A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-31 / 22. szám

Liliputik, akikből óriások lesznek... Nem mesét mesélek, sokkal szebbet ennél! Olyan emberkékről szólok\ akik húsból s vérből valók. Csíz községben bukkantam reájuk, s annyira példa -adónak találtam tevékenységüket, hogy kötelességemnek tartom, másoknak is beszámolni róluk. Mert, ha testben kicsinyek is még ma, hiszem, hogy az ilyen liliputikból lesznek az ország óriásai holnap. Íme Swift emberkéi — mai változatban: Csízben, a világhírű fürdő parkjában sétálgattam éppen, amikor furcsa kis csapat keresztezte utamat. Vagy húsz pöttömnyi fiú és leányka masírozott el előttem. Lábukon csizma, testükön kezeslábas és vállukon ícapa vagy gereblye. Még a legidősebbjük sem lehetett 9—10 évesnél idősebb, mégis olyan fontoskodva, olyan öntudatosan lépdeltek, hogy igazán nehéz dolog volt el nem kacagnom magam. Pedig kár lett volna, mert nem kis tekintélyű emberkék haragját zúdítottam volna magamra. A menet végén ugyanis egy locsolőkannákkal megrakott targoncát tolt az egyik nyakignadrágos legény, s ennek a talicskának az oldaláról ez a büszke felírás kápráztatta el a szemet: „A csízi magyar tannyelvű nemzeti iskola földmüvesszövetkezete" — böngészgettem ámuldozva a zöld festékkel odapingált betűket. Pedig nem volt ez játék, hamar meggyőződhettem róla. Utánuk osonva szívmelengető dolgokat lestem el. Ott, ahol a Baraca' patak gyűrűbe fonja a régi szolgalmi kertet, oda siettek a liliputi szövetkezetesek, s lett ott lázas sürgés-forgás. Egy arasznyi lányka, a kis Kollár Zsuzsika dirigálta négy felé a gyermekhadat, s olyan kapálás, krumpliültetés, kukoricavetés kezdődött azon a 12 árnyí földdarabon, hogy még a felnőtt „kollegák" is megirigyelhették volna. De nehogy azt gondolja valaki, hogy csak úgy „ott vetek, ahol jólesik"-módra folyt itt a munka. Négy részre, négy egyenlő darabra volt itt felosztva a „gazdaság", és mindegyiknek megvolt a maga munkacsoportja. Sőt, a ma„Mindenben segítünk egymásnak" — fogadín n TsÁí nl,,nl-o ga csoportvezetője is, aki irányította a tervszerű munkát, s jegyezte, hogy hány munkaegységet dolgozik le egy-egy ifjú „szövetkezeti tag", — Huszonnyolc tagból, másodikosokból, harmadikosokból, negyedikesekből és ötödikesekből áll a mi földmüvesszövetkezetünk — magyarázta később Kollár Zsuzsika a szövetkezet komoly elnöke. — Minden tagnak megvan a maga tagkönyve, amelybe a csoport vezetője pontosan bejegyzi a végzett munka mennyiségét és minőségét. Választmányi gyűlésünk - amely az elnökből, alelnökből, könyvelőből és a négy csoportvezetőből áll — Ocsovai Anna tanítónő és a „nagy" szövetkezet elnöke segítségével minden gazdasági év előtt pontos termelési tervet készít. Ezeket a terveket valósítjuk meg mi aztán, s a terv teljesítés alapján osztjuk szét a munkaegységek értékét. Hét meggyfánk termését természetbeni járandóságként kapják meg a tagok, saláta, retek stb. árán pedig ajándékokat veszünk a legjobb dolgozóknak. Természetesen, oszthatatlan alapunk is van. Ebből gazdagítjuk földmüvesszövetkezetünket. Tavaly például ásókat és kapákat vásároltunk! — fejezi be válaszát a szövetkezet elnöke. Persze, nem elégedhettem meg csupán az „érdekeltek" felvilágosításaival, felkerestem ezért az öt osztályos nemzeti iskola igazgatónőjét, Kollár Lászlónét, továbbá a falu szövetkezetének elnökét, Tóth elvtársat is. No, mondhatom itt vártak csak reám igazi meglepetések! Először is megtudtam, hogy Csízben csaknem egy évtizedes múltra tekinthet már vissza ez a gyönyörű akció. Kollár László, a tornaijai tizenegyéves iskola jelenlegi igazgatója 1950-ben szervezte meg az első csízl gyermekszövetkezetet. S az elmúlt küenc év alatt olyan eredményeket_értek el, hogy azok jóval felülmúlták a szokásos Micsurin-körök tevékenységét. 1955-ben például saját pavilonnal vettek részi a tornaijai mezőgazdasági kiállításon, ahol 70 cm átmérőjű napraforgóval, 90 centiméteres uborkával, 120 szemű búzakalászszal és kék, fekete, zöld, sárga szemű kukoricával kápráztatták el a közönséget. Láttam például — igaz, hogy már csak fényképen — a három méter magas muskátlijukat, amely mindössze egy öt centiméter átmérőjű cserépben állott, s melynek egyik ágán 5—6 darab uborka(!) díszlett. S ezeknek a csodadolgoknak termesztői már akkortályt is 8—10 éves gyermekek voltak, már akkor is szövetkezeti szabályok szerint dolgoztak, s amikor délutánonként hazatértek az iskolából, vagy kedves „birtokukról", már akkoriban is együtt vitatták meg szö-Sürget az idő, ég a munka Ilyen óriási kukoricát termeltek néhány évvel ezelőtt a csízi úttörők vetkezetes szüleikkel, hogy hány munkaegységgel gazdagodtak aznap ... * * * Sokan kérdezhetnék, hogy mi értelme van ennek a csízi szövetkezetesdinek, hiszen úgyis mindent elfelejtenek, amit tanultak, mire pedig elvégzik felsőbb iskoláikat, úgyis más pályát választanak! Nos, mindössze két példát hozok csak fel ennek a feltevésnek a cáfolatára. A kis szövetkezet 1954-beli elnöke, Tóth András éppen az idén iratkozik be egyik mezőgazdasági iskolánkba. Tóth Gábor egykori „agronómus" pedig a mezőgazdasági technikum hallgatója lesz szeptembertől kezdve. Tehát nemcsak gyönyörű, de rendkívül hasznos is az ilyen gyermekszövetkezetek alapítása. Ezért kívánjuk szívből, hogy minél több iskolánkban kövessék a csiziek példáját. Kollár Zsuzsikák, Finkey Ernők, Pucsok Évák és Beta Lacik, ugyan ma még liliputi emberkék vagytok, de belőletek nőnek ki hazánk mezőgazdaságának jövő őriásai. NEUMANN JÁNOS a szövetkezetesek keze alait