A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-19 / 16. szám

A vitézi szék áldása és a kisezüst meg a nagyezüst helyett, sanyarú gyermekkorá­nak emlékeit és a háborúban szerzett tüdő­baját vitte fel magával Budapestre Derkovits Gyula, a müvészetimádó szombathelyi asztalos­legény. A Képzőművészeti Akadémia kapui zárva maradnak előtte, s Igy ezerkilenc­száztizennyolc végén a Kernstok Károly vezetése alatt működő Képzőművészeti Szabad-Iskolába iratkozik be. Ott sajátltja el a fes­tészet alapismereteit. Ott éli át a Magyar Ta­nácsköztársaság feledhetetlen napjait! A forradalom leverése után Ultz Béla Kerns­tok Károly, Czóbel Béla, Pór Bertalan, Nemes Lampert József és még jónéhány haladó szel­lemű és baloldali képzőművész, a fehérterror elől külföldre menekülnek. Velük tart Derko­vits Gyula is. Bécsben köt ki, ott él és nyomorog. A régi császárváros múzeumaiban, meg a bécsi kávé­házak müvészasztalainál folyó vitákban tanul­ja tovább a festészet csínját-bínját. Derkovits Gyula, ez a szegény asztalosle­gényből lett nagy magyar művész elsajátította a haladó magyar festészet minden fortélyét, s mindezt az emigrációban továbbfejlesztette. Leszűrte a háború utáni Európa művészeti pró­bálkozásainak tanulságait, s belőlük — ám főleg a német expresszionizmusból kiindulva — egy sajátos realizmust teremtett magának. Proletár humanista mondanivalójának olyan ki­fejezési módot talált, amelyben a gondolat és a megoldás egyenrangúak, és amelyet nem lehet a régi realizmus mércéjével mérni és megítélni. Első képén erős Kernstok és Szőnyi (szí­nek!) hatások lelhetők fel, ám az emigrációban egyre inkább függetleníti' magát a budapesti befolyásoktól és egyre inkább a német expresz­szlonizmusban találja meg a követendő utat. Hosszú keresések után, vívódás és önkín­zás árán végül is eiljut az expresszionizmus sa­játságos vállfájához. Mint egykoron Marx és Engels a fejetetejéről lábára állították a hé­geíl dialektikát, úgy formálta Derkovits Gyula is saját forradalmi materializmusának képére az idealista világnézettel kacérkodó expresszio­nizmust, amellyel aztán emberi és festői hiva­tását mondja el. Derkovits Gyula két arcvonalon vívta har­cát: nemcsak a neki legmegfelelőbb művészi formáért küzdött, hanem képeinek pártos tar­talmáért is, művészi jövőjének e fontos zálo­gáért. A kor azonban igen megnehezítette a festő harcát. A nélkülözések és betegségei •mellett nem tudja feledni a múltat. Fel-felfáj benne tizenkilenc — megfesti a vérbefojtott Magyar Tanácsköztársaság emlékét, a Halott­siratót (1924). A fehérterror íehérlovas Horthy Miklós úri Magyarországnak nem kellett a forra­dalmár festő. Derkovits egészségét az éhség lassan aláássa: tűdőbaja egyre nagyobb mére­teket ölt, és gyomorbetegsége is mind súlyo­sabbá válik. Ám mégis győz benne a kommu­nista ember optimizmusa, az élet igénlése, egy új győzedelmes forradalomba vetett hite. Ek­kortájt (1928) alkotja meg pompás fametszet­sorozatát, a Dózsa lázadás apotheozisát, az „1514"-et. Műveiben most már nyoma sincsen a pesszi­mizmusnak. bár képei a felületes szemlélőnek — az ezüstszürke és acélkék színek miatt az első pillantásra komornak és reménytelennek látszanak. Mégsem azok! A szürkék és kékek a küzdő magyar proletariátus kemény életét jellemzik. És a halk rózsaszínekben felvillan a művész optimizmusa is! Abban a korban, amikor számtalan művész­társa behódol a rezsimet kiszolgáló naturaliz­musnak, vagypedig balga, látszatforradalmár­ként, embertorzltó izmusok cselédje lesz, eset-A Dózsa lázadás fametszet-sorozatának harmadik lapja Festő a város peremén DERKOVITS GYULA EMLÉKÉNEK Hajókovács leg az önmagában felépített elefántcsonttorony­ba menekül, akkor vállal Derkovits Gyula szo­lidaritást a külvárosok szegényeivel, a város peremén élő, és a tőkés rendet döngető prole­tariátussal, és végső fokon a magyar kommu­nisták illegális pártjával. Művészetét a nagy harc szolgálatába állítja. Témáit sem keresi a festőiesség szempontjából. Táj, csendélet, akt — csak addig érdeklik őt, amíg alkotásai­ban társadalmi funkciójuk lehet, amíg szer­vesen beletartoznak a műbe, melyben a forma csak kifejezője a gondolatnak. A magyar proletárfestő nem esztetizál, min­denütt az aktuális mondanivaló kinyilatkozta­tására törekszik, a mához szól a holnapért. Magas művészi igényeket kielégítve, mély osz­tálygyűlölettel örökíti meg képein a ma­gyar fasizmus támaszait, a csendőrt (Ablak, 1930), az eljövendő keretlegényt (Halárus 1930), az egész embertelen kort (Terror 1930, Kivégzés 1934). A proletár humanizmustól át­hatva „Gorkiji enciklopédikussággal" festi meg a Horthy-terror alatt élő és ez ellen küzdő magyar proletariátust — az egész korabeli ma­gyar valóságot. (Három nemzedék. 1932, Hajó­kovács, 1932, Hídépítők, 1932 . . .) önarckép Derkovits Gyula életmüve a magyar művé­szet haladó hagyományainak szerves részévé vált. ő maga pedig példaképünk, akárcsak fia­talabb kortársa, József Attila, a költő. Szár­mazásuk és sorsuk, valamint világnézeti kiállá­suk a magyar munkásosztály harcos társaivá, a kommunista jövő fundamentum-építőivé, a szebb magyar holnap traverz hordozóivá tette őket. Mindketten a város peremén élő pro­letárok testvérei voltak, és ezért nem vélet­len, hogy a Horthy-terror legnehezebb napjai­ban Derkovits Gyula Dózsa fametszetei és Jó­zsef Attila versei, mint valami forradalmi, lel­kesítő röpiratok hatottak a magyar dolgozókra, és csak természetes, hogy a nemzeti és „ke­resztény" kurzus Európa e két kiváló művészét éhhalálra ítélte. Az sem véletlen, hogy Derkovits Hídépítői­nek ezüstje visszatükröződik József Attila Téli éjszakájában, és hogy érett stílusuk korában mindketten eljutottak egy újfajta realizmus megteremtéséig, s Igy a szocialista realizmus edőfutárjaivá váltak — József Attila a költé­szetben, Derkovits Gyula pedig a magyar pik­túrában. BARSI IMRE

Next

/
Thumbnails
Contents