A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-28 / 26. szám

MÓRICZ ZSIGMOND Csata lAl két lány reggel óta együtt kapált. A nehéz dologban már összeszoktak, s feltámadt köztük a munka-barátság. Egészen elfeledték, vagy inkább természetesnek érezték, hogy egyikük nagyqazdalány, aki csak szeszélyből kapál, a másik szegénylány, akinek kenyere a kapa, v Végin voltak a rendnek, s már vagy tizedszer értek le az útszélre, ahol legelőször kezdték a munkát. — Jaj derekam, jaj csontom! — kiáltott a nagygazdalány, amint egy percre megállottak pihenni Két tenyerét hátra tette, úgy nyomogatta vele a gerincét, amely megfájdult a hosszas görnyedéstől. — Meg kell lenni! — nevetett csendesen a másik, s szintén felegyenesedett, mint a fiatal vessző; meg sem látszott rajta,Jhogy hajlott az imént. Tetszett neki a kényes gyerek, aki már belehal tlz órára egy kis kapálásba. — Nem jövök én többet káposztát kapálni! — duzzogott Klári, a nagygazdalány. — Ügy kell vigyázni, az ember majd megmered. Ha egy kicsit megmozdítom a a kapával, mindjárt kidül! — Kényes a káposzta, mint a kisaszczonyok! — mosolygott csendesen Erzsi. — Kényes az én derekam! — Kényes vagy te magad is, mint a káposzta! — Nevettek. Szekérzörgést hallottak, s egyszerre néztek el jobbra, a falu felé, le a völgyes síkra. • — Vajon ki jön erre! — mondta Klári. — Pataki Pista — szólt természetesen Erzsi. — De könnyen megismered! — Ismerem. Egyszerre valami került közéjük. Pataki Pista nagyon jár mostanában Klári után. A lánykának el is pirult az arca. Sietett sort fogni, tovább kapálni, 'hogy a legény itt ne kapja éppen az útfélen. Egyet-kettőt szisszent, mert most meg attól fájult meg a dereka, hogy újra hajolni kellett, de már nem volt kedve sem tréfára, sem bizalmasságra. Dolgoztak; Sűrű, apró gyom verődött fel a káposztasorok közt; még ártalmatlanok voltak, de azért a vékony káposzta szálak gváván, félve nyúltak fel közülök, s egyikük sem mert arra gondolni, hogy szembe szálljon, harcra keljen a buja dudvákkal, a fiatalon is vastag kakastaréjjal, a hamar soklevelű bürökkel, az alattomosan meglapuló, drótszárú porcfűvel, meg a többi ismeretlen, bennszülött ellenséggel, akik itthon vannak itt a káposztakertben, és mire észrevennék, már mind eleszík az életet a drága kis ültetvények elől, akik kecsesen, Ijedten emelik harmatosan kövér levelüket. Klárika haladt elől. ö aj gazda, ő az első. Hiába, nem soká bírta, pihenni kellett. Felegyenesedett hát, s rátámaszkodott a kapára. — Jaj teremtőm, de megvénültem, -mondta. — Nem vénülsz te meg soha, Klári. — Miért? — Mert már tíz órára fáj a derekad a kapától. — Hisz annál hamarább! — ő, aki nem bír kapálni, nem megy az kapálni; pedig aki nem kapál, sose vé-18 nül az meg - bölcselkedett Erzsi. A nagygazdalány nevetett, s ügy remgett-ringott felső teste a kapanyélen, mint a rózsatő lombja a karón. Erzsi is felállott. Az ő arca is piros volt, de nem foltos, fehérrel tarka, mint az almavirág, mint a Klári arca, hanem egyszínű, árnyalatlan, hús-piros, olyan volt a karja is, a nyaka is le a vállon az ingvállba, ameddig nap süti. Átvette mind a négy sort, s Klári hagyta, hogy szapora munkájú kapája az ő dolgát is végezze. A szekér nemsokára itt volt. Erzsi annál buzgóbban dolgozott. Nem akart szőba állni a legénnyel. Ügyls nagyon nem tisztességes dolog, hogy egy ilyen kisgazda legény, ahelyett, hogy keresne magának egy jó dolgos, nekivaló szegény lányt, nagygazdalány után szalad ... Erzsi (haragosan húzta össze a szemét, s úgy dolgozott, mint a gép. Es mégis neki kiáltott először Pataki Pista, mikor itt zörgött csendes rázással a szekere. — Téged se fogadnálak meg Erzsók! Erzsi érezte a megaláztatást. Csak azért szól hozzá, mert hozzá szabadon szólhat, ö csak szegény lány. Fajtája ... összeszorította a fogát, hogy ne is felelhessen. — Nem vigyázol a kisasszonyra! — tette hozzá a legény. — 0, az ördög vigye el! — nevette el magát a nagygazdalány —, miért volnék én kisasszony. — Hásze parapli van a kezedbe! — Az a! — nevetett a lány, és a nap felé emelte a kapát. — jobb volna, ha ide jönne, osztán árnyékot tartana, míg mi dolgozunk! — 0, árnyékon csak heverni jó, nem dolgozni! — szólt bele (Erzsi. — Énnye, pedig mán ugrottam lefele — tréfált a legény. A két sárga 16 tovább vitte a szekeret, s a legény visszafordult az ülésdeszkán, úgy kiabált ide: — Jaj, Istenem, teremtőm, hogy rakom fel azt a kis lucernát! Jöhetnél segíteni Erzsus, látom van érkezésed. Klárit, ezt nem merem híjni! — Pedig elmennék! — Jaj, megáld az Isten! — Rém fér a segítség, mint a1

hátamra a bot. — (Majd odaszánom ezt a kapanyelet! Jó? — Jó bizony!... Nevetve néztek eavmásra. s Erzsiben Möricz Zsigmond (1879—1942) a modern magyar regényírás egyik legnagyobb mestere. 1908-ban a Nyugat folyóiratban Hét krajcár c. elbeszélése nagy feltűnést keltett és ettől kezdve egészen az Irodalomnak szentelte életét. Számos elbeszélést és regényt Irt. Alaposan ismerte a falut, a szegény emberek mindennapi életét és ezeket Írásaiban realista módon ábrázoíta. Nem festett Idillikus képet, hanem sötétebb oldaluké ról is bemutatta az osztályok közötti ellentéteket' forrt a méreg. Nagyon, nagyon illetlennek találta ezt a hosszú diskurálást. Látszik milyen lány a nagygazdalány. A dereka elfáradt, de a nyelve, nem... Kell az? - így kiabálni utána egy legénynek! Lesütötte a fejét, s vágta, de- úgy vágta a földet, ahogy csak lehetett. Klári még sokáig viháncolt magában, míg csak hallani lelhetett a legény fütyölését, aztán fanyalogva ment utána Erzsinek. - No, eressz engem is... Mán jó van ... Bírom mán a kapát! Elfoglalta az első két sort, s szótlanul haladtak előre. - Hej, derék legény a!... - szólalt meg egyszerre, csendes őszintén Erzsi. Klári kuncogva nevette el magát. - Olyan mint a többi. - Nem olyan!... Derék legény ez.,. Kevés van ilyen ... Nem iszik, nem pipál! Nem szórja a pénzt. Fontoskodva beszélt, mint a szegény asszonyok, akiknek minden nagy dolog, s akik mindig panaszkodnak, ha felveti is őket a ibőség. - Csendes ember — folytatta egyhan-