A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-26 / 17. szám
Mondjon akárki akármit, a háborúban bármilyen foglalkozás érvényesülhet. Minden ember megtalálhatja azt a helyet és alkalmat ahol, illetve amikor bebizonyíthatja képességét. Sikerült eseményben volt részem a századunknál szolgáié Sunyicev őrmesterrel. Egy napon kettőnket hivat a kapitány. Azt mondja: „Fiúk, {öltétlenül szükséges volna egy németre, hogy bizonyos dolgokat megtudhassunk tőle. Ha fogni kell egyet, megtesszük! Miért ne tennők? Fölfegyverkeztünk. Egy kis kalóriát nyakaltunk és elindultunk. Nyugodt, szélcsendes éjszaka volt, csak enyhén fagyott; a hold fogyott. Elég korán érkeztünk a német vezérkar megszállta falucskába. Két hitvány alakot balkézzel elintéztünk. Aztán azon törtük a fejünket, hogy is lehetne egy germánt kicsalni a barakkból. Sunyicev íelémhajol és a fülembe súgja: — Eredj a sarok mögé. Én egyet kicsalok! — No, — gondolom, — ha Szergej állit valamit, azt meg is teszi. Megbújtam a sarok mögött és vártaim. Szergej eltűnt. Talán tíz perc múlva, mintegy bosszantásomra, odafönt a háztetőn macskadráma vette kezdetét.. Két kandúr, értsék meg kérem: két "tavaszi kandúr (márciusban történt) találkozott a tetőn és elkezdte véleményét cserélgetni. Mindenki tudja, milyenek ezek a kandúr nézeteltérések, Erős prüszköléssel vegyített, borzalmas kéthangú sziszegés hangzott. Az egyik kandúrnak egész kellemes rekedt basszus hangja volt. mig a másikat a macskarikácsolás finomabb árnyalata jellemezte. — Az ördögbe is! — gondoltam — vállalkozásunkat felsülés fenyegeti. Átkozott kandúrok, mindent elronthatnak nekünk! Űzzem el őket? Dobjak föl valamit? Nem. nem lehet! Zajt okoznék azzal, arra pedig nincs szükségünk! Most a kandúrok elkezdtek szörnyen nyivákolni. Ezt már a németek se tűrték tovább, mert hirtelen kipattant az ajtó és egyikük kijött. Fölnézett a tetőre és felordított. A kandúrok megijedtek és elhallgattak. De csak' rövid időre. Néhány másodperc múlva a sarok mögül hallatszott a nyivákolásuk. — Donnerwetter! Verfluchte Katze! — káromkodott a német a lépcsőkön és nem tudta, mihez kezdjen. Erre barátai valamit kiáltottak neki. A. REISZER t Ó W l f A Lejött a német a lépcsőkről, a sarok felé tartott, hogy a macskákat elhallgattassa. Utána topództam. Néhány perc múlva birtokunkban volt gúzsba kötötten. Szájába egy darab rongyot tömtünk, hogy ne ordíthasson. Azt mondom: tömtünk, pedig mindent egyedül csináltam vele. Aztán puskám agyával kicsit fejbe kölintottam; a többi már egész könnyű volt. Egyszercsak ott termett Sunyicev is. Fölkaptuk hát zsákmányunkat és hadosztályparancsnokságunkra vittük. Csak ott tudtuk meg, hogy milyen értékes díszpéldányt fogtunk: a német törzskar emberét. Földviskőnkba érkezvén, mondom Sunyicevnek: — Hanem azokkal a kandúrokkal nagy szerencsénk volt, Szergej! Hogy tudtuk volna másképpen kicsalni a németet? Mit szólsz hozzá? Szergej szóhoz se tud jutni a hirtelen kitört féktelen kacagástól. — Mit. röhögsz? — Hát te nem tudod, hogy én nyivákoltam, én nyávogtam? — Ne beszélj bolondot! Hiszen ott két kandúr