A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-11 / 2. szám

18 Az ifjúkori emlékek egymást kergető tavaszi felhőkként vonultak el gondolataiban, míg ecsettel kezében a kifeszített vászon előtt állt és nézte a megkezdett rajzot. Mennyi idő is múlt 61 azóta? Bizony ma már 1869-et írnak. Hol van mér Miska gyerek, a kis asztalosinas, hol a csabai műhely, hol vannak a sötét hajnal ébresztői és egyéb gyötrő emlékek! A tizenhárom év, amely a szomorú temetői mázolómunka óta telt el, az akkori Miskát Munkácsy Mihállyá érlelte. De még itt, a düsseldorfi műteremben sem tudott véglegesen elszakadni a mostoha évek kfnzó emlékeitől. Még most is meleg tölti el szívét, valahányszor Szamossyra, az arcképfestóre gondol. Hiszen ö volt az, aki egyszerű kis rajzaiban felfedezte a jövendő művész kezenyomát. Ha a sors nem vezeti hozzá, bizony még ma is deszkákat gyalulna, vagy tulipános ládákat festegetne. Azután végigsuhan emlékezete gyorsan kibontakozó művészi pályája egyes állomásain. Búcsú Lángi uram műhelyétől, találkozás elsó mesterével Szamossyval, a felejthetetlen boldog órák, amiket társaságában töltött el. Azután Pest, az első szárnypróbálgatások, az első kiállításra elfogadott festménye. Még most Is emlékszik rá, alkonyati világításba merülő szoba. Fiatal lányt ábrázol, aki előrehajolva vár valakire. Az első évek csalódásai, a koplalással párosult tengődés általában elmaradhatatlan kísérői a kezdő művészeknek. A nagyközönség makacs közönye az új utakat kereső művésszel szemben. A szüntelen megfeszített munka. Illusztrációk rajzolása képeslapok részére. Azután a bécsi akadémia látogatása jőbarátok, pártfogók támogatásával. Rahl Károlynak, a neves osztrák festőnek termékeny útmutatásai. Művészi lendülete egyre merészebb kompozíciók alkotására ösztökéli! Gyermekkora óta ismeri a nép életét, szokásait, baját — örömét, a puszták világát s ebből a páratlanul gazdag tarsolyból meríti egyre sikerültebb alkotásait, így a „Fonó nö"-t, a „Tépés-csinálókat", a „Rőzsehordó asszony"-t, a Cigánytanya" és a „Vihar a pusztán" című képeket. Huszonkét éves korában Münchent keresi fel. Wagner Sándornál, az akadémia ősz mesterénél töltött két éve alatt rajzban sokat fejlődött. Itt ismerkedett meg Rembrandt művészetével. így elmerülve az emlékek kútjában, észre sem vette, hogy megnőttek körülötti az árnyak, a szoba lassan, észrevétlenül félhomályba merült. Azután újra megadta magát emlékei sodrának. Ott jár Párizsban, ahova, néhány fiatal festó barátja csalja el. Az ott töltött két hét az akkori művészvilág Mekkájában olyan hatással van rá, hogy mé£ ma is kóstolgatja a csodálatos benyomások Izét. A Louvre halhatatlan mestereinek szellemével ügyszólván minden napjál betölti. Sokszor órákig nem tud elszakadni egy Rembrandt, Leonardo da Vinci, Veronese képtól. Az a sokfajta, különböző iskola, és mindegyike a maga üdvözíti voltát hirdeti. Igen, be kell vallania, kapott valamit Párizstól, amit az akadémiák nem tudtak megadni: az egyéniség, az eredetiség impulzusát, amely nélkül a művészet olyan, mint a sótlan étel. Elsó nagyszabású kompozíciójában a „Lakodalmi hívogatókon" már félreismerhetetlenül megmutatkozik egyéni, minden sablonosságtól mentes szellemének hatása. Ezután újra München, ahonnan végre idekerül Düsseldorfba, ebbe a romantikus fekvésű rajnaparti városba. Álmodozásából kopogás riasztotta fel. — Tessék! A küszöbön magas, termetes férfi állt. A kor egyik nagy mestere, Knaus volt, az az ember, aki Munkácsyt tulajdonképpen Düsseldorfba vonzotta. — Kapott már valami hírt Párizsról? — kérdezte Knaus, otthonosan letelepedve az egyik székre. — Nem kaptam — felelt a kérdezett. — Azt hiszem, mégsem kellett volna a párizsi kiállításra küldenem a képet, ahol legfeljebb bíztató kezdetnek fogják azt tartani. Annyi beérkezett m,üvész vonul fel a nagy tárlaton, akikkel én bizony nehezen vehetem fel a versenyt. Hangjában csüggedés tükröződött. A szobában pár pillanatig csend volt: majd Knaus, ujjai közt ecsetet forgatva, lassan, de határozottan Így szólt. — Ne legyen kishitű, barátom! A művészben kell egyfajta, vak. fanatikus hitnek élnie, munkáit illetőleg, s akiben ez nincs meg, az ne is fogjon hozzá, hogy akár vászonra, akár papírra, vagy kottafüzetbe vetítse benső énjének mondanivalóját. — De hiszen — kapta fel a fejét Munkácsy — önnek is az volt a véleménye, a „Siralomház"-ról, amikor látta, hogy nekifogott és megmutattam a vázlatát, bogy ne fecséreljem időmet ilyen, erőimet meghaladó vállalkozásokra. Knaus felállt és fel-alá kezdett járkálni a műteremben. — Valóban azt hittem akkor, hogy ilyen arányú munkával nem fog ttPni megbirkózni. Fiatalos nagyratörésnek tartottam olyan témába belefogni, amelybe még tapasztalt mesterek is belebukhattak volna. Hiszen az alakok sokfélesége, a képet betöltő drámai feszültség, annak a mély lelki küzdelemnek vászonra vetítése, ami a legnagyobb probléma a festészetben, nagyon nehezen megoldható feladat egy 26 éves festő számára, különösen akkor, mikor az első Ilyen, hogy úgy mondjam, vakmerő munkába kezd. — Igen, akkor majdnem elvette a kedvemet a kép kidolgozásától. De tudja kedves mester, de ön ezt talán nem is fogja megérteni, bennünk magyarokban él egyfajta dac. Minél súlyosabb feladatok elé allitanak, annál keményebb lesz az elszántságunk. Olyanok vagyunk, mint az acél. Minél inkább hevítik, annál jobban megedződik. Mind a ketten elhallgattak. Az est homálya mindinkább leereszkedett a szobára. Knaus törte meg a csendet: — Valóban, az akarat csodákat művelhet, különösen, ha olyan önbizalommal párosul, mint az öné. Munkácsy mosolygott. — Maj meglátjuk, mit szól hozzá Párizs.