A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-07 / 23. szám

DÉNES GYÖRGY fkadaíőiők Az este lábujjhegyen érkezett. Előbb végigsuhant a völgyön, barna, gyapjas takarókkal vonta be a réteket, fátylakat aggatott a vágmenti füzesekre, majd felkapaszkodott a meredek hegyoldalon, egészen a bérces szemhatárig. Könnyű szél indult a nyomában. Suhancos kedvvel incselkedett a napszítta fákkal, besurrant a lombok sűrűjébe, füttyögetve ugrált az éles mészkősziklákon. A völgy hűvös árnyékba takarózott, csak a hegyek csúcsai Izzottak még a visszaverődő napsugár rőt aranyában, belehajolva, belemosódva a felhők tüzes csapatába. Es lassan az utolsó láng is kihunyt, s a halványszürke derengésben sejtelmesen rajzolódtak az ég kárpitjára Beckő várának sötét körvonalai. Olyan tömören, olyan riasztó büszkeséggel néztek alá a tálak, hogy az a vén ember, aki ott halászgatott a folyó kanyarulatában, önkéntelenül megborzongott, s keresztet vetett. Nem is volt kedve tovább maradni. Bevonta hálóját, nyakába kanyarította iszákját és lassú, tétova léptekkel megindult a falu felé. Már a csillagok is felparázslottak, ami'kor hazaért. A kunyhóból mécsvilág szüremlett kifelé. A vén tutajos földre vetette iszákját s letelepedett az ajtó előtt heverő kerek fenyőtőkére. Felnézett a mélységes mély égre, ahol úgy szikráztak a csillagok, mint a szerelmetes leányszemek. Két karját felemelte s forró elragadtatással tárta szét. Megérezte, hogy a csillagok játékában, a szellő simogatásában, a folyó mormolásában az ő fogyó élete árad titokzatos messziségek felé. Néhány pillanatig révülten bámult az éjszakába, majd elővonta kését és sorban levagdosta az ezüstös oontyok fejét.' Mikor elkészült, nadrágjába fente a pengét és bekiáltott a kunyhóba. — Anyicska! Zördült, nyikkant az ajtó és foncsikos, széparcú leány állt meg az ajtó keretében. - Apám! Sokáig elmaradt - mondotta aggódó tekintettel és gyöngéden átölelte az öreget. - Ma elkerültek a halak - mosolygott a vénség és megcirógatta lánya arcát. i - Nini! Egész fazékravalót fogott. — De kétszeraddig maradtam, mint máskor. Egészen rámsötétedett. - Sebaj, apám. Csakhogy épségben megtért... Azt beszélik, hogy a várbéliek megint erre csavarognak. A tutajos arca elsötétült. Felmordult. — Az isten verje meg őket! A lánya megborzongott és csendesen mondta: — Mindjárt elkészítem a vacsorát. Kötényébe nyalábolta a halat és besietett a kunyhóba. Az öreg üldögélt még egy darabig, aztán mély sóhajtással ő is befelé indult. A kunyhóban kellemes Illat terjengett. Főtt, rotyogott a halászlé. Anyicska ki•pirult arccal hajladozott, homlokán verejték-csöppek ragyogtak. Az öreg a földbe cölőpölt asztal mellé ült és kedvtelve nézegette leányát, aki térült-fordult, majd elébetette a fakupát. A csobolyóból bort töltött és csendesen kínálta: - Igyon, apám! Megszomjazott délebéd óta. Az öreg kétfelé törölte bajszát és ajkához emelte a kupét. Nagy kortyokban nyelte a hüs italt, s az üres kupát maga elé tette. Lánya cseréptányérokat rakott az asztalra és megint megtöltöte a kupát. Az öreg szemére harmat ereszkedett, ahogy nyomon követte mozdulatait. A feleségét, szép telthúsű asszonyát látta benne, ö hajlongott, pirult, nevetett most a tűzhely előtt, a hajdani menyecske, aki ott pmen régen a Vág partján, a köves, nehéz fold alatt. Ennyi maradt utána, ez a lány, aki ugyanolyan, mint ő volt valaha, olyan tűzrőlpattant, dolgos, nevetőszemű. A leány megakadt pillantással figyelte apját. Tudta, hogy amikor így megsötétül a szeme, rá gondol, az édesre, akit ő, a lánya már csak olyan homályos emlékezései lát, mint a felhők fáty. lába takarózó napot. Hiszen alig kezdett még dolgozni, amikor anyja behunyta fáradt szemét. Azt beszélték, fekete himlő vitte el. Szomorkás arccal hajolt a cserépfazék fölé. Belekavart a halászlébe, majd a marhatülökbe nyúlt s csippentett még egy keveset a drága sóból. Fakanalával merített a forró léből, szürcsölve kóstolgatta, s miközben apja felé bólintott, az arca ismét .felderült. - Kész a vacsora — mondotta, és lekapta a fazekat a tűzről. A