A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-09 / 32. szám

mm IX. Kis idő múltán az öreg Gál András lép be az utcaajtón törött kaszával, a kezében. Megnyitja a konyhaajtót, de mivel zárva találja, hátra ballag a szín alá és a másik kaszát keresi. A pókhálós sarokban talál egyet. Hüvelykujjával megtapogatja az élét. mormog valamit a bajsza alatt, majd rágyújt. Ha már itthon van. szel egy karéj kenyeret meg iszik friss vizet — a fene vinné ezt a hőséget! — és megy a kamra ablakához a kulcsért: oda szokták eldugni, ha magára hagyják a házat. Dc hiába kotorász az ablakban, keze nem találja a kulcsot. Elindul hát a kenyér és víz nélkül: kibírja uzsonnáig, hiszen addigra végez a mesgye füvével. A tornác végéhez sem ér, amikor hallja, hogy a konyhaajtó zárjában megfordul a kulcs, és nyílik az ajtó. Előbb még mosolyint is egy aprót, mert arra gondolt, hirtelen, hogy a menyecske szundított ebéd után egy nyúlfarknyit. Hanem mikor a Pista fiát látja kilépni nagy veresen az ajtón, utána meg a menyét, megrökönyödésében majd kiejti kezéből a rozsdás kaszát. A tornáclábhoz dűl, majd meg a lépcsőre ereszkedik gyengeségében, mert a lába, amely hűséggel szolgálta ez idáig, egyszeribe felmondta a szolgálatot. Rettenetes fájdalom nyilai a szívébe, agya nem talál gondolatot, még a látása is bizonytalan, mintha koromsötét éjszakában tapogatódzna. Pedig körülötte élettel teli az udvar, fényességben fürdik minden, csak benne, a lelkében fagyott meg az élet. halt meg a nyugalom. Olyasmi történt a háznál, ami a János fia emberségét mocskolja be, ami János fia boldogságát tépi szét, s ami a kis unoka életét gyalázza és keseríti meg. Ha az elkeseredése ordítani tudna, egy pillanat alatt ide csődülne a falu ... Ezalatt a fiatalasszony vizet húz a kúton, és az udvaron lévő kis vályúkat, itatókat friss vízzel töltögeti teli. Majd meg a tyúkólhoz támasztott létrán kapaszkodik fel, és az ülőről kötényébe szedi a tojásokat. Mikor a konyha felé tart, akkor veszi észre az apósát, aki még mindig a tornácvégi lépcsőn ül viaszsárga arccal. Gyorsan hozzásiet: — Maga itthon van, édesapa ? Az öreg Gál András nem válaszol. Nagy keserűséggel lógatja a fejét, és a földet nézi alig rebbenő pillával, mereven, mintha csak azt a pillanatot lesné, hogy mikor nyílik már meg alatta a föld. Az asszonyt rossz sejtések kapják közre: — Régen itthon van már, apa ? Semmi vá.lasz. Jolán az öreg elé guggol és megfogja a karját: '— Szóljon hát, édesapa!... Mi lelte, miért nem beszél?! ... Beteg talán ? Az öreg csak most emeli fel a fejét és fáradt tekintetét a menyére függeszti. Vádló bánat ül a szembogár közepén, aztán az is kiesik belőle, s vele együtt a feje is újra lebillen. Rekedtes, csendes a szava: — Az . .. Beteg vagyok . .. — Jaj, Istenem! — rémüldözik a menyecske — hát akkor mi lesz?!... Üzenjek a Jánosért, vagy telefonáltassak orvosért!?... Szóljon már, apa! Keserű a válasza: — Orvosért?... Minek?... Olyan orvos úgy sincs, aki az én bajomon segíteni tudna ... — Hát akkor, akkor hozok egy kis szilvapálinkát, jó? — hadarja sebesen az asszony, s feleletet sem várva beviharzik a házba. Kis idő múlva egyliteres üveggel tér vissza. Négy-öt decinyi kristályos ital iáncosodik benne: — Tessék, igyon, hátha használ! — Lehet . . lehet, hogy ez használni fog — feleli Gál András és elveszi az üveget, de nem iszik, csak tartja a kezében lógatva és tovább döngöli szemével a földet. — Igyon hát! - nógatja türelmetlenkedve az asszony. — Majd iszok, ha jól esik — feleli az öreg most már valamivel erélyesebben, s még mormogva hozzáteszi. — Mit állsz itt fölöttem, menj a dolgodra! Jolán úgy érzi, mint arcul legyintették volna, ami még nem fájdalmas ütés, csupán figyelmeztetés akar lenni. Megkeményedve felveti a fejét, és sarkon fordulva elsiet az öreg mellől. Gál András kortyint kettőt-hármat, gondolkozik eg.