A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-10 / 19. szám

— Anyuka, a Kropanics Jóska azt mondta, Ijogy zabigyerekek vagyunk. — Apuka, verd meg a Veréb Marcsát, fatytyúnak csúfolt az utcán. A mamájával ment, az meg rá se szólt. • Ilonában feneketlen a gyűlölet a másik aszszony Iránt. Miért nem válik, micsoda egy aljas teremtés: bosszút akar állni Mit akar? Pénzt, tragédiát? Kivájja a szemét! A ferdeképű némber biztosan szobaurakat tart magának a kőházban. Jól megy neki, könnyű neki. Már csak egy gyerekre gondol, a többi kint a házból. Kölcsönt is kikunyerált magának a házépítésre. Kikilincselte.' őt szapulta érte. Mindenkinek telesírta a fülét, hogy így meg úgy. Mindene megvan. Rokkant-nyugdijat szed az államtól, fiatal létére. Biztos él valakivü, csak nem lehet rajtakapni. Rafinált nö az, minden szomszéddal összejátszik, azok öt el nem árulják. Este el se tud aludni az izgalomtól, hogy most ő adja vissza a látogatást, cipeli magával a két iskolásgyereket. Megríkatja. Nem! . . Lehordja, megveri, képenvégja, fenékberugdalja. — be mire reggelre készülődni, menni kellene a másik asszonyhoz, letesz róla. Szégyellt magát és fél Jozefinától. Még ha ezerszer is haragszik, érzi, hogy a másiknak igaza van. Az is megszenvedte a magáét négy gyerekkel, egy viskóban. Máskor Vilibaldot noszogatja: — Menj el hozzá. Rád talán jobban hallgatna. Te éltél vele, nem én. Már csak ismered, hogy kell hozzája szólni. Hass a szivére. Ígérj neki pénzt. Nézz körül, nem jár-e férfi hozzá. Jozefina még mindig a régi helyen lakik. A bódék, viskók tákolmányok eltűntek, rendes kis 'telep áll a külvárosban. Minden befásltva. kis parkok, bennük játszóterek. A házak körül pár négyszögölnyi kept, mindenhol füstöl a kémény. Az ablakokon függöny. Ilona egymintájú háza bizony csak afféle odapötyögtetett utánzat ezekhez képest. Sehol penészarcú, vékonycsontú gyerek, magát agyondolgozó éhes proli. Ennek most mindnek van kenyere, jövője. Kérdi a járókelőket, merre lakik Parasztné. — Ott, az a magas, ablakos ház az utca végén. Szemben vele a hősök emlékmüve. — Otthon van? — Nem szokott az sehová 'járni. Dagadt a lába. — Lakik valaki, valami... férfi nála? — Diákokat tart egy szobában. Mert az övét meg másutt tartják és kosztolják Ingyen. J6 asszony az! Piszok egy férje volt. Otthagyta nyomorban négy gyerekkel. Kellemetlen szavak. Kalapot emel és szökik Jozefina háza elé. Csenget. Csoszogás. Kérdés. — KI az? — Hét én volnék, Vilibald. Az ajtő mögött halálos csend támad. Kulcscsal nem zörögnek, lélegzet, szuszogás se hallik. Talán be se enged — töpreng Vilibald vérpiros arccal. De mégjs megnyílik az ajtö, a csöpp kertbe lehet belőle látni, tömve ezüstfenyővel. Az egész szomorú, lombos, temetős zúgnak hat. Illő az asszonyhoz, akinek a haja szlnezüst. szeme kiégett, bottal támogatja beteg lábait. A szobába nem hívja, csak a konyhában ülteti le a viaszosvásznú székre. Szövött rongyszőnyegek a padlón, egy . tál étel fő a tűzhelyen. Szigorú az arca. Halott. Nem érdekli már semmi, visszavonult a csöndes csigaházába. KI sem dobja, vállára sem borul. Kint szürkül. Jozefina nem gyújt villanyt. Spórol — villan át Vilibald agyán. Miért volt az, ha Jozefina spórolt, azt utáltam és Ilonánál pedig tetszett? Mind a ketten idegenek egymáshoz. Mintha sose lettek volna férj és feleség. Jozefina a sötétebb, az aszkétább, az irgalomnélküübb. Cinikus. Mindenkiben kételkedik, még jobban hitetlenkedik, mint az evangélium tizenharmadik apostola. Egyformák neki a napok, végzi a főzést, mosogatást, söpri a járdát. Hetente kiballag a temetőbe szülei sírjához. Gyomlál, öntözget és ölhetett kézzel elmélázik a kispadon. Ölik magukat a hallgatással. Jozefina tudja, miért jött. Emberelje meg magát! . — Ami történt, azt már nem jó emlegetni — szólal meg Vilibald. Mintha kútfenékről jönne a hang. — Ha lehetne veled okos szót váltani .. . elválhatnál. Nem kívánjuk ingyen. 