párolgó ételt az asztal közepére tette és ügyesen telemerte a durva agyagtényérokat. - Imádkozzunk — szólt az öreg keresztet vetve. Mindketken összekulcsolták kezüket. Néhány pillanatig csak ez a mély, áhítatos duruzsolás és a hasábok pattogása hallatszott. Ima után mosolyogva fordult az apa leányához. - Együnk, kedves — s belemerte kanalát az ételbe. Ebben a szempillantásban zavaros kiáltozás, jajveszékelés hallatszott, s ők dermedten ejtették vissza kanalukat. A kunyhó ajtaja kicsapódott s feléjük süvöltött a szomszéd hangja. - Meneküljetek! A várbéli poroszlók! Meneküljetek! Mindketten felugrottak s még hallották, hogy a szomszéd meztelen talpa tovacsattog a földön. Az öreg a mécseshez lépett s egy fuvintással kioltotta. - Gyorsan, apám — lehelte a leány és a sötétben apja felé tapogatózott. Megragadta karját és kifelé húzta. Az udvaron ijedten torpantak meg egy szusszanásnyira. A kunyhók során üvöltő, jajongó árnyak rohangáltak. A falu szélén felparázslott az éj, sziszegő lángklgyók törtek a magasba. Lovak nyihogtak, ebek vonitottak s vad zsivaj, káromkodás csapott a fülükbe. A leány remegő szájjal, kétségbeesetten szorította apja kezét s úgy érezte, megindult a föld alatta. Az öreg arca torz fintorban vonaglott, s úgy forgott a szeme, mintha ki akart volna ugrani üregéből. - Az erdőbe, az erdőbe! - sikoltotta valaki és ez az elnyújtott, félelmetes hang velejükig hatolt Megmozdultak és egymás kezét fogva talpaltak az erdő felé. Hátuk mögött feldobogott a föld a lovak alatt, és egyre magasabbra csaptak a lángok. A katonák vad hujjázásába halálhörgés vegyült, mire ők még jobban szedték a lábukat. Ahogy kiértek a faluból, az öreg elengedte lánya kezét és fuldokolva ereszkedett a gyepre. Melléből sípolva tört fel a szó: - Fuss csak, fuss, leányom! Bújj el a vadonban! Az én tüdőm már nem bírja. Ki akar szakadni. A leány könnyesen borult vállára. — Apám, édesapám! - Menj csak, menj! - simogatta meg lánya kezét a vén tutajos. - Értem már nem kár. De te még fiatal vagy. Meg az sem bizonyos, hogy rámakadnak. A lánya csendesen sírdogált, de nem mozdult. így ültek hosszú percekig, a kiáltozásra figyelve, mély egyre erősbödött mögöttük. Asszonyok, gyerekek szaladtak a halványan derengő úton, botladozva, sivalkodva, egymást nógatva. A faluban meg kunyhóról kunyhóra röpült a vörös kakas, s ezernyi tüzcsillag pattant az égre. Az öreg nyöszörögve tápászkodott fel, s lánya karjára támaszkodva indult a menekülők nyomában. Homlokára hideg verejték csapódott, és majd szétpattant a melle. Mór ott jártak az erdő közelében, előttük tömören, mélysötéten sejlett fel a hegyoldal. Nyomukban feldobogott a föld, s ahogy hátratekintettek, megakadt a szívverésük. Fáklyás lovasok száguldottak a sarkukban, s a féklyalángok fényében, mintha a pokol ördögei ügettek volna, vörös, torz pofák, lógó bajszú, villogó szemű martalócok. - Hijja-huj! Vágd, az ebanyját! -harsant a kiáltás és a szablyák megvillantak a fényben. Az üldözöttek egymást átkarolva várták a halált. Tekintetükből állati félelem parázslott. A lovasok körülfogták őket, s már sújtásra emelkedtek a kardok, amikor kiáltás csattant: • - Várjatok! A martalócok hadnagya a két reszkető emberhez ugratott s belemarkolt a leány vállába. — Téged magunkkal viszünk, csepühajú! A lány sikoltozva vergődött a vasmarok szorításában, szeme szinté kifordult az erőlködéstől. Az öreg remegő karral, kétségbeesetten fonta át, görcsösen belekapaszkodott, mint a fuldokló a gyenge fűzágba. Torkából hörögve szakadt fel a szitok: — Gyilkosok! Gyehennára való latrok! Sátánpoféjú haramiák! Olyan hirtelen akadt el a szava, mintha kettévágták. volna. Hatalmas ütést kapott a fejére, s szeme előtt ezernyi vörös csillag pattant szét. Kifordult alóla a föld, s érezte, hogy valami ijesztő, fekete mélységbe zuhan. Nyikkanás nélkül rogyott a gyepre. • * * Hasogató fájdalomra tért magához. Feje zúgott, mint a méhkas, nagy gyengeséget érzett. Felpillantott, de úgy belenyilait a szemébe, hogy megint be kellett hunynia. Valaki gyengedén megérintette a vállát.