marakodott. — Az mitsem változtat a dolgon. Két hangon nyivákoltam. — Hol tanultad,- azt, ember? — Hangutánzó vagyok — vallotta be Szergej. Cirkuszban dolgoztam. Különböző állatok hangját majmoltam. Ebből is látható, hogy bármilyen foglalkozás érvényesülhet a háborúban. Sipos Győző fordítása egy elesett, a többi ledobta válláról a járművet. S akkor aztán az egész csapat, mely a Ifttuk mögött állt, eldobált puskát, tölténytartót, s rohant a nádasnak, s aztán a nádason keresztül a bozótba. Csak az az egy ember maradt ott. Ince látta őt az alig kétszáz lépésnyi távolban. Az ember fel akart állni kétszer-háromszor, de lábai elcsuklottak, s ismét viszszaesett; megint térdre emelkedett, egyik kezét mellére szorltá, másikkal a földre támaszkodott. Valami líbsszú rémkiáltás hangzott ajkairól, mely fájdalmas zokogásban végződött. Kezeivel, térdeivel tova vonszolta magát; hátra-hátra nézett rémült arccal, üvegesedő szemekkel. Néhány nevet mormogott, talán apja, anyja, gyermekei, felesége neveit. Azután hanyatt vetette magát, két kezét imára kulcsolta -és homlokára szorltá, melle hevesen zihált, s minden emelkedésnél kibuggyant halálos sebéből a vér. Ince eltakarta kezével szemeit. Tegnap még nem volt kezén ez a vérfolt! Áldorfay melle elszorult, szíve hevesen kezdett dobogni. Aki háborúba megy, annak azért van fegyvere_Jhp,gy öljön! A rettentő kötelesség előtte állt. Nem őt keresi"a halál: hanem tőle várja küldetését. Amint az ellencsapat egyre közelebb jött, valami névtelen hőség támadta meg agyát. Láz volt az. A vérnek szomja. — Vigyázz! Célozz! — vezénylő bajtársait. Az út, mely a Siónak az átjáratához vezetett, kétfelől sűrű nádassal volt borítva; az ellenfélnek e szoros úton kellett előrenyomulni, menetelesen haladva alá egy emelkedettebb fennsíkról, mely elszórt kökénybozőttal és hangafa-bokrokkal volt borítva. • Mikor mintegy kétszáz lépésnyire volt az ellenfél, Ince felkiáltá a végzetes szót: — Tüzelj! A lőfegyverek rendetlen sortüzelésse) ropogtak (valami kétharmada elsült) s erre zűrzavaros kiáltás hangzott a közeledő tömegből: a kompot vivő alakok közül Aztán elragadta őt is a támadó zsivaj. A népfelkelés csoportja, amint a határőröket megfutamodni látta, nem hallgatott többé semmi vezényszóra, hanem rohant le a dombról nagif sivalkodással, s átgázolt a túlsó partra. A Siőn átmenni nem volt nekik nagy tudomány: úszva, gázolva kievickéltek belőle, elhozták a cserbenhagyott kompot; felszedték az elhajigált puskát, talán kétszázat is, s nagy volt az örömük a zsákmány fölött. Ince maga is átkelt a komppal azért, hogy az elesett áldozathoz juthasson. Megállt fölötte. Még lihegett az. Szemei még nyitva voltak. Ajkai vértől tájtékzók. De még hebegett valamit. Talán valami imádság töredékét. Arcát eltorzítá a rémület. s egész alalyát halálos rángások ficamltják félre. Egyszerre arcraveté magát, mintha halálos sebét a föld csókjaival akarná meggyógyítani. Az meg is gyógj»ítá: meghalt. ...Ez hát a csatatéri halál!... Mit vétett ez az ember annak, aki őt megölte? Nagyot vétett! Hazáját támadta meg. (Részlet a Csataképekből)
