A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-16 / 33. szám

/Q tiltakozó asszony Drámaian lenyűgöző nőszobor áll Nishan Toor szobrászművész kertjében, az ame­rikai Los Angeles egyik külső negyedében, a Wilson hegy lábánál. Amerikában még kevesen ismerik — helyesebben: kevesen akarják ismerni -ezt a szobrot, s mégis, némaságában is messze szálló szava az egész világon visszhangzik. Ez a női szobor a világ lelkiismeretét példázza, s a .pusztító atomfegyverkezés ellen tiltakozik. Nishan Toor azok közé a haladó szellemű amerikai művészek közé tartozik, akik tisztán látják, hogy az egyre fokozódó atomfegyverkezés végső pusztulásba dönt­heti az egész világot. Ez a felismerés vezette szerszámait is, mikor megmin­tázta a „Tiltakozó asszony" kifejezésteljes alakját. Mit mond ez a szobor? Azt, hogy a nőknek, az anyáknak ki kell állniok, s minden szavukkal, minden cselekede­tükkel meg kell védeniök az emberiséget az atomrobbantások, az atomfegyverek használata következtében beálló pusztulás ellen. A világ valamennyi asszonya ne­vében beszél ez a szobor. A leningrádi és sztálingrádi nök, a vietnami és ko­repi anyák, Afrika szabadságért küzdő népei nevében. Minden józan, meggondolt, békés munkát és békés életet kívánó ember nevében szól és kiált! Eddig még kevesen látták ezt a szob­rot, s még kevesebben vannak azok, akik hazájában megértették a szavát. Nishan Toor szobra magányosan áll a Los Ange­les-i villa kertjében, s a Csendes-óceán végtelen kék tükrét nézi. De nem marad már sokáig ilyen elhagyatott. Hangja el­hatol Kínáig, Indiáig, s még sokkal, sok­kal messzebb. Kiáltó szavának visszhangja eljut majd Amerika békeszerető asszo­nyaihoz is, azokhoz, akik ma még talán nem értenék a szavát. Nincs már messze a nap - mondta Nishan Toor —, midőn az amerikai nök is felfigyelnek erre a kiáltásra, s a világ valamennyi asszo­nyával összefogva küzdenek majd az atomfegyverkezés ellen, a világbékéért. - Az én lányom nem mehet ezek közé - kiáltotta magánkívül, mit szólna anyád hozzá? Megőrültél? Emőke felelet helyett felemelte a lá­bát, és megmutatta apjának cipője tal­pát, melyen hatalmas lyuk éktelenkedett. Aztán szelíden, de határozottan mondta: - Éhes vagyok. Másnap beállt a gyárba. Megtudta, hogy könyvtár létesült az üzemben. Könyveket vett kölcsön. Később meghallotta, hogy esti iskolát is lehet látogatni a gyárban. Beiratkozott az esti iskolába. A tanfo­lyamot egy sovány fiatal férfi nyitotta meg. Üdvözölte a munkásiskola hallga­tóit, és elkérte a személyazonossági iga­zolványukat. Mikor Emőke átadta a ma­gáét a fiatalember felnézett: — Kadosa Emőke? Hét maga, hogy ke­rült ide? Itt dolgozik? Persze, nem ismer meg, ugye? Ott laktunk együtt abban a bérházban a Ráb utca hat alatt, nem emlékszik, mi? Persze, hogy nem emlék­szik. Maguk az emeleten laktak, mi meg a pincében, a sötétségtől egyformák lesz­nek az arcok. — Néha az emeleten sötétebb van — mondta Emőke, és az igazolványa után nyúlt. — Megálljon csak! Maga akkor is na­gyon furcsa lány volt. Én csináltam azokat a forgókat, amit maga úgy meg­csodált. Na, most sem jött rá? — De igen — mosolyodott el Emőke -maga azt mondta nekem, hogy azt csak a prolik értik... — Ez igaz, — nevetett fel a fiatal férfi, - akkor maga nagyon megharagu­dott rám, talán még most is haragszik. Pedig én szívesen megtanítottam volna magát forgót csinálni. Az igazolványa itt marad nálam, a tanfolyamot azért végez­heti. A tanulás után várjon meg, még elbeszélgetünk. Később együtt mentek ki a gyárból. Az úton Emőke elmesélte mi történt vele, mióta kiköltöztek a régi lakásbői. A fiú komolyan hallgatta Végig, csak egyszer szakította félbe: — És az apja? Az mit csinál? Az nem törődik magával? — öt nyugdíjazták. Én nem is akarom, hogy törődjön velem. Ahogy egy kis pénzt gyűjtök össze, el is költözöm ha­zulról, - aztán felkapta a fejét — nem akarok tovább emeleten lakni. — Hogy elköltözik, azt jól teszi, de hogy nem akar többé emeleten lakni, az butaság - szólt a fiú, aztán ünnepé­lyesen hozzátette — én például csakis emeleten akarok ezután lakni. Ahová mindig besüt a nap ... Aztán, mikor elbúcsúztak elővett, az aktatáskájából egy újságpapírba burkolt csomagot: — Láttam, milyen rossz cipője van, hát kiutaltattam magának egy párat. Na­gyon kis szám, nem kellett senkinek, de magának úgyis kis lába van, kisasszony. Teltek, múltak a hónapok, Emőke elvé­gezte az esti tanfolyamot. A fiút sokáig nem látta, úgy hallotta vidéken jár mun­kásiskolákat szervezni. Emőkét ezalatt munkavezetővé léptették elő. Aztán el is költözött hazulról. Kigömbölyödött, megszépült. Lusta mostohatestvérei meg csak vártak, vártak egy változásra, ebbe beléfonnyadtak, megöregedtek és irigy­ségükbe belesárgultak. Egy szép napon Emőke épp a százhúsz­soros szövőgép száztizenkilencedik orsó­ján elszakadt szállat igazította meg, mi­kor nagy berregéssel, tülköléssel befutott a gyérudvarra motorkerékpáron egy fia­tal férfi és egyenesen Emőkéhez sietett. - A pálosvölgyi szövőgyárban vezető állást kaptam. Nagy szükség volna ott jő munkaerőkre, nem volna kedve odajönni előmunkásnak? - Nehéz dolog az - mondta Emőke - itt már berendeztem az én kis szobá­mat, most ott újra keressek lakást? - Sose keressen — szólt a fiú moso­lyogva — én természetben kaptam lakást egy új palotában, két szoba összkomfort, napsugaras első emelet. Elvállalnám ma­gát társbérlőnek egy egész életre: ha maga is úgy akarja . .. Emőke az esküvőn virág helyett egy csokor színes papírból készült forgót tartott a kezében, vékony pálcikájuk egy krumpliba volt tűzve. - Már én is tudok ilyet csinálni, meg­tanultam. Ezen mind a ketten sokéig és boldogan nevettek. Aztán a fiú ifjú feleségét a motorkerékpárjának nyergébe emelte és nyargaltak, nyargaltak hegyen völgyön át, míg csak haza nem értek. És még most is élnek. Éljenek! 19

Next

/
Thumbnails
Contents