* sort, aztán ismét szájára borítja az üveget. A méregerős kisüsti tüzet rak a gyomrában, a vérében, s a fájdalma lassanként rettenetes méreggé változik. Bunkó az ökle, vasvilla a szeme, s a lelkében ölési vágy háborog. Ismét iszik. Az utolsó korty le sem ér a torkán, amikor kivágódik a vaskapu mindkét szárnya és a Kovács Laci almásderesei után zörög be a szekér az udvarba. A szekér körül jajveszékelő asszonyok, kíváncsiskodó gyereksereg, meg komor tekintetű férfiak tolonganak. A szekérdeszkára ágyazott lucernán Gál János fekszik halottsápadtan, élettelenül... Mikor Gál András odapillant, úgyérzi, hogy megáll a szívverése, hogy az égbolt egy darabja szakadt az udvarba ... A nagy zaj Jolánt is kihúzza a konyhából, de csak a hambitlejáróig birja az ereje. Görcsös mozdulattal még szájához rántja a kötényét, de nyomban feketeségbe borul előtte a világ és összeesik. Az asszonyok gyorsan vizet visznek rá a kúttól, miközben az öreg Gál elindul a szekér felé. Ahogy közeledik, az emberek egymás szavába kapva mondják el neki az esetet: — Tatár Jónásnak segített megrudalni a szekeret... — Biztosan szúrágta volt a nyomórúd, hát eltörött.. . — A rúd végén hasalt, magas volt a szekér, lebukfencezett... — Fejére esett... — Talán a nyakcsigolyája ... — ... vagy a hátgerince . .. Gál András talán nem is hallja a szót, csak megy lassan vonszolva magát, mintha jégen lépkedne. Aztán utat nyit neki a szekér körül álló emberkoszorú. Az öreg bal keze a szekéroldalba kapaszkodik, jobb keze meg kalapját emeli le a fejéről. Egyetlen arcizma sem rezdül, olyan, mint a sötét márványszobor . .. — Jánosom, édes fiam — buggyan fel az öregből nagy sóhajjal a szó, és feje a szekéroldalra billen. — Nyugodjon meg, András bácsi, rögtön itt lesz az orvos, Tóth Józsi ugrott el érte motorkeréken — mondja valamelyik ember az öreg Gálnak, de az csak hallgat, hallgat, majd megrándul a háta, egyszer, kétszer, s mind sűrűbben ... Túl sok keserűség érte, alig egy fél óra leforgása alatt — megroppant a keménysége. Egy pár asszony még mindig Jolánt élesztgeti, s az udvar mindjobban megtelik emberekkel. Közben a kis Janika is hazavetödik. Hazahozta a gyomrocskája. A sok ember láttán rémület remegteti meg kicsi szívét. A kapuban gyökeret ereszt a lába, s csak áll ott, mint egy idegen. Ujjacskája a szája sarkában motoz, s a szemében riadt tanácstalanság lapul. Aztán az emberek szavából megérzi az ösztöne, hogy valami nagyon nagy baj történt náluk, talán az édesapjával, az ő drága jó édesapjával, akit a világon legjobban szeret, akit senkinek sem adna. Bebátorkodik az udvarba, s az emberek között a szekérhez furakodik. Nem tudja azt senki — ő maga se talán —, hogyan került a szekérre. Egyszerűen odakerült, mintha mindig ott lett volna. A életten ember széles melléhez bújik, és ijedt, keservesj zokogás rázza a testét, közben pedig hol suttogja, hol meg kiabálja: — Édesapám . .. Apuskám!. . . Szóljon hozzám!... Édesapa!... Nyissa ki a szemét!... Szeressen meg, drága jó édesapám... Egy ember le akarja venni Janikát a szekérről, de 6 úgy az apjába kapaszkodik, hogy nem lehet. Az asszonyok ajkán feljajong a fájdalom, a férfiak tekintete félresiklik, s a riadt szemű gyerekek görcsös kézzel kapaszkodnak az anyjuk szoknyájába. A kapu előtt felsikolt a mentőautó fékje: megérkezett az orvos. Középkorú, de fiatalos mozgású férfi. Hulámos, barna haja a halántékán ezüstbe szelídül. Az arca biztatást, reményt sugároz. Gyakorlott kézzel nyúl a beteghez. Gyorsan egy injekciót ad be, majd az autóról lehozatja a hordágyat, ráteszik a beteget és az autóhoz viszik. Gál András kérdőleg, szorongva néz a doktor szemébe. Az orvos kissé megemeli a vállát: — Elég komoly az eset, dehát bízzunk a legjobbakban, András bácsi!... Valaki eljön velem a kórházba? Jolán, miután rendbeszedte magát a doktorhoz furakodik és ő ajánlkozik, de az öreg szeme félreparancsolja: — Én megyek, doktor úr! (Folytatjuk) 14