'Nesze. Szúrás, vágás a szívbe, elhagyott asszony szívébe. Vilibald érzi, hogy durván kezdte. Többesszámban szólni és kufárkodni egy asszonnyal, aki mindenképpen fölébe kerekedett. De Vilibald nem ügyvéd, nem költő, ő csak azt tudja, azt szajkózza, amit a fülébe rágtak. Bezzeg a felelet szájközelröl, gyorsan hallik. — A saját gyerekeld éheztek, akkor nem volt pénzed és nem tudtál ide sétálni. Most azért a tyúkért eljöttél és pénzt kínálsz. Te alávalő! Sohasem irom neked alá a válást, mégha meggebedsz is. Élj csak bagolyhiten tovább. Jól van ez neked, te senki. Eredj, mert mindjárt lelottyantlak egy fazék lúggal. Még az utcán is kiabál utána bőszülten, slrásbafúlón. Jozefina a szobaablakból még soká bámul. A háza utolsó a soron, őtőle mindjárt a határba lehet látni. Jobbról a vén tarlók, ekeszántotta sebükből gőzölög a föld, balra szegényes, lombtalan síksági erdő. Szürke, szomorú öszi kép. November van, csepegő gyertyák és csapzott, deres késővirágok hónapja. Beletarkél a rőtvörös múlás. Bogyók szederjére köd száll és cservízben lomb rohad. Bogár már bogárra halt. Ő éppígy az őszén van. Vaskos a lába, víz van benne. Minden elmúlt, mint a nyár. A gyerekek elhagyogatták, szárnyra keltek, mennek a maguk útján tovább. Csak a konyha, á konyhabútor a régi. Szülői. Kopott kredenc, ezerszer lesikált. A .falon rozsdás fedőtartó, száröltéssel kivarrott falvédő, rajta egy asztal gőzölgő tállal, s a kontyos, kötényes asszony azt mondja a pitykegombos, harcsabajuszú férjének: ,,Az ebéd készen vár, kedves férjem, gyere már . . ." Ugye, milyen furcsa... és férj már rég nincs hozzá. Érdemes is volt ujjat szúrkodni, hlmézni. Semmi se maradt, csak a jö meleg érzés, hogy a társadalom, a törvény fizet. Visszafizet a hűtlen férjnek. Ha nincs beleegyezés az egyik fél részéről, nincs válás. Hadd rijon, bűnhődjön az új asszony, a frisebb szerető, a gyerekek. Hadd bűnhődjön a szülő, ha új gyerekire ránéz. Ög.y kell mindannyioknak! Aki kimondta az esküt, az ásó-kapát, az tartsa meg a holtanapjáig. Azzal Jozefipa kimegy a konyhába és megbékélten eszi meg vacsoráját. « * * \ Ilona veszekedős, ingerli, lázítja, becsmérli Vilibaldot. Tehetetlennek, pipogyának nevezi. Az meg mindent felvesz a maga kövéredő, lomposodö vállára, nagyokat bám'ul és nagyokat hallgat. Csak este békülnek kl, azt, is csak pillanatra, mert Ilona rapszodikus, folyton a végletekben mozog. Féltékenykedik, de senkit se tud megnevezni. Még Jozefinát is gyanúsltja. Közben jömaga tüntetőleg, csak úgy truccból kacérkodik Vilibald előtt a férfiakkal és veti oda magukramaradva a tromfot: — Ez is megnyalná mind a tlz ujját utánam. Ez is elvenne, csak szólni kellene. Nem is fogok éh várni. De van úgy néha az emberrel, hogy nem bírja tovább. Hogy türelmetlen, hogy nincs már szemernyi hite, rügyre valő reménye se. Mikor az álomtalan éjszaka olyan, mint egy fekete, szívre telepedett kő, mikor a nevetés is sírás. Ilonát is egyszer csak elfogta a keserüsóg. és menni készült tíz láb mélyre a föld kié. Még reggel nem tudta, hogy meg akar szökni e siralomvölgyből. Hirtelen szél támadt benne, se nem rendezgetett, se fi'em búcsúzkodott. Pedig az idő sem volt az öngyilkosok oldalán. Aranylott a nap, itták a virágok, járdák, emberszivek a fényét, melegét. A Nyárfa utca 24 szám alatt mégis megengedik a gázcsapot, nem gyújtanak hozzá gyufát, becsukják az ablakot, ajtót, betömik a réseket, lefeküsznek a sezlónra és sírnak és nyelik az Íztelen, szagtalan, suhogö légnemüt. Először jön a zihálö lélegzet, de ez valójában már csak képzelt harc a szusszanásnyl levegőért, mert ködös, szétfolyó mederben, álomnál mélyebben édesedik, lomposodlk, ágazik ezer mederbe a mozdulat és akarat. Szikkad a könny az arcon, engednek görcsükböl a kezek,, foltosodik, kékesedik a bőr, agyba, tüdőbe vérbe orozza magát a gáz, szopja, használja, kitúrja az oxigént. A szenderből bódulat,, lebegés, nirvána lesz. Ilona felől már kopogtathatnak az ajtón, akár öklüket, lábujjukat verhetik le. De a dörömbölőnek nem egészen mindegy a gáz, ami kiömlik a hasadékon, kulcslyukon és egyebütt: Egy véletlenül erre vetődött idegennek volt itt dolga, befordult az első portára tudakozódni, és illedelmesen köszönni. Az utca kihalt, az emberek fürödnek, süttetik magukat a nappal. Nosza hamar az őrszobára, egyedül csak nem törheti be az ajtót, hatósági ember kell ahhozr"Fgtnak, loholnak megeresztik a fékszérat, csak úgy rúgja a cipősarkuk a csillagokat, míg visszaérnek. Talán nincs senki odahaza, talán gázömlés V- és apró gyerek fekszik a gyerekkocsiban. Talán val'aki életét unta meg. Nincs sok tépelődés és sajnálkozás a szép, jól lakkozott ajtó iránt, baltával hasítják széjjel a zárat, és rohanás a' konyhába. Az asszonyt ugyan keltegethetik, rázogathatják. Csinálja hát a maga dolgát tovább a mentőautó és kórház. Meg is teszik a magukét, megmentik az életnek. Dehogy kérdezik, miért tette? Minek bántani, lealázni egy szerencsétlent, majd elmondja ő magától sűrű könnyek közt. Eljön a kórházba a hatóság is, kihegyezett ceruzával, jegyzőkönyvvel. Mert rendnek azért kell lenni. Emberséges embert szokás