A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-24 / 21. szám

Palotai Boris: Svájci gyógyszer A világsajtót bejárta a hlr, hogy egy svájci tudós szérumot talált fel borúlátás eiler, s máris meglepő eredményeket ért el vele. Mihelyt egy svájci polgárt elfog a oorúlétás, adat magának egy Injekciót.. . Egy oltás s a gond elrepül, a? aggodalom megszűnik, a csalódás szépen felszívódik. Semmi okom kételkedni. Ha vérszegénységet, érgörcsöt, gyomorégést meg lehet szüntetni, miért ne lehetne a pesszimizmust s? Van némi fantáziám, s igy el tudom képzelni, hogyan viselkedik egy svájci polgár, aki rájön, hogy szerelme hűtlen lett hozzá. Nem roppan össze a bizonyítékok súlya alatt, erről szó sincs! Csak addig érzi a csalódást, a sértett hiúság fájdalmát, amíg el nem vonszolja magát az orvoshoz. Mihelyt kilép a rendelőből, a szérum már hatni kezd, s a megcsalt szerelmes kaján örömmel szögezi le, hogy ideje volt megszabadulni a nőtől, akinek nincs lelki élete, s a lábai is görbék .. . Még néhány oltás, s a megcsalt szerelmes állapota olyan rohamosan javul, hogy többen válnak borúlátókká miatta... De sebaj, rajtuk ls segít az egyre tökéletesedő orvostudomány! Vegyünk egy súlyosabb esetet. Duval urat elbocsájtják az állásából. Duval úr szürke kis hivatalnok, észre sem venni, hogy létezik, de ha már létezik, enni. Inni és lakni óhajt, ami nem valami vakmerő kívánság, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy népes családdal rendelkezik, akik magátólértetődőnek találják a mindennapos táplálkozást. Duval úrnak tehát minden oka megvan az elkeseredésre, s el ls keseredik annak rendje és módja szerint, mígnem Jóakarói eszébe nem juttatják a biztosan ható szert, mely kipusztítja a szervezetben bujkáló pesszimizmust, a vörös vérsejteket felfaló kétségbeesést, a hasnyál mirigyeket támadó gondokat . . . Duval úr belök egy-két pasztillát a szájába — mert nyilván pasztilla alakban ls gyártják már a csodaszert — vizet iszik rá, s arcán kisimulnak a redők, szive körül enged a szorítás ... S családtagjainak, valahányszor enni kérnek, gondosan bead egykét pasztillát, esetleg nyelvükre szórja por alakban, amitől azok menten jókedvre derülnek, s gyomruk korgását elnyomja önfeledt dudorászásuk. Duval úr, mint szenvedő családfő, mindenesetre dupla adagot szed be, amitől bizsergő boldogság szállja meg. Azt képzeli, hogy ő egy erős, öntudatos Duval űr, aki azért sem hagyja magát! És sodró optimizmusa odáig ragadja, hogy megcsavarja a vezérigazgató orrát, a fejére koppint, fülön cibálja, majd közli vele, hogy aggodalomra semmi ok, lesz ez még rosszabb ls! Ügy hallom, hogy a csodaszerből óriésl menynyiségeket gyártottak, bízva az emberek borúlátásában s számolva az adott helyzettel. Furcsa módon, a csodaszer mégsem fogy úgy, ahogyan az illetékesek elvárnák. Vajon ml ennek az oka? Vagy az emberek szervezete túlságosan hozzászokott már? Kt tudná ezt megmondani? Talán radikálisabb szerek kellenek a derűlátáshoz? Ogy hírlik, hogy a csodaszer gyártója búskomorságba esett, s kétségbeesésében arra határozta el magát, hogy beveszi fekvő készletét. Szérumban és pasztillákban, csokolidéglazúrral bevonva és por alakban. Izgatottan várom a híreket: használt-e neki. FECSŐ PÄL Napjaim lassan megszépülnek Milyen szép volt elindulni egyszer, húszéves szívvel a nyári ég alatt, világhódításra szerelmes kedvvel • róni a poros országutakat. Virágot szedtem, tövisekbe hágtam, évek rohantak, kedvem borult, Húszéves szívem, emberi vágyam zajongó kocsmák borába fúlt. Szél marcangolt, s végekre dobott, reményem meghalt, vágyam nem maradt, bohó szívem nem talált okot, hogy mért keserű számban a falat. S napok jöttek álmatlan éjek, egyedül voltum milliók között, rímeket szőttem, hasonlatot, képet, a sivárság izzott a sorok mögött. Jött a szerelem, mint mesebeli tündér, szépítgette horpadt szívemet, megpezsdült ismét ereimben a vér, ez volt az első boldog üzenet: hogy az élet tartogat még szépet, nem a világ rossz, gyenge én vagyok s munkálkodva, erős akarással így szépültek lassan a napok. — S milyen szép volt meglelni az embert, otthont találni, célt, és örömet, szenvedésből kovácsolni fegyvert s átölelni az ősi rögöket. Megérteni, hogy mért szép az élet, s a zátonyról magasba hágni, jövőt építve kivetettség árán megértő emberi szívekre találni. — Hát enged? - hullottak vissza az alkuba. — Ebből még fizetem az áldomást. A szeplős ellépett, nézegette a lovat, hátha felfedez rajta valami hibát. — Futtassa meg még egyszer. Most már szaporán ugrott a legény. Végigfutott a lóval a közön. A köz végén megfordult. Az utolső szekérhez egy fekete herélt 16 volt kötve. Amikor ez közelében érezte az idegen embert, hirtelen fölvágta a farát, hátrarúgott. Patkója a legény bordáihoz ért, a gerince közelében. Elvakult az ember, mintha valami fekete lepel hullott volna eléje. Ugrott az ő szürke kancája is, kötőfékje kihullott a kezéből, kiáltott egyet, és elnyúlt a pázsiton. Az emberek összefutottak körülötte. Fölemelték és szabad helyre vitték. Mások a lovat fogták el. A legény összehúzott szemekkel nézett a napba. Ordított benne a fájás, de szó nélkül hallgatta a körülötte állók részvevő és hiábavaló szavait. A köpenyesek is hozzájöttek. — Baj is van? — kérdezte a szeplős részvétellel. — Azt hiszem, eltörött a bordám — felelte nyögve. A szeplős, mintha csak a lelkiismeret bántaná, hogy a legénynek ő miatta kellett mégegyszer futtatnia, nagylelkű ajánlatot tett: — Engedjen még hetvenöt koronát, én hozzáteszek százat. El van adva a ló? — A legény nyöszörög a fájdalomtól, de megkérdezi: — Rögtön fizet? — Rögtön. — Akkor rendben van. — Ide a passzust. A legény fekve fogadja el a pénzt, odaadja a passzust. Vergődő fekvésében szétnéz a körülötte hemzsegő parasztokon. — Nincs itt gárkonyi ember? Erre odahívják Bende Pétert, aki ijedten kurjant: — Laji! Mi történt veled? Az anyád meghal, ha megtudja. Fölnézett a fekvő ember, a szeme már hályogos volt. Szinte megvakult a kíntól. —Vigyél az orvoshoz, Péter. — Jó, megyek, befogok. — Te Péter, itt az üres szekerem. — Hazahúzom azt is. Befogta lovait, föltették a kocsira az ájult embert, akibe a kocsi rázásától újra visszatért az élet. — Az anyámat ne ijesszétek meg, Péter. — Péter bólintott, megindította a lovait, orvoshoz ment a falubeli emberrel. A darabos ég alatt egy történet kurjogatta, hogy közel van a halál a parasztemberhez. 19