A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-14 / 24. szám

KOVÁCS ISTVÁN &apág.ömöpi íjiirhe Strófák II. A CSEMADOK Száztíz a taglétszám. Működik télen. S a tagság munkáját Meghatódva nézem ... — Mert szereposztáskor Hajbakap, pityereg; — Ah, sok a szereplő S csak „egy" a főszerep! Az asszonyok Szebbek tán, mint másutt, Dolgoznak, szeretnek. Vasárnap pletykáznak Hétfőn összevesznek. S reggel kikíséri Férjét a menyecske. — Meggyőződni róla: „Csákugyan elment-e?" A szövetkezet Ötvenben alakult Csür-csavari módon, S veszekedtek sokat, Mint a lány a csókon ... De mert hogy a lány is Megszokja a csókot, Ma már a tagság is Megbékélt — és boldog . ®<&5T A tanító Képzett, jó tanerő, Nevel és agitál, Sportban, színjátszásban Mindig az élen áll! Hiszi és tanítja: „A világ anyagi!" S ilyenkor még mindig Felköhög valaki... Érvel és bizonyít, Jó anyag az esze! -— De, ha harangoznak, Megremeg a keze ... A falu népe Szorgalmas, dolgos, Jó magyar. De elfeledte a múltat Egyhamar! Ha beszélgetsz vele A szája panaszt mond, S az újnak bőszen, Szilajon nekiront! Tucatszám találhatsz Siránkozó nénit, - De még a beteg is Pocakos — és épít!!! A kocsma „Vendéglátó üzem" — Van orrára festve, Sajnos, elég hangos Minden áldott este! — De kap a kocsmáros Zászlót s oklevelet, Mert jól teljesíti A forgalmi tervet!!! A mi vendégeink A tatárjárás úgy kezdődött, hogy IV. Béla ebéd utáni feke­tére hívta meg Batu kánt. Ezt abból gpndolom, hogy nálunk így szokott kezdődni némely szombat délután, amikor az ember egy-két ismerőst meg­hív ebéd utáni feketére. A vendégek kapnak egy-egy csésze sötét dolgot, akinek jut szék, leül, akinek nem jut szék, az elmondja az ősrégi szóviccet, hogy köszöni, ült Vácon eleget, és nincs nagyobb öröme, mintha a feketekávét állva fogyaszthat­ja. Mert a vendégek ilyenkor még jól nevelt gyermekek. Illedelmes unatkozás közben folyik a csevegés, és általános helyeslést vált ki a házigazdá­nak az a meggondolatlan csele­kedete, hogy a fekete után kós­tolót tesz az asztalra az új bor­ból, amit vidékről kapott, mert azt mondják a vendégek, hogy egy pohárkával tényleg jólesik fekete után. Közben a hangulat kedvéért megszólal a magnetofon, amely a múltkorról maradt itt, s amit a házigazda olyan feltétellel kapott kölcsön, hogy kizárólag maga kezeli. De persze a mag­netofonhoz minden vendég ért, mindenki kezeli és a házigazda halkan őszül. Még nincs öt óra, amikor az egyik vendég udvariasan felkéri a háziasszonyt, csak pár lépésre, a szőnyeget fel se kell venni, de aztán követők támadnak és a szőnyeget mégis tanácsosabb felgöngyölíteni. Csak tíz percre. Hat órakor — miután a három négyzetméternyi területen öt pár rugdossa egymást — ajánla­tosabb kivinni az asztalt, miál­tal újabb terület szabadul fel, viszont a csillárba mindenki bele­vágja a fejét. Hét órakor az egyik vendég oda nyilatkozik, hogy csuhaj, ám a többiek leintik, nem i kell zajt csapni, nem bál ez, csak egy kis ebéd utáni fekete. Mert a józan többség nem szereti a lármát, ennélfogva ajtót, ablakot gondosan becsuknak, hogy az ál­talános kurjongatás ne hallatszék el a hetedik határba. Nyolc órakor valaki megjegy­zi, hogy a vendégek nyilván éh­ségükben üvöltöznek, mire a háziasszony a vasárnapra vett kenyérből szendvicseket gyárt. — Ö, ez bőségesen elég lesz! — lelkesedik más, és tényleg pontosan elég volt, mert a tálat is kinyalták. Kilenckor ismeretlen újító házi dzsesszt kezdeményez, és behozzák a konyhából a fedőket és tepsiket. Tízkor általános pertuivás, tizenegykor hangulat­világítás, éjfélkor magyarnóta­verseny és miután közfelkiáltás­sal ötször határozták el, hogy az utolsó villamost semmi esetre sem késik le, egy órakor dörgő éljenrivalgással szavazzák meg a hajnali háromig való maradást. Ennek köszönhető, hogy mi­után üdvözölték a felkelő napot, tényleg el is mennek, csak a ka­puból jönnek vissza és kijelentik, hogy amíg nem kapnak egy kis savanyú tojáslevest, hazamenés­ről sző sem lehet. Kisjó Ilyen i s van Reggel van. A piacon már javában zajlik az élet. Egy idősebb parasztpár vonja magára figyelme­met. Lassú, megfontolt lépésekkel mérik kereszt­be a piacteret, és közben nagy ügybuzgalommal me­resztgetik szemüket és nyakukat, mintha valakit vagy valamit keresnének. Így, átlós irányban átszel­ve a forgatagot, a piac felső sarkába érnek; meg­fordulnak. Mégegyszer végignéznek a tarkán hul­lámzó tömegen, majd az asszony jobb felé bök az ujjával. A férfi megindul a jelzett irányba, az asz­szony utána. Kisvártatva célhoz érnek, megállnak. Ügy jő néhány lépésnyi távolságbői nézegetik a zöldséges kofa asztalán felhalmozott nagy kupac cseresznyét. Látni valami fenntartást szemükben, de ezt hamarosan felváltja az arcukon végigömlő megelégedett mosoly. Odamennek a gyümölcspi­ramishoz, mégegyszer! jól szemügyre veszik, majd a férfi megkérdi az eláru­sítónőt. — Mondja, lelkem, mit kóstál a cseresznye? — öt korona küója — feleli az elárusítónő a jói látható árcédulára mutat­va. j Erre a bácsi szó nélkül kimarkol a kupacból vagy tíz-tizenöt szemet, néhá­nyat ő fogyaszt el, a töb­bit az asszonynak adja. Ügy kóstolgatják, ízlelge­tik, mint a borkóstolók szokták a megítélésre vá­ró bort. Kettéharapják, nézegetik, sötétvörös nedvdús húsát, kóstolgat­ják ízét. Az ember fel­szívja kezefejéről a cse­resznye rábuggyant csillo­gó cseppjét. Mikor az utolsó falatot is lenyelték, várakozástel­jesen egymásra néznek, majd a férfi megszólal: — No, anyjuk, akkor mennyiért adjuk a mien­ket?! LUZSICA MIKLÖS , I

Next

/
Thumbnails
Contents