A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-11 / 2. szám

Az éhes nyúl kétségbeesetten siránkozott fészkében: — Milyen nyomorult, szerencsétlen vagyok én. A világon megszámlálhatatlan sok fa nó, a fa gyümölcsöt terem — csak nékem nem jut belőle. Bár csak nekem is juttatna valamit a Föld. Alig fejezte be panaszát, egyszerre csak hangokat hall: — Ide figyelj, tapsifüles: egyezzünk meg, egy hétig a vendégem leszel, a másik héten én leszek a te vendéged. — Hát te ki vagy? — kérdezte a nyúl, mert sehol nem látott senkit. Én vagyok a Föld. — Rendben van, áll az alku — szólt a nyúl — de előbb te vendégelj meg engem. Hét napig édes gyökérrel, fűszeres fűvel látta el a Föld a nyulat. Mikor letelt a hét, így szólt a Föld: — Most pedig rajtad a sor, tapsifüles! Jól tarts, ne hogy lefogyjak! — Mit adjak e nagyevőnek — törte a fejét a nyúl. — Legjobb lesz, ha kereket oldok innen. így is tett. Jó messzire elfutott, de mikor egy fa tövében megállt, hogy kifújja magát, rászólt a Föld: — Mikor adsz már enni, tapsifüles? Sürgősen gyűjts magot, hogy le ne gyengüljek! Á nyúl megint futásnak eredt. Olyan messzire futott, hogy nyoma sem maradt, de a Föld itt is rászólt: — Talán elfelejtetted az egyességet? Adj legalább vizet, hogy ki ne száradjak. A nyúl oda se hallgatott, ész nélkül tovább rohant, de a Föld mindenütt hallatta hangját. Azért fut olyan gyorsan a nyúl, azt hiszi, hogy el tud rejtőzni, pedig a Föld minden-Élt egyszer egy ember, aki folyton azt mondogatta, hogy ö mindent tud a világon. Addig-addig hajtogatta, míg mások is azt beszélték róla. Élt egy másik ember, akiról mindenki azt mondta, hogy nagyon buta. Addig-addig beszéltek, míg maga is elhitte. Egyszer ez a buta ember elment a mindentudóhoz és így szólt: — Testvér, szükségem lenne a tanácsodra. Csak attól tartok, bogy ilyen nagyeszű ember mint te, sem tudsz segíteni rajtam. — Én ne tudnék segíteni? Mond csak el, mi a baj — szólt magabiztosan azv

okos. — At kell vinnem a folyón agy kecskét, egy leopárdot meg egy káposztát, de kicsi a jsónakom és egyszerre csak egyiket vihetem át. Te okos amber vagy, mondd csak, mit asinálnál te az én helyemben? — Egyszerű. — felelt az okos — Lígelőbb étvinném a leopárdot. — Mire visszajössz, a kecs<e megeszi á káposztát. — Igaz! — felelt az okos — J <\kkor meg előbb a kecskét,' itána a leopárdot, végül pedig a káposztát vinném át. — De míg visszajössz a káposztáért, a leopárd széttépi a <ecskét. — Az igaz!... — törte a fejét a híres okos ember, de sehogy sem tudott rájönni a megoldásra. Végül is azt mondta, hogy egy ember egyedül képtelen átszállítani a három iolgot. — Hát én mégis megoldom — felelt a másik. — Elöaeör Stviszem a kecskét, aztán a káposztát . .. — Hisz én is azt mondtam — vágott közbe az okos. — Aztán visszajövök a kecsíével és átviszem a leopárdot is végül visszajövök a kecskéért. — Látod, mégiscsak jó volt' i tanácsom, te megi azt hitted, nem tudok segíteni rajtad, — szólt bölcsen az okos. — Valóban segítettél — felelt a buta. — Köszönöm neked, hogy rám hagytad a megoldást. Az ember elsősorban magában bízzék — és ez volt •JIÁBA BlZTA gazdája Borira a káposzta őrzését a kertben, az ügyes tapsifiiles alaposan megdézsmálta. Bosszankodott Bodri és elhatározta megcibálja a nyuszi fiilét. Nyomába eredt, de folyton eltévedt a tekervényes úton. Találjátok meg a helyes utat a torkos nyuszi rejtekhelyéhez. A pusztára ráborult az éjszaka. A homoktenger közepén árván sírdogált egy zsiráf. Z — Miért sírsz? — kérdezte*tőle a Hold. Nem részvétből, csak azért, mert nem volt kivel szót váltania. Minden állat aludt, csak a csillagok virrasz- i tottak, de a Hold szerint azokkal nem lehet szórakozni. — Azért sírok, mert csúf, hosszú nyakam van, nem olyan,* 'f mint a többi állatnak — paC naszolta a zsiráf. — Az igaz, hogy méti^pl hosszú a nyakad, deháf^ mindenkinek van valami вшУта baja. Én, míg fiatalabb i voltam, azért bánkódtam, mert í folyton változok, de már megázoktam, hogy egyszer szép gömbölyű vagyok, máskor meg alfár в sarló — válaszolt a Hcjld. Ez azonban nem vígasztaltaf§Még a zsiráfot, még a felkelő nap is sírva találta. i §i 1 — Miért vagy úgy el keserűd- j ve — kérdezte a zsiráftól,^ láthatáron felbukkanó Naf> ' 4 A zsiráf elpanaszolta szive bánatát. — Milyen szerencsés vagy — szóit a Nap. — Tudod menynyire illik neked a hosszú nyak, tudod, milyen szép vagy? Megörült a zsiráf és felszárította könnyeit. ' g—f Azt mondja a Nap, szép vagyok — suttogta örömmel. —i* Mit beszélsz? — kérdezte a Azelben pihenő kígyó. Щ Azt mondta a Nap, hogy sj® vagyok — ismételte boldogan a zsiráf. ЛЯг Tudom' én azt rég, és a állat is tudja — felelte a' kígyó. Hát akkor mért nem álltatok eddig szóba velem? Жд- Azért, mert soha nem méltattjál bennünket szóra. Ийт Mjndig azt gondoltam, nevetséges vagyok. Azért kerültem az Sáliatokat, hogy ne vegyék фЩ Ez bizony nagy butaság volt tőled — mondta a kígyó. Tényleg az volt — ,is-SSerte be a zsiráf. Ezután nyakába vette a pusztát és egész nap áz állatokkal ismerkedett. Azok megörültek, hogy a zsiráf »yen közvetlen és beszédes lett. I Mikor megjött az éjszaka, űj barátai körében boldogan és Elégedetten tért aludni. I Azon az éjszakán már csak a Hold meg a csillagok virrasztottak a puszta felett. SZ. B. fordítása