A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-02 / 31. szám

Káröröm emrég vettem egy ernyőt, egy szép íekete esernyőt, melyet össze lehetett csukni — de nem ám közönséges módön, hanem egészen, kicsire, úgyhogy az egész szépen belefért az aktatáskámba. Kinyitni kissé nehezebb volt, de egy kis gyakorlattal mégiscsak sikerült. Am nem sokáig örülhettem neki. Az elmúlt héten egy telefonfülkében letettem egy percre s ott feledtem. Negyedóra sem telt belé. amikor 86zerr.be jutott, s máris loholtam vissza érte — de elkéstem, a szép kis ernyőnek már csak hült helye volt. Mivel mindig erősen — bár, sajna, többnyire reménytelenül — bizakodtam az emberi erényben — feladtam egy apróhirdetést, melyben ünnepélyesen arra kértem a becsületes megtalálót, hogy szolgáltassa vissza jogos tulajdonomat. Evégből közöltem nevemet és telefonszámomat. Emberemlékezet óta nem esett annyi csapadék, mint épipen azon a napon, amikor hirdetésem megjelent. így azután amúgyis minimális esélyeim a semminél ls kevesebbre zsugorodtak. Annál nagyobb volt meglepetésem, amikor déltájban megszólalt a telefon, és egy ismeretlen férfihang a következő kérdéssel jelentkezett: — Halló, ön az, aki a telefonfülkében felejtette az ernyőjét ? — Én... igen, én vagyok! Megtalálta?! — Megtaláltam! — felelte egyszerűen. — Köszönöm önnek, köszönöm ... — Így áradoztam. — Mit köszönget? — kérdezte erre szárazon. — Hogy mit? Hát azt, hogy megtalálta és... Vissza akarja adni . . . — Visszaadni?! Eszemágában sincs. — Nem adja vissza? — Nem. — Hát akkor... — hebegtem elgyengülten — akkor miért telefonált? Az ismeretlen hangja türelmetlenül és dühösen csengett: — Mert nem tudom kinyitni! Érti? Maga biztosan meg tudja mondani, hogyan keli ezt az átkozott esernyőt ki . .. Letettem a kagylót. Mérges voltam és csalódott. De hamarosan megbékéltem. Hiszen mégiscsak jól tette az az ember, hogy felhívott. Ha nem is adja vissza az ernyőmet, azért egy kis örömet okozott. Kárörömat. Barát Endre Figyelmes fér) Gyermeklogika — Látod, Pistike, ez a fehér adja a tejet, az a fekete meg a kávét. Élt egyszer egy kecske. Az állatok között is akadnak néha önfejű ek, de ilyen csökönyös, keményfejü kecskét még biztosan nem láttatok. Mindig és minden körülmények kőzött csak a maga esze után ment. Egyszer megfájdult a foga. Egész éjszaka ordított és reggel sírással küszködve elment az orvoshoz. Abban az Időben a harkály volt a nagytudó orvos. A kecske letelepedett a székbe, kitátotta a száját és óbégatott: — Jaj, jaj, de fáj. A harkály belenézett a szájába és megkérdezte: — — Melyik foga fáj? Nézd csak ezt az agyafúrt csirkefogót — gondolta magában a kecske. — Gyógyítani akar és tőlem ,a betegtől kérdi, melyik fogam fáj. Ha orvos, látnia kell, melyik fáj. És csakazért se mondta meg melyik foga fáj, csak tovább Idabált, jajveszékelt és lábával tapogatta a száját. Haragra lobbant a harkály, fogójával elkapta a kecske egyik fogát és már kint is volt. Persze KECSKE ' m egészséges fogat húzott ki. A kecske meg ül, reszketett a szakálla, rá se nézett a harkályra, csak dühöng. — Fáj még? — kérdi a harkály. — De még hogy — feleli a kecske, de hogy melyik fog odvas, a világért sem árulja el. Annyira kínozta a fájdalom, hogy nem bírta tovább, felugrott és elrohant. A fájós fog meg a szájában maradt. Hazaszaladt és kopogtat az ajtón. — Ki az — kérdi a felesége. Az önfejű kecske nem válaszol. A kopogtatásról meg kellene ismernie, hogy én vagyok — gondolja bosszúsan — azért se árulom el, hogy én vagyok. Felesége nem győzte kivárni a'választ, bement a szobába. A kecskebakk újra kopogtatott. — Ki az? — hangzik újra bentről, de választ megint nem kapott. „Én itt szenvedek a fogamtól — gondolja a bakk — és ő még kérdezgeti, ki az. Azért se válaszolok, tudnia kell, hogy én vagyok." így ült reggelig a kaliba előtt. Mire virradt egész megdermedt, de mégsem árulta el kilétét. Egyszer útrakelt az önfejű kecske, és messze elbarangolt hegyen, völgyön. Mikor fájni kezdett a lába, eszébe jutott, jó lenne hazamenmi már. Éhesen, fáradtan visszafordult. Egyszer csak látja, hogy az utat folyó keresztezi és híd helyett csak palló vezet rajta át. Alig lépett egyik lábéval a pallóra, honnanhonnan nem, ott termett egy béka. — Ne menj a pallón szakálfi, mert belepottyansz a folyóba. Keress inkább olyan helyet, ahol átgázolhatsz, — ajánlotta a béka. — Dehogy esek én le — mekegte a kecske. — Biztosan belepottyansz . .. Előtted jött egy bárány, az se hallgatott rám és alig tudták élve kihúzni a vízből. Mérges lett a kecske: — Ne oktass engem, te brekegő! Ne hasonlítsd hozzám a buta bárányt. Ha azt mondom, nem esek a vízbe, akkor nem ls esek. —Jegyezd meg, hogy nincs itt senki, aki kimentene a folyóból — figyelmeztette a béka. De a kecskebakk rá se hederített a békára. Eljutott a folyó közepéig, ott megingott a palló és az önfejű belezuhant a vízbe. Vizesen, sárosan nagynehezen kivergddött a partra. Hazamenni szégyellt, és itt sem maradhatott, nem bírta hallgatni a csúfondárosan kacagó békát. Elkullogott egy darabon a folyótól, leült és ezt gondolta: — Talán mégis jó lett volna a békára hallgatni. Helmeci Sándor fordítása KESZTHELYI ZOLTÁN: MaggyűjtSk Napsütötte tájakon Ring a tenger búza. Az érlelő Nap arany Fénnyel koszorúzza. Amerre csak lát szemem, Hivnak a kalászok. Szülőföldem, kék eged Derűjében ázok. Gazdag termés vár reánk, Kövér búzaszemmel Tölti meg magtárait A dolgozó ember. Kasza lendül, kasza peng, Amerre csak lépek, Büszke rendet vágnak itt Az aratógépek. Dől a búza, dől a rozs, Tündöklik a kéve, Felnőttek és úttörők Kincse, szemefénye. Fürge úttörőcsapat Dolgozgat a tarlón, Gyűjtögetik a magot, Amig jön az alkony. Lehajolnak s mennek a Felnőttek nyomába, Az elpergett szemeket Szedegetik zsákba. Mázsaszámra gyűjtik ők A jövendö magvát, S a megmentett kenyeret Hazájuknak adják. Boldog munka, aratás Hangja szól e földön; A szorgalom örömét, Költeménybe öltöm 23