, ketten is fogadták, s pironkodva állva maradtam. — No, legény mit hoztál? — kérdezte a mester aki épp a Zachar Laci bácsi nagy csizmáit varrogatta. Egy kis munkát lioztam. — Az apádét? — Nem. — Neeem? Talán csak nem a bakancsodat rúgtad szét megint? — és szemrehányóan rámtekintett sűrű szemöldöke alól. — De igen, — gyóntam neki halkan. - Leválott tegnap délután a talpa. — Mutasd. — Odaléptem, s közben Máté Pista bácsi is közelebb hajolt, úgy szemlélték elcsúfított szöges bakancsomat. — Hát ebből az isten se csinál többet bakancsot! — hangzott el felette a szakvélemény. — Valósággal eszitek a lábbelit. Nem győzök rátok dolgozni, s közben megpiszkálta az ásító, elázott talpat. — Most különben sem érek rá. Látod, ez is sürgős, mindjárt érte jönnek/ aztán még ketten ls itt várnak előtted - s a kis lócára mutatott. Megint megnézte a cipőm, s tovább beszélt. — Ezenkívül van még egy nagyon sürgős postamunkám is, ahnit már ma délre be is kellett volna fejeznem. Minden pillanatban jöhetnek érte, — s előhúzott a sarokbői egy pár fényes szárú, félig elkészített gyönyörű lakkcsizmát. A készülő új csizma fényében valósággal megsemmisült az én viharvert, rongyos bakancsom, s álltam hát középen leverten, tanácstalanul, s közben már azon főtt a fejem, hogy mit mondok majd másnap öérecz tanár úrnak, ha esetleg édesanyám nem enged el ilyen cipőben iskolába. — Hát akkor jó — törtem meö a csendet. - Majd eljövök holnap — s máris az ajtót kaparásztam. — Nocsak, mutasd még egyszer — szólt rám a mester. Nézegette, forgatta, még a térdem is majd kicsavarta, s a lábam ujját tréfásan megszorította. — Ei a te lábad? — Az a! — mondtam vidámabban, mert már bízni kezdtem. — Azt hittem, hogy valami liba-láb. Olyan lucskos és hidég, mint a patak szélén ácsorgó gúnáré. Nevettek. Én is nevettem. — No, vesd le hát, s ülj oda a kályha mellé. Gyorsan cselekedtem. Még egy szőrzsák darabot is kaptam, hogy belülről is törülgessem ki vizes cipőmet, aztán lassan, kellő távolságból úgyahogy ki is száríthassam. Csendesen üldögéltem a jő melegen, s közben nagy figyelemmel hallgattam beszélgetésüket, úgy eldöntötték ott Európa sorsát abban a kicsi, csöndes műhelyben, hogy gyönyörűség volt hallani! Máté bácsi, a vén községi kerülő néha hangosan felolvasott a Függetlenség című újságból, aztán alaposan megvitatták a hihető és hihetetlen dolgokat, olykor-olykor egy vaskosai nevettek is, de inkább elégedetlenség csendült ki a szavukból, és jól láttam, hogy homlokuk barázdái .milyen sűrűk és milyen mélyek. Közben a homály is egyre közelebb jött a kertek alól, bekukucskált a tenyérnyi ablakon, bedugta vékony ujjait aziajtő repedésein, felmászott az izzadó falakon, aztán szétfolyt a füstös gerendákon, mint az őszi köd a Galyagos felett. Az emberek már elmentek. Ki-ki a maga dolgára. Már csak ketten voltunk. Én a kályhánál, a mester az ablak közelében. A sűrűsödő alkonyatban ülve még egyre csak orvosolta, szögelt&, varrta a Nagy Pista bácsi bakancsait, mert reggelre annak is készen kell lennie, hiszen hajnalban az erdőre mennek fát vágni. Mindjárt jön érte a felesége, aki dél óta már kétszer is megsürgette. Mikor aztán befejezte, világot gyújtott. — Na, megszáradtál-e már? — Meg. — Lássuk csak hát azt a roncsot. Kaptafára húzta, egy keskeny szíjjal a térdére szorította, s csak úgy találomra végigkopogtatta, mint az orvos a nagybeteg hátát. — Rettenetes nyuzárok vagytok. Az ember nem is tudja, hogy hol kezdjen hozzá. Hoztál-e valami talpat? „Ugyan honnan hoztam volna én talpat!" — gondoltam magamban, de csak bűnbánóan ennyit szóltam: — Bizony azt nem hoztam. — Hát akkor miből csináljam meg ? — Nem tudom ... — Nem tudod, nem tudod — ismételte az öreg dohogva s közben a lim-lom között keresgélt. Talált is egy gyeplő-darabkát, s félkörben a talp köré illesztette. — Szétszakadt az egész branzol! - állapította meg közben. Ettől aztán úgy megijedtem, hogy sokáig nem is mertem odanézni. Ki tudja, milyen nagy baj lehet az, ha a branzol is szétszakad? Végre munkához látott. Itt szögelt, ott varrt, s közben szüntelenül korholt. Nagyokat pislantva mélyen hallgattam, csak a harisnyás lábam tapogattam meg néha-néha, hogy nagyon vizes-e még. Vagy egy órányit dolgozott, amikor így szólt: — Na, gyere csak ide, te lócsiszár. Húzd fel gyorsan — és tréfásan hátbavert. Amikor felhúztam, úgy nézett ki a másik mellett, mintha nem is a testvére lett volna. Egészen megszépült, megújult. Igaz, egy kicsit magasabb lett, mint volt, viszont ugyanannyival keskenyebb, ám ez engem egyáltalán nem ejtett kétségbe, örültem, hogy már nem tátong, és nem folyik bele a víz. Ahogy a halvány fény alatt ott gyönyörködtünk a befejezett munkában, még a másikon is észrevettünk valami kétújjnyi varrnivalőt, s rámparancsolt, hogy vessem le azonnal azt is, 18