A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-10 / 19. szám

— Anyuka, a Kropanics Jóska azt mondta, Ijogy zabigyerekek vagyunk. — Apuka, verd meg a Veréb Marcsát, faty­tyúnak csúfolt az utcán. A mamájával ment, az meg rá se szólt. • Ilonában feneketlen a gyűlölet a másik asz­szony Iránt. Miért nem válik, micsoda egy al­jas teremtés: bosszút akar állni Mit akar? Pénzt, tragédiát? Kivájja a szemét! A ferde­képű némber biztosan szobaurakat tart magá­nak a kőházban. Jól megy neki, könnyű neki. Már csak egy gyerekre gondol, a többi kint a házból. Kölcsönt is kikunyerált magának a ház­építésre. Kikilincselte.' őt szapulta érte. Min­denkinek telesírta a fülét, hogy így meg úgy. Mindene megvan. Rokkant-nyugdijat szed az államtól, fiatal létére. Biztos él valakivü, csak nem lehet rajtakapni. Rafinált nö az, min­den szomszéddal összejátszik, azok öt el nem árulják. Este el se tud aludni az izgalomtól, hogy most ő adja vissza a látogatást, cipeli magával a két iskolásgyereket. Megríkatja. Nem! . . Lehordja, megveri, képenvégja, fenékberugdal­ja. — be mire reggelre készülődni, menni kel­lene a másik asszonyhoz, letesz róla. Szégyellt magát és fél Jozefinától. Még ha ezerszer is haragszik, érzi, hogy a másiknak igaza van. Az is megszenvedte a magáét négy gyerekkel, egy viskóban. Máskor Vilibaldot noszogatja: — Menj el hozzá. Rád talán jobban hallgatna. Te éltél vele, nem én. Már csak ismered, hogy kell hozzája szólni. Hass a szivére. Ígérj neki pénzt. Nézz körül, nem jár-e férfi hozzá. Jozefina még mindig a régi helyen lakik. A bódék, viskók tákolmányok eltűntek, rendes kis 'telep áll a külvárosban. Minden befásltva. kis parkok, bennük játszóterek. A házak körül pár négyszögölnyi kept, mindenhol füstöl a ké­mény. Az ablakokon függöny. Ilona egymintájú háza bizony csak afféle odapötyögtetett után­zat ezekhez képest. Sehol penészarcú, vékony­csontú gyerek, magát agyondolgozó éhes proli. Ennek most mindnek van kenyere, jövője. Kérdi a járókelőket, merre lakik Parasztné. — Ott, az a magas, ablakos ház az utca végén. Szemben vele a hősök emlékmüve. — Otthon van? — Nem szokott az sehová 'járni. Dagadt a lába. — Lakik valaki, valami... férfi nála? — Diákokat tart egy szobában. Mert az övét meg másutt tartják és kosztolják Ingyen. J6 asszony az! Piszok egy férje volt. Otthagyta nyomorban négy gyerekkel. Kellemetlen szavak. Kalapot emel és szökik Jozefina háza elé. Csenget. Csoszogás. Kérdés. — KI az? — Hét én volnék, Vilibald. Az ajtő mögött halálos csend támad. Kulcs­csal nem zörögnek, lélegzet, szuszogás se hallik. Talán be se enged — töpreng Vilibald vérpiros arccal. De mégjs megnyílik az ajtö, a csöpp kertbe lehet belőle látni, tömve ezüst­fenyővel. Az egész szomorú, lombos, temetős zúgnak hat. Illő az asszonyhoz, akinek a haja szlnezüst. szeme kiégett, bottal támogatja be­teg lábait. A szobába nem hívja, csak a kony­hában ülteti le a viaszosvásznú székre. Szövött rongyszőnyegek a padlón, egy . tál étel fő a tűzhelyen. Szigorú az arca. Halott. Nem ér­dekli már semmi, visszavonult a csöndes csiga­házába. KI sem dobja, vállára sem borul. Kint szürkül. Jozefina nem gyújt villanyt. Spórol — villan át Vilibald agyán. Miért volt az, ha Jozefina spórolt, azt utáltam és Ilonánál pedig tetszett? Mind a ketten idegenek egy­máshoz. Mintha sose lettek volna férj és fele­ség. Jozefina a sötétebb, az aszkétább, az irga­lomnélküübb. Cinikus. Mindenkiben kételkedik, még jobban hitetlenkedik, mint az evangélium tizenharmadik apostola. Egyformák neki a na­pok, végzi a főzést, mosogatást, söpri a járdát. Hetente kiballag a temetőbe szülei sírjához. Gyomlál, öntözget és ölhetett kézzel elmélázik a kispadon. Ölik magukat a hallgatással. Jozefina tudja, miért jött. Emberelje meg magát! . — Ami történt, azt már nem jó emlegetni — szólal meg Vilibald. Mintha kútfenékről jönne a hang. — Ha lehetne veled okos szót váltani .. . elválhatnál. Nem kívánjuk ingyen. 'Nesze. Szúrás, vágás a szívbe, elhagyott asszony szívébe. Vilibald érzi, hogy durván kezdte. Többesszámban szólni és kufárkodni egy asszonnyal, aki mindenképpen fölébe ke­rekedett. De Vilibald nem ügyvéd, nem költő, ő csak azt tudja, azt szajkózza, amit a fülébe rágtak. Bezzeg a felelet szájközelröl, gyorsan hallik. — A saját gyerekeld éheztek, akkor nem volt pénzed és nem tudtál ide sétálni. Most azért a tyúkért eljöttél és pénzt kínálsz. Te alávalő! Sohasem irom neked alá a válást, mégha meggebedsz is. Élj csak bagolyhiten to­vább. Jól van ez neked, te senki. Eredj, mert mindjárt lelottyantlak egy fazék lúggal. Még az utcán is kiabál utána bőszülten, sl­rásbafúlón. Jozefina a szobaablakból még soká bámul. A háza utolsó a soron, őtőle mindjárt a határ­ba lehet látni. Jobbról a vén tarlók, ekeszán­totta sebükből gőzölög a föld, balra szegényes, lombtalan síksági erdő. Szürke, szomorú öszi kép. November van, csepegő gyertyák és csapzott, deres késővirágok hónapja. Beletarkél a rőtvörös múlás. Bogyók szederjére köd száll és cservízben lomb rohad. Bogár már bogárra halt. Ő éppígy az őszén van. Vaskos a lába, víz van benne. Minden elmúlt, mint a nyár. A gye­rekek elhagyogatták, szárnyra keltek, mennek a maguk útján tovább. Csak a konyha, á kony­habútor a régi. Szülői. Kopott kredenc, ezerszer lesikált. A .falon rozsdás fedőtartó, száröltéssel kivarrott falvédő, rajta egy asztal gőzölgő tállal, s a kontyos, kötényes asszony azt mondja a pitykegombos, harcsabajuszú férjé­nek: ,,Az ebéd készen vár, kedves férjem, gyere már . . ." Ugye, milyen furcsa... és férj már rég nincs hozzá. Érdemes is volt ujjat szúrkodni, hlmézni. Semmi se maradt, csak a jö meleg érzés, hogy a társadalom, a törvény fizet. Visszafizet a hűtlen férjnek. Ha nincs bele­egyezés az egyik fél részéről, nincs válás. Hadd rijon, bűnhődjön az új asszony, a frisebb sze­rető, a gyerekek. Hadd bűnhődjön a szülő, ha új gyerekire ránéz. Ög.y kell mindannyioknak! Aki kimondta az esküt, az ásó-kapát, az tart­sa meg a holtanapjáig. Azzal Jozefipa kimegy a konyhába és meg­békélten eszi meg vacsoráját. « * * \ Ilona veszekedős, ingerli, lázítja, becsmérli Vilibaldot. Tehetetlennek, pipogyának nevezi. Az meg mindent felvesz a maga kövéredő, lomposodö vállára, nagyokat bám'ul és nagyo­kat hallgat. Csak este békülnek kl, azt, is csak pillanatra, mert Ilona rapszodikus, folyton a végletekben mozog. Féltékenykedik, de senkit se tud megnevezni. Még Jozefinát is gyanúslt­ja. Közben jömaga tüntetőleg, csak úgy trucc­ból kacérkodik Vilibald előtt a férfiakkal és veti oda magukramaradva a tromfot: — Ez is megnyalná mind a tlz ujját utánam. Ez is elvenne, csak szólni kellene. Nem is fo­gok éh várni. De van úgy néha az emberrel, hogy nem bírja tovább. Hogy türelmetlen, hogy nincs már szemernyi hite, rügyre valő reménye se. Mikor az álomtalan éjszaka olyan, mint egy fekete, szívre telepedett kő, mikor a nevetés is sírás. Ilonát is egyszer csak elfogta a keserüsóg. és menni készült tíz láb mélyre a föld kié. Még reggel nem tudta, hogy meg akar szökni e siralomvölgyből. Hirtelen szél támadt benne, se nem rendezgetett, se fi'em búcsúzkodott. Pedig az idő sem volt az öngyilkosok oldalán. Aranylott a nap, itták a virágok, járdák, em­berszivek a fényét, melegét. A Nyárfa utca 24 szám alatt mégis meg­engedik a gázcsapot, nem gyújtanak hozzá gyu­fát, becsukják az ablakot, ajtót, betömik a ré­seket, lefeküsznek a sezlónra és sírnak és nye­lik az Íztelen, szagtalan, suhogö légnemüt. Először jön a zihálö lélegzet, de ez valójá­ban már csak képzelt harc a szusszanásnyl le­vegőért, mert ködös, szétfolyó mederben, álom­nál mélyebben édesedik, lomposodlk, ágazik ezer mederbe a mozdulat és akarat. Szikkad a könny az arcon, engednek görcsükböl a ke­zek,, foltosodik, kékesedik a bőr, agyba, tüdőbe vérbe orozza magát a gáz, szopja, használja, kitúrja az oxigént. A szenderből bódulat,, lebe­gés, nirvána lesz. Ilona felől már kopogtathatnak az ajtón, akár öklüket, lábujjukat verhetik le. De a döröm­bölőnek nem egészen mindegy a gáz, ami ki­ömlik a hasadékon, kulcslyukon és egyebütt: Egy véletlenül erre vetődött idegennek volt itt dolga, befordult az első portára tudakozódni, és illedelmesen köszönni. Az utca kihalt, az em­berek fürödnek, süttetik magukat a nappal. Nosza hamar az őrszobára, egyedül csak nem törheti be az ajtót, hatósági ember kell ahhozr"Fgtnak, loholnak megeresztik a fékszé­rat, csak úgy rúgja a cipősarkuk a csillagokat, míg visszaérnek. Talán nincs senki odahaza, talán gázömlés V- és apró gyerek fekszik a gyerekkocsiban. Talán val'aki életét unta meg. Nincs sok tépelődés és sajnálkozás a szép, jól lakkozott ajtó iránt, baltával hasítják széjjel a zárat, és rohanás a' konyhába. Az asszonyt ugyan keltegethetik, rázogathatják. Csinálja hát a maga dolgát tovább a mentőautó és kór­ház. Meg is teszik a magukét, megmentik az életnek. Dehogy kérdezik, miért tette? Minek bántani, lealázni egy szerencsétlent, majd el­mondja ő magától sűrű könnyek közt. Eljön a kórházba a hatóság is, kihegye­zett ceruzával, jegyzőkönyvvel. Mert rendnek azért kell lenni. Emberséges embert szokás

Next

/
Thumbnails